Balla D. Károly:
(Szembesülés, 11–18)*
Nem hiánya jellemzi-e leghívebben a Jelenvalót?
A fragmentum úgy viszonyul a műegészhez, mint nászutazás a házassághoz.
(Tsúsó Sándor)
WERK (11)
Talán másfél év elfelejtődés után a hiányregény gondolata nemrégiben újra eszembe jutott, amikor, egy egészen más írói problémával foglalkozva, szembetaláltam magam egy sajátos (ám valószínűleg gyakori) írói problémával: bizonyos átélt-megtapasztalt történéseket, helyzeteket úgy akartam ábrázolni, hogy ne lehessen a valósággal azonosítani. Ennek érdekében megváltoztattam a neveket, helyszíneket, hőseim foglalkozását – de még így is túlságosan felismerhetőek maradtak. Ha viszont ennél többet (például a szereplők egymáshoz fűződő viszonyát) is átalakítottam, akkor oly messze kerültem eredeti elképzelésemtől, hogy valami egészen más kerekedett a dologból, mint amit eredetileg meg akartam írni.
Keresni kezdtem a megoldást: hogyan lehetne áthidalni az ellentmondást, azaz úgy írni meg valamit, hogy azt jelentse, amit szerintem jelentenie kell, és mégse lehessen a valósággal összevetni. Egyszerűsítőbb megfogalmazással: hogyan lehetne úgy megírni valamit – hogy ne írjam meg.
Azaz: a mondandómat hiánya révén kell megalkotnom úgy, hogy ez a hiány kimondatlanul is egyértelművé tegye magát a mondandót.
Ám ez kivitelezhetetlen, legyintettem, de ekkor hirtelen eszembe jutott a nem létező regény ötlete.
Hosszú idő telt el, amíg a megvalósítás lehetséges (vagy annak vélt) módjára is rátaláltam, és elkezdhettem a voltaképpeni munkát.
Néhány havi kísérletezés és előfogalmazás után most ott tartok, hogy felváltva gondolom az ötletemről hol azt, hogy zseniális, hol azt, hogy használhatatlan. Gyarapítom a szövegrészeket, újabb s újabb részeket dolgozok ki, ügyelek az összefüggésekre, arra, hogy kölcsönösen megfeleljenek egymásnak és kiegészítsék egymást, no és persze olyan módon öleljék körbe a hiányzó regényt, hogy a körbeölelt tárgy mind jobban érzékelhetővé váljék. Aztán egyszer csak belátom, hogy mindez képtelenség: örültség nem létező szövegekhez főzni lábjegyzeteket, képtelenség hiányzó állításokat cáfolni és igazolni – és hetekre felhagyok a próbálkozással, belátva, így nem lehet regényt írni. Aztán jön pár épkézláb lelemény, s újra fellelkesülök, írok pár szövegrészt, megérzem a kihívás nagyszerűségét, megmárosodom saját mondataimtól – majd ismét kételkedni kezdek: van-e értelme az egésznek, s lesz-e elég ötletem ahhoz, hogy amit létrehozok, az művészileg érjen is valamit.
Így lépdelek előre – még nem tudom, megérkezem-e valahová.
AZ ELSŐ szövegoldal (12)
Beavatottak és kívülállók okulására
A forráshoz hajlik. Arca néz vissza. Inna, de mikorra a vizet ajkával eléri, összetörik a tükör. Ezer szilánkja remeg, emlékek mozaikcserepei. Most, most leshet be a felszín alá! Arca foszlányai mögött ott lapul a lényeg. Iszik és közben tágra nyílt szemmel néz. Két szomjat olt egyszerre.
Visszaadja a forrást önmagának. Felegyenesedik. Mintha most mindent értene. Száját is nyitná, hogy elmondja neked. De nem lehet. Páfrányok levele alatt lapul a csend és denevérszárnyán érkezik a kétség.1
Némán továbbmegy. A forrást holnap is megtalálja. Arca mögött majd újra látja az önmagába fordult időt. Mikorra kimondaná, elnémítja csend és kétség. Egyszer mégis megszólal, mielőtt páfrányok levele alatt összegyűlne a sötétség.
