Balla D. Károly
Éhes macska kerülgeti a templom forró egerét.
Nagyjából ez a helyzet a kárpátaljai magyarsággal most, az EU-visszaszámlálás idején. Ebből is leginkább a helyzet biztos. Ezzel szemben Kárpátalja és annak magyarsága inkább csak bizonytalansági faktor, határozatlansági tényező, éhes macska a zsákban. Ami vele jár: sok ismeretlen egy nagy, zavaros képletben.
Ebbe a képletbe ki-ki nézete, ízlése és érdeke szerint helyettesítgeti hol a makkal álmodó éhes disznót, hol a forró kását kerülgető macskát, hol a templom egerének érdekvédelmét.
A fogalmi zavar ellenére abban a legtöbben nagyjából egyetértenek, hogy a templom egerének erős és forró az ő hite. Azt sem vitatja senki, hogy mennyire szegény. És hogy támogatás gyanánt ne halat adj, hanem hálót. No de miért épp a zavarosban halászó macskának?
Különösen érdekes a képletben a forró kása. Látszólag mindenki azt szeretné, ha mielőbb kihűlne. De akik éjjel-nappal fújják a szájukkal, azok suttyomban a kezükkel mindig jól alápörkölnek, így aztán továbbra is szépen rotyog. Naná, majd bolondok lesznek hagyni kihűlni, még kiderülne, hogy semmi szükség a Kásahűtők Hivatalára, csak belekavar a dolgokba, éppúgy, mint a Makkalálmodók Világszövetsége vagy a Halászómacska-segélyező Közalapítvány.
Riport az egyik magyar kereskedelmi tévécsatornán. Téma: a tbc terjedése Ukrajnában. Ám az ötvenmilliós ország túl nagy falat lenne, a hatalmas szomszédos országon ezúttal a pici Kárpátalja értendő: két itteni helyszínt érint a műsor, méghozzá eléggé hangsúlyosan. Többször is elhangzik ugyanis, hogy Budapesttől alig pár száz kilométerre található mindaz a szörnyűség, ami bemutatásra kerül. A képek, szó se róla, nem szívderítőek: egy vidéki szanatóriumban és az ungvári tüdőkórházban forgatott a stáb - kizárólag gyerekeket mutatnak. Általában jól célzottak a nagy szavak a halálos kórról, amely itt rohamosan terjed (de amelyet Magyarországon már nem ismernek), de azért néha láthatóan mellélőnek: kiderül például, hogy a szanatóriumban nem annyira betegek kaptak elhelyezést, hanem olyan egészséges gyerekek, akiket elkülönítettek tüdőbeteg szüleiktől... Ezt éppenséggel egy magyarul nem túl jól beszélő kislány mondja kamerába. Az ungvári kórház kezeltjei közül csupán két halálosan súlyos esetet mutatnak; szüleik lemondtak a két kisgyermekről, az egyiket megszületése után haza se vitték. Facsarodik a szív, hogyne facsarodna a kis Ferike és a csecsemő Násztya láttán. Aztán megszólaltatják a magyar orvosnőt. Jé, ez Debreceni Kati, ismerem fel. Aztán egy pillanatra elbizonytalanodom, mert valami egészen más szláv nevet írnak ki a képernyőre. Időbe telik, amíg megfejtem. Hogy a Katalin Katerina lett, hagyján. De a doktornőnek a vezetékneve helyett atyai nevét írják ki, méghozzá azt is betűhibával, és az egészet "természetesen" fordított sorrendben. Tibor keresztnevű apja okán Debreceni Katiból így lett Katerina Tiborina (Tiborivna lenne a "helyes"). A dolog azért szomorú inkább (és nem komikus), mert a kárpátaljai magyarságnak a sok évtizedes szovjet érában a lelkileg legnehezebben feldolgozható egyik sérelme éppen az volt, hogy "elvették a nevét", hogy az Istvánokból Sztyepánok, Lászlókból Vaszilok lettek, és ez így szerepelt minden hivatalos okmányukban. De a magyar sajtóban még a sötétebb időkben is használatos lehetett a magyar verzió, elöl szerepelt a vezetéknév, utána a magyarul írt keresztnév - az atyai név nélkül. A keresztnév+atyai név különben még szláv nyelveken is megszólításként él, orosz vagy ukrán tévéműsorban semmiképpen sem ezt írják képernyőre! Az ungvári magyar adásban sem. Csak a budapestiben...
A riport végén, miután többször hangsúlyozták, a szörnyű megbetegedések mily közel esnek Magyarországhoz, az utolsó állítás: az utóbbi években az Ukrajnával határos Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében is megemelkedett a tébécés megbetegedések száma. Hogy az üzenetet senki se érthesse félre, beadnak egy térképet: ez itt kérem, Magyarország (a határmegye kicsit besatírozva), az meg ott Ukrajna, ahol, ugye, láttuk... Valami százalékszámok is láthatók.
