Balla D. Károly
Még mindig az alma, Uram?
Hát nincsen bocsánat?
Naponta átkozzuk Éva-anyánkat,
amiért rokkanó vállunkon
hordanunk kell büntetés-keresztet,
percenként bukunk a sárba,
Uram, nevedet gyalázva,
de te nem teszed nemessé terhünk,
hogy ön-bűnű keresztet viseljünk.
Még mindig az alma,
az a régi, Uram?
Hát nincsen bocsánat?
Pedig Évám leszakítná almád újra,
s te sújthatnál ismét lángpallosoddal,
és rokkanó vállamon, Uram,
hordanék büszkén enyém-keresztet,
érezve benne a valódi terhet,
s nem bűnös elődök átok-örökét,
de te nem teszed nemessé terhünk,
hogy ön-bűnű keresztet viseljünk,
s mi csak süppedünk a sárba,
Uram, nevedet gyalázva,
mert a felhőkből csüngő eső-kötélen
nem kúszhatunk fel az égig, Uram,
s amiből vétettünk, az agyag,
egyre jobban lábunkhoz tapad,
s rokkanó vállunkon tovább hordjuk
az öröklött büntetés-keresztet,
s te nem teszed nemessé terhünk,
hogy ön-bűnű keresztet viseljünk,
mert még mindig az alma,
az a régi,
Uram.
(1980)