Mindenkinek megvan a maga Elektrája. 2 Kell valaki, aki szembefordít önmagunkkal. Aki rádöbbent: életünk folytonos szerepjátszásai közé tisztulást hoz az a pillanat, amikor levetkezünk minden pózt, álruhát, álarcot, viselkedést – és védtelen pőreségünkben kiállunk a térre. Van, akit Elektra sem tud rávenni erre. Abból sohasem lesz Oresztész. Soha nem érezheti kiszolgáltatottsága édes izgalmát. A szerelem égési sebei sem ékesíthetik megnemesült testét-lelkét. Stigma helyet csak tetoválást hagy rajta az idő.
Oresztésznek Ágnes volt ez első Elektrája.3 Ágnes: a lélek első szeizmikus rengése. Az új értelmében először kimondott szó: én. Az első ragozás: én, te. A határvonalak kijelölése: bennem, kívülem. Mert: a világ nem egynemű. Nem egyenletes. A heterogén környezet csak mibennünk nyerheti el harmóniáját.
Ágnes nem magyarázott. Nem indokolt és nem következtetett. Csak volt. De létezésének intenzitása meghatározta az irányokat. Oresztész választhatott: közeledjen, távolodjon. Súlyos elhatározás. Még meg sem érett a lélek, és máris döntenie kell: milyen legyen.
És Oresztész szembesült. •••|
JEGYZETEK (13)
1 Az első két bekezdés nyilvánvalóan szimbolikus tartalmú. A forrás, a tiszta víz, a tükröződés, a páfrányok és denevérek – mind-mind többértelmű, másod- és harmadlagos jelentéssel rendelkező kifejezések. Teljes fogalmi hátterük feltárása itt nem lehet célunk, ám egyetlen példán bemutatjuk a lehetséges asszociációkat.
A „forrás” egyenestől alig eltérő értelme: tisztaság, átláthatóság; emellett a víz egyben az élet, a létezés vagy akár az öröklét szimbóluma. A másodlagos jelentés nyilvánvalóan az eredetre, származásra utal: a dolgok, az emlékezés forrása. Elkerülhetetlenül ide társul a bartóki „csak tiszta forrásból” képzete is, így joggal feltételezhetjük, hogy a víz fölé hajló Oresztész itt a dolgok tiszta eredetéből kíván meríteni. A harmadlagos jelentésre is könnyen rátalálhat, aki valamennyire is jártas Argosz közelmúltjának művelődéstörténetében: az Agamemnont követő Tanítványok ezen a néven hoztak létre irodalmi csoportosulást, és a Forrás működése majd felszámolása élezte ki a végsőkig Agamemnon és Egiszthosz ellentétét. A regény címét is ide asszociálva így válik teljessé a forrásvízben saját arcmását kereső Oresztész szimbolikus gesztusa.
2 A hangulati felütést és értelmi-érzelmi elhelyezést követően a szerző azonnal a „lényegre” tér. Kijelentése – „Mindenkinek megvan a maga Elektrája” – bizonyos tekintetben a regény egyik elméleti alapját képezi; az író azon nézetét jeleníti meg, amely szerint mindnyájunk életében adódnak olyan sorsszerű találkozások és katartikus helyzetek, amelyek felborítják korábban kialakult értékrendünket. A Szembesülés kulcsának is nevezhető mondat hangsúlyos megjelenése azonban nem a vak végzet elkerülhetetlenségét példázza, hanem – árnyaltabban – azt, hogy a sors, a Püthia megjósolta jövő mindig konkrét szituációk és valós személyek formájában jelenik meg az individuum számára.
3 Ágnes említésével Elektra egyetlensége megsokszorozódik: ez a mű egyik fő jellegzetessége; voltaképpen az Elektrák (és később az Évák) párhuzamára épül a regény egész szerkezete.
AZ utolsó szövegoldal (14)
|••• ezt én is a legmegfelelőbb módnak tartottam nevének és emlékének méltó megőrzésére. Hiszen újra kiadott könyve alig kapott visszhangot, emléktáblájának a felavatására a hivatalból megjelenteken kívül csak néhány barát és pár hajdani ellenfél volt kíváncsi. Egy díj azonban, igen, egy évente a sajtó nyilvánossága előtt, ünnepség keretében átadott díj!
Lázas szervezésbe kezdtem, megszövegeztem az alapító okiratot, szép felkérő leveleket írtam és a kuratóriumba sikerült megnyernem a legnagyobbakat. Kányádi Sándor, Fodor András, Lator László, Gömöri György adta a nevét az Agamemnon-díjhoz.
De az athéni tanítványok másként gondolták. Az ideges hangú telefonhívás épp a Szerdahelyi utcában ért el, a Kidotaphisz akkori szerkesztőségében. Juliánusz alaposan beolvasott nekem. Hogy jövök én ehhez, éppen én, ráadásul őnélkülük!362 Hiába szabadkoztam, állítván, hogy mindezt Fódosz személyes kérésére (és a dologgal mélységesen egyetértve) tettem. A magyarázkodás nem segített, védelmezőn sem A Leghívebb Követő tekintélye nem szállt át rám, sem Zeusz égisze meg nem védett a vádak ellen. (Úgy tűnik, „már isteneinkben sem bízhatunk, ha jogtalan vádak győzik le jogos érveinket”.)363
A számonkérés bélyegként égett rajtam, mint seb azon, kitől nem fogadják el az áldozathozatalt és ezért vezekelnie csak a sziklát örökösen felfelé gördítve adatik. Hiába nyitna virágot a páfrány, gyöngyét hiába szórná elém a tenger minden kagylója: az öröklött bélyeg az ő számukra az idők végezetéig ott marad homlokomon. És mégis...
És mégis, gondoltam most, révedezéseim lassan lezárván.
A tiszta víztükör mégis azt csillámolta, a fák mégis azt sóhajtozták, felejtett pergamenekről időn áthajló üzenetként mégis az káprázott elém, hogy: m·r^ k·zd·^ nincs, cs"k foly^"^ás v"n.364
Elindultam hát, lassan elhagyva a kiserdőt, amerre a denevérek utamat kirajzolták, amerre páfrányok levele eligazított. Elindultam abban a biztos tudatban, hogy a magamba fogadott idő hamarosan megtermi csírázó magvait, és bármi, ami a jövőben történni fog velem, azt a múlt a folytonosság tűnő hullámaira hieroglif jeleivel régen ráírta, s a jelen suttogva már kibetűzte.
Elindultam a város felé, át a temetőn. 365
Vége
Jegyzetek (15)
362 Oresztész ekkor érti meg: ő így nem állíthat méltó emléket Agamemnonnak. Neki legalább egy regényt kell írnia. (A díj egyébként, egyszeri kiosztása után – Enzémosz és Emlaiosz kapta meg –, elsorvadt Fódosz és környezete kezén. Ezért is határozta el Oresztész – messze túl a regény idősíkján –, hogy egy új díj alapítá •••|••• mellyel így végül Vardiosz nevét is megörökíthette.) Azt is meg kell értenie, hogy itt és korábbi epizódokban gyakorolt „kettős hűsége” senkinek sincs igazán kedvére.
363 Az idézőjelbe tett citátum pontatlan átvétel. Eredetileg: „...az istenekben sem lehet hinnünk, ha jogtalanság győz a jog felett” (Euripidész: Élektra, 589–590.)
364 Részben görök betűkkel, részben más jelekkel írt szövegrész. Az íráskép alapján valószínűsíthető, egyfajta „saját” titkosírással állunk szemben. Nehezíti a megfejtést, hogy nem tudhatjuk pontosan: a mondat honnan kerül Oresztész elé: fatörzsbe vésve látja-e meg, előkerült papírcetli idézi-e emlékezetébe, netán mint emlék, hallucináció jelenik meg előtte.
365 Az utolsó sorokban ráismerünk a helyszínre: ugyanaz a kiserdő, amely a regény legelején, majd vissza-visszatérően egyes közbülső fejezetekben is keretül szolgált Oresztész töprengéseihez.
Teljes a leltár: sejtelmesen hajladoznak a páfrányok, érkeznek a denevérek, és, valahol mélyen a lombok közt – ebben biztosak lehetünk – ott van a forrás is, amelynek vizéhez Oresztész önmagával szembenézni odahajolhat.
WERK (16)
A források
A nincs-regény ötlete – ebben a formájában és tudtommal – teljességgel sajátom, ám ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nincsenek, ne lennének előzményei. Elképzeléseim kimunkálásakor csupán néhány hasonló példa jutott eszembe, ám ahogy az írást elkezdtem és ahogy haladtam benne előre, tudatosan gyűjteni kezdtem a nincs, a semmi, a hiány megjelenítésére vonatkozó párhuzamokat. Most, regényhiányom befejezéséhez közeledve, ezeket valamennyire csoportosítani igyekezve próbálom rögzíteni.
A regényírás kezdetekor felötlött első három párhuzam:
I) Karinthy, Kosztolányi és Babits teremtette meg saját korában (főleg a keletimádatnak hódoló sznobok pukkasztására) Cecil M. Joepardy, a bengáli nyelven alkotó, egzotikus állatok és növények közt, egy Madagaszkár melletti szigeten élő költő és bölcselő alakját. A három játszótárs megírta az aggastyán szigetlakó életrajzát, fordítottak tőle, tanulmányban elemezték műveit, idézték magvas megállapításait. Játékukat környezetük sokáig komolyan vette, és társasági körökben egy időre a titkokkal övezett legendás figura közbeszéd tárgya lett.
Joepardy alakja azóta – és sajnos – nagyjából feledésbe merült, esetleg aforizmái bukkannak még fel olykor-olykor, például ezek: „Minden a túlsó parton van”, „A halak sohasem hazudnak”, „Közelebb van az otthoz a messze, mint az itthez a közel”, „A hegycsúcsok mindig felül vannak”, „Minden túlsó parttal szemben megtalálod az innensőt”, „A ma a tegnap holnapja és a holnap tegnapja”, „Víz alatt nem lehet énekelni”, „Semmiből a kevés is sok”, „Meghalni csak egyszer lehet” stb. Fontosabb műveiről, az Under the Golden Keyről (ez csupán angol fordításban maradt fenn) vagy a Nagy Traktátumról (mely a materialista és az idealista filozófia szintézisét igyekezett megteremteni) szinte teljesen megfeledkezett a hálátlan utókor.
A magam szerény eszközeivel szerettem volna regényemben megörökíteni a Mester alakját, ezért több helyen is idézek műveiből, hivatkozom megállapításaira. a Szembesülésben természetesen kizárólag a magam-írta Joepardy-aforizmákat idézem, például: „A sirályok a halat szeretik, nem pedig a tengert”, „Csónakkal nem lehet átkelni a sivatagon”, „Ha nem tudod, merre van Észak, igazodj Dél szerint”, „Süketek ritkán botfülűek”, „Ha szél nem fújna, vitorla sem kellene”, stb. Számos egyéb szárnyas gondolatot itt most nem emelek ki, így az eredeti regény az a hely, ahol ezek nem olvashatók. Mint például: „A sötétségnek nincsenek színei”, „A tenger mindig meztelen”, „Amit szemed nem hall, azt füled sem láthatja”, „A dolgok önmaguk árnyékán fekszenek”.
II) Második forrásom Kamatsu Sakyo japán író A bika feje c. novellája, amelyet korai kamasz-koromban olvastam, akkoriban, amikor az iskolai kötelező olvasmányok ellenében, az irántuk érzett viszolygásom okán évekig kizárólag sci-fit vettem a kezembe. Nos, ez az egyébként nem is annyira fantasztikus, inkább utópista és misztikus novella arról szól, hogy az írás hőse egyre gyakrabban hall ismerősei körében egy hátborzongatóan csodálatos, lebilincselő remekműről, A bika feje című könyvről. Keresni kezdi, hogy elolvassa, de sehol nem akad nyomára, még a legnagyobb könyvtárakban sincs meg. Mígnem kiderül: a könyv nem is létezik, épp csak mindenki úgy tesz, mintha ismerné, mintha olvasta volna. Ezt a gyakorlatot végül a novella hőse is átveszi, s nagy elragadtatással maga is a könyv lenyűgöző zsenialitásáról, semmihez sem hasonlító eredetiségéről kezd beszélni egy társaságban.
III) A harmadik forrást az akkor Somorján lakó és később Dunaszerdahelyen működő Hodossy Gyula barátomnak köszönhetem. Ő irányította rá figyelmemet Tsúszó Sándor, a jeles felvidéki születésű költő és gondolkodó munkásságára, aki, ha mással nem is: egybetűs verseivel és kihúzásos technikával készült költeményeivel bizonyára örökre beírta nevét az irodalomtörténet arannyal futtatott lapjaira. Az évek során magam is Tsúszó-rajongóvá és -kutatóvá váltam (olyannyira, hogy egy tanulmányommal, amelyben a mester ungvári tartózkodásának tényeit derítettem fel, be is kerültem a Légy helyettem én c. Tsúszó-emlékkönyvbe), a Szembesülés egészét pedig éppenséggel át- meg áthatja, néhol szinte meg is határozza a tsúszói életműből leszűrhető alkotói tapasztalat, a •••|••• tól egészen a kihagyásos szövegtechnikáig.
A regényírás során felmerült további párhuzamok:
Vannak a hiányregénynek további, bár talán kevésbé jelentős forrásai. Ezek egy része irodalmi, művészettörténeti vonatkozású, más részük inkább a tudományok, a bölcselet vagy a vallásfilozófia mezejéről eredeztethető.
A) Itt van mindjárt a vallás – példának okáért a görögöké.
Elképesztő az a páratlan gazdagság, változatosság és találékonyság, amellyel a régi görögök benépesítették képzetes világukat. Anélkül, hogy egyetlen istent vagy istenséget, egyetlen emberfeletti lényt valaha is láttak vagy hallottak volna – mégis: ezen alakokat hiányukban is roppant karakteresekké tették azzal, hogy rögzítették (valóságos elemekkel kombinált) életrajzukat, cselekedeteiket, megalkották genealógiájukat, kidolgozták jellemvonásaikat stb. Mitológiájukba jó arányérzékkel integrálták történelmüket, valós hőseiket isteni, isteneiket pedig emberi tulajdonságokkal ruházták fel, s alapos szerkesztői műgonddal létrehoztak egy olyan virtuális világot, amely – függetlenül attól, hogy ők maguk hittek-e benne, s ha igen, milyen mértékben – épp szerkesztettsége, belső rendszere, kidolgozott struktúrája és az egészét működtető törvények gazdagsága révén: ma is van, létezik. Létezése ugyanakkor nem olyan, mint valamely történelemkönyvekből azon jellegtelenségükben kilépő „eseményeké” vagy „alakoké”, hanem oly közvetlen, mint valamely primer, már-már megélt tapasztalaté. Ahogy Németh László fogalmazza A minőség forradalmában: „a görög hagyomány (s általában minden életképes hagyomány) nem a messze múltból szól, hanem a szomszédból”, ezért is történhetett, hogy a görög mitológia sokkal inkább részét képezi tudatunknak, mint némely valóságosabb, de szerkesztetlen világok. A képzetes (például vallási) rendszerek ugyanis épp attól jelentősebbek, életképesebbek vagy kevésbé azok, hogy milyen mértékben és milyen sokrétű interpretációban érvényesül bennük valamely „alkotói koncepció”. A legbuzgóbb hívő sem tudna hinni olyan felsőbb erőben, amelyről csak annyit közölnek vele: van. Tudni akarja: hol van, mióta, meddig van; milyen megjelenési formákban létezik; mit tett, teremtett, hogyan teremtette, hány nap alatt teremtette stb. Ezért, ha a mindenkori Tanítók magát az istent nem is tudták felmutatni, hát felmutatták helyette a jól szerkesztett „járulékos szövegeket”.
Kicsit bölcselkedve úgy is fogalmazhatnánk, hogy az emberi pszichében megjelenő (vallási) tudattartam, mivel nem a külső világ leképeződéseként, hanem egy teremtő folyamat eredményeként jött létre, ezért rendelkezik a külső világ reáliáival szemben azzal az előnnyel, azzal a felülmúlhatatlan tulajdonsággal, hogy nincs valós létezése és ennélfogva benne automatikusan megszűnik a „jelenség” és „lényeg” feloldhatatlannak tűnő ismeretelméleti ellentmondása. Az így létrejött isteni lény megjelenése – épp tudati, nem pedig reális jellege és származása miatt – önmagában önnön lényegét is kifejezi, azt nem kell külön erőfeszítéssel feltárni. Így például Zeusz bármely megnyilvánulásában azonnal megragadható lényegi volta is, míg egy létező tárgynak vagy pláne embernek az észlelhetősége csak a jelenségek szintjén oldható meg. A tudatosan teremtett istenség vagy más mitológiai alak tehát áthidalja a világ lényegi megragadhatatlansága és a szubjektumnak éppen a világ-lényeg megragadására irányuló törekvése közti paradoxont, s erre az áthidaló szerepre annál inkább alkalmas, minél gazdagabb és szerkesztettebb tudati létének jelenségvilága, amely így a lényeg megragadására több és egyértelműbb alkalmat kínál.
Ezért (páratlan gazdagsága és összetettsége okán) alkalmas a görög hagyomány az élet kifejezésére, ezért képezi nemcsak az európai műveltségnek az alapját, hanem gondolkozásunk, érzéseink bázisterepét is. Szerb Antal erről így ír A világirodalom történetében: „Az utókor végtelenül sokat tanult a görögöktől... Sokkal többet..., mint az ember gondolná, valószínűleg még annál is sokkal többet, amennyiről a tudósok máig számot tudnak adni. Minden, ami megfogalmazás, minden, ami forma, végső gyökereiben a görögöktől ered. Ha írunk, ha beszélünk, sőt ha érzünk és érzésünk a káoszból kilépve formát ölt bennünk – magunk-tudatlanul mindig a görögökre emlékezünk.”
Igen: a görögök formát, alakot adtak a dolgoknak, függetlenül attól, hogy maga a dolog létezett-e. Soha nem az izgatta őket, valami „igaz”-e (s itt újra idézhetnénk Szerb Antalt, aki a görögök állandó és kitartó „hazudozását” is egyfajta művészetnek nevezte), hanem az, hogy milyen. Talán a Platón-feljegyezte Szókratész-párbeszédek valamelyikében olvashatni: egy igazi drámaíró (alighanem Szophoklészról esik szó) számára közömbös: valóban úgy halt-e meg Agamemnon, ahogy a hagyomány tartja; ami lényeges, az csupán az, hogy a közönség, amely a teátrumban megnézi Oresztész és Elektra történetét, pontosan ismerje és mint evidenciákat kezelje az előzményeket, s a látottaknak ne hétköznapi értelemben vett hitelessége, hanem az ábrázolás milyensége kösse le figyelmét. A tényszerűség helyett tehát itt is a virtuális megalkotottságra, a formába öntésre esik a hangsúly. Ugyanakkor ennek a formának alkalmasnak kell lennie arra, hogy általa az összefüggések legmagasabb és legmélyebb szférájára is rálássunk.
Ez pedig alighanem a művészetek leglényege.
B) A művészileg megformált Nincs, a Semmi, a Nem Létező jelenik meg olyan művekben, mint Örkény István Üres lap c. novellája vagy Kurtág György Némajáték című kis darabja. Az előbbi egyetlen szót vagy betűt, az utóbbi egyetlen megszólaló hangot sem tartalmaz, mégis elég jól el tudjuk képzelni őket, mégpedig éppen és jellemzően környezetük révén. Az Üres lapot az Egyperces novellák közt találjuk (soha karakteresebb matériát!), a Némajáték meg éppenséggel úgy nyer interpretációt (alkalmam volt „meghallgatni” ősbemutatóját a Zeneakadémián valamikor a nyolcvanas évek végén), hogy a zongorista (ott és akkor Kocsis Zoltán) jól megformált kéz- és testmozdulatokkal, mély átéléssel adja elő, anélkül, hogy egyetlen billentyűt is lenyomna. Bizonyos tekintetben ide sorolható Kazimir Malevics Fekete négyzete is, amely szintén a „tartalomdús Semmi” jelképévé vált, miközben tudnunk kell, hogy általában is a képzőművészetben olyan •••|
Vagy: József Attila Eszmélet c. remekének elemzése során Nemes Nagy Ágnes jutott arra a következtetésre: ebben a költeményben nemcsak a leírtak a lényegesek, hanem legalább annyira az is, amit a költő elhallgat. Mint ahogy egy monumentális görög oszlopcsarnok sem csupán oszlopai révén az, ami: lényegéhez tartozik az oszlopok térfogatát többszörösen felülmúló üres tér.
Vagy: Szentkuthy Miklós írja a Prae-ben: „Minden mű kifejleszti organikus »nem ez a mű«-párját”; másutt kifejti, hogyan lehetséges „az irodalom lényegi impotenciáját” úgy alkalmazni „termékeny optimizmussal”, hogy „az állandó hiány-kíséretet és másság-kontinuót pozitív harmónia-alkatrésszé” tegyük, miközben a Nem-et éppúgy belevonhatjuk „a mű területébe, ahogy a Panteonban is volt pozitív oltára az »ismeretlen istennek«.” Az is Szentkuthy, aki „végtelen, de agyontagolt mozgó semmi”-ről, „gazdag mértani semmi”-ről, „dogma-hálózatos semmi”-ről és „ezerrezgésű semmi”-ről ír.
Vagy: Lao ce szerint „az agyagedény hasznossága” a benne lévő üreg révén mutatkozik meg, mint ahogy „a ház hasznossága” is a falak közti üres térben rejlik. Az anyag, a valami tehát azáltal fejti ki hasznosságát, hogy a nincset, a hiányt öleli körül.
Vagy: H. G. Wells hőse, a Láthatatlan ember úgy tette magát láthatóvá, hogy tetőtől talpig felöltözött és a ruhából kilátszó (illetve éppen hogy ki nem látszó) testrészeit körbefáslizta. Így a szem számára nem létező valóságot a környezete egy másodlagos és voltaképpen teljesen jellegtelen „közlés”, a ruha és a fásli révén észlelhette, és nem kételkedett abban, hogy magát az embert látja. Ehhez hasonlóan a •••|
Vagy: ki ne látott volna halotti maszkot. A rég elporladt arcot híven őrzi a gipsz, és létével pontosan megmutatja, milyen volt az, ami már nincs. Hasonló eljárás: a Pompejit feltáró kutatók a keménnyé öregedett vastag koromrétegekben ember formájú üregeket találtak: a pernye alatt elpusztult régvolt pompejiek negatív lenyomatát. Okos ötlettel ezekbe az üregekbe gipszet öntöttek, s amikor az megszilárdult, kiemelve élethű szobrokat kaptak, amelyek pontosan őrizték a haldoklás utolsó mozzanatát. (Mind a maszköntéshez, mind a pompeji ötlethez hasonlatos Méhes László festőművésznek az az általam valamikor a 70-es években megcsodált akt-sorozata, amely valahogy így készült: modelljét lefektette a padlóra, majd gipszbe áztatott lepedőt terített rá; ez utóbbi felvette a meztelen nő testének egyes domborulatait, s ezeket megkeményedve is híven őrizte, így hát, mint valami sajátságos reliefet, lehetett mozgatni, szállítani, vagy akár kiállítani. De a művész nem a lepedőket állította ki, hanem azokat a fotókat, amelyeket róluk készített. Micsoda bravúros összemosása ez a létező valóságnak és az áttételessége révén intenzívvé vált kreációnak!)
Vagy: térjünk vissza egy picit a görögökhöz. A fentebbi Szentkuthy-idézetben is szerepelt az ismeretlen isten, akinek a Panteonban üres talapzatot állítottak. Lehet-e ennél szebben, pontosabban és áttételesebben jellemezni a Semmit? A bölcsen ravasz görögök ugyanis nemcsak egy valóságban nem létező, „elsődleges hiányú” világot szerkesztettek meg mitológiájukkal, amelynek megalkotottsága révén izzó intenzitást adtak, hanem ezen belül és ezen felül még csavartak kettőt a fikción: a képzetes létező részeként létrehozták a képzetes hiányzót, Agnosztosz theoszt, az ismeretlen istent, és hogy még