Balla D. Károly
Az elmúlt másfél évtizedben a magyar pártpolitika exportcikké vált - és a határon túli magyar közösségek vevők voltak erre az áruféleségre.
A Kárpátalján nemrégiben megtartott magyar-ukrán csúcstalálkozó jó alkalom volt arra, hogy a magyar fél kifejthesse új nemzetstratégiájának alapelveit. Újra hallhattuk-olvashattuk, hogy a szimbolikus politizálás helyett fejlesztésorientált, differenciált és hosszú távú kapcsolatrendszer kiépítésére van szükség, hogy a Románia EU-tagságával előállt új helyzetben a Vajdaság és Kárpátalja a jövőben kiemelt figyelmet és támogatást kap. Megtudhattuk, a magyar kormány új nemzetpolitikájának az is egyik alapelve, hogy nem nyúl bele a kisebbségek belső politikai ügyeibe, sőt, ez nem mostantól lesz így, hanem, mint Gyurcsány Ferenc kormányfő kifejtette, „folytatni szeretnénk a be nem avatkozás politikáját.”
Nos, bármit tagadunk vagy ismerünk el abból, ami eddig volt – beavatkozás, befolyás, ráhatás, érdekeltté tétel – azt nem kellene folytatni. Ugyanis az elmúlt másfél évtized másról sem szólt, mint arról, hogy a magyar pártpolitika exportcikké vált és a határon túli magyar közösségek vevők voltak erre az áruféleségre, a Kárpátalján pártszerűen működő két nagy szervezet például pontosan leképezte a magyarországi mintát, és ez súlyos, feloldhatatlannak látszó megosztottságot eredményezett a lakosság körében. Ennek a következménye, hogy ma nincsen képviselőnk az országos ukrán törvényhozásban, hogy szervezeteink nem tényleges érdekvédelemmel, hanem belharcokkal foglalkoznak, s hogy a magyar közösség tagjai vagy maguk is végsőkig elkötelezett pártharcosokká váltak, vagy elfordultak nemcsak az effajta politikától, hanem a vele összeszövődött „magyar ügy” egészétől is.
A pártpolitika az elmúlt időszakban kisajátította és saját érdekeinek rendelte alá a támogatási rendszert, saját befolyásának megerősítésére játszotta ki a határon túli magyarság szellemi erőit. Hihető-e, hogy ezután másként lesz? Valóban várhatunk-e lényegi változást akkor, amikor a struktúra ugyan átalakul, de szereplői ugyanazok maradnak?
Bízhatunk-e például a szakmai szempontok érvényesülésében addig, amíg ezeket a szempontokat a határon túlról az elmúlt tízegynéhány évben pozícióba került és kinevelődött politikai és közéleti figurák tematizálják és közvetítik?
Félek, a határon túli magyarság ügyét ugyanúgy sikerült hosszú évtizedekre kisiklatni, mint a magyar futballét. A belső érdekek olyan zárt köre alakult ki, amelyből egyszerűen nincs kilépés.
Ezért a balsejtelmem az, hogy amit a határon túliakban méltó partnerre találó magyarországi politika rontott el ennyire, azt ebben a hitelét vesztett állapotában most nem fogja tudni rendbe hozni. A morális ziláltság és a végzetes megosztottság, a baloldal identitászavara és naponta megmutatkozó böszmesége (jó szó ez, bizony!), a jobboldal hatalomvágya, revolverező, destruktív és a szélsőségekkel kacérkodó magatartása, no meg a gazdasági kényszerpálya még az egyébként átgondolt és hasznos elképzeléseket is meghiúsíthatja.
Egyetlen megoldás lenne, ha a politika teljesen kivonulna a probléma feletti felügyeletből, és utat engedne a politikamentes spontán civil szerveződéseknek – bel- és külhonban egyaránt. Akkor talán lenne esély arra, hogy újabb 16 év elteltével legalább a nullpontra visszaérkezzünk.
Megjelent: Új Szó (Pozsony), 2007. január. 27.