Félreértés ne essék: az egészségügy helyzete errefelé valóban katasztrofális. Az elhalálozások száma kétségbeejtő, sok a beteg, a kórházak siralmasak, nincs gyógyszer stb. El kell hinnem, hogy a rossz létkörülmények közepette sajnos újra terjed a tbc. De nem tudom elfogadni, hogy: a) miközben Ukrajnáról beszélnek (és riogatnak vele), aközben az egészet a kárpátaljai magyarokra hegyezik ki; b) ha már a tüdőbaj a téma, akkor miért kell "mellesleg" a magyarságról ennyire egyoldalú képet festeni, akcentustól a doktornő elszlávosított nevén át a kórházban haldokló magyar Ferikéig - ő bezzeg nem lett Fegya!
(Két nappal az után, hogy a fenti sorokat megfogalmaztam, a legnagyobb példányszámú helyi napilap, a Kárpáti Igaz Szó igen terjedelmes cikkben tételesen cáfolta a tévériport állításait, és leleplezte csúsztatásait. Csak néhány kiragadott ellentény: a két "haldokló" gyerekről nem mondtak le szülei, Ferikét is, Násztyát is rendszeresen látogatják. A tüdőbajból mindketten kigyógyultak, más szövődmények miatt súlyos az állapotuk - de egyikük gyógyulása valószínű. A számadatok - amelyekre én sajnos nem tudtam figyelni - többsége pontatlan, némelyik nagyságrendekkel. A legszebb csúsztatás: összukrajnai adat behelyettesítése a kárpátaljai helyére!)
Alig akad hét, hogy a kárpátaljai magyar sajtóban ne nyilatkozna a hivatalos Magyarország valamelyik felelős képviselője: illetékes államtitkár; az illetékes hivatal elnöke, főosztályának vezetője; közalapítvány illetékese; az ungvári főkonzul... Státustörvény, magyarigazolvány, oktatási kedvezmény, támogatások, határátkelőhelyek lezárása (és megnyitása), a kishatárforgalom megszűnése, várható vízumkényszer - a témakör adott, és a kérdések napról napra aktuálisabbak. Nem irigylem a nyilatkozókat, hiszen szinte a lehetetlenre vállalkoznak: sarkalatos kérdésekben (pl. a vízum bevezetésével kapcsolatban) egyfelől kénytelenek kimondani a keserű igazságot, másfelől - mivel a helyi sajtóban nyilatkoznak - nem akarják a lakosságot elkeseríteni, igyekeznek reményt (illúziót?) táplálni. Így aztán diplomáciai, gazdasági, kultúrpolitikai erőfeszítésekről beszélnek, részeredményeket taglalva a kedvezőtlen egészben hangsúlyozzák a kis kedvezőt, és elhitetik, hogy ami rövid távon most rossz, az hosszú távon jó lehet, hogy a határ nem elválaszt, hanem összeköt (én ezt a frázist szeretem a legjobban!). Ezredszer is elmondják, hogy kicsoda kinek a helyben maradásában érdekelt, meg hogy az anyanyelv megőrzése, a hagyományok ápolása, hogy hálót és nem halat, hogy a káposzta is jóllakik és a kecske is megmarad - minden rendben lesz, aludjunk nyugodtan, ki mint veti ágyát, addig ér a takarója.
Kedvencem, a "nem elválasztó, hanem összekötő határ" a légiesített határ fogalmát váltotta fel. Az utóbbi valahogy nagyon elfelejtődött, ma már senki sem gondolja, hogy majd Kárpátaljáról átlebeghet odaátra. Ám a felzárkózás mint kulcsszó még mindig tartja magát. Pedig a hátul lassabban cammogó csak akkor tudna az elöl gyorsabban haladóhoz felzárkózni, ha amaz megállna. Ám erről szó sincs, így a távolság egyre növekszik. Csap és Záhony között áthidalhatatlan civilizációs szakadék van kialakulóban, ám a végleges leszakadás forró kásáját senki sem meri szájára venni. Maradnak helyette a más-más előjelű közhelyek, az alaptalanul táplált illúziókkal szemben az ugyancsak alaptalanul keltett riadalmak. Leukránozásokkal, lerománozásokkal szemben a tizenötmilliómagyarozás. Ezzel is szemben: három a magyar prioritás és egy a ráadás. Amit Trianon elvett, az EU visszaadja. Ezzel szemben: amit Trianon meghagyott, a globalizáció azt is felszámolja.
Maradnak a képzavarok, a lelkiismeret-furdalásból elkövetett nagyotmondások, a belpolitikai kártyajátszmában kijátszott kisebbségi aduk, az ideológiai törésvonal exportálása a határon túlra. Marad a státushuzavona, a lebegtetett és összekötő vasfüggöny, a fából szalonna, kutyából vaskarika. És a kisegérről álmodó Ferike az ungvári kórházban.
Megjelent: Népszabadság, 2003. január 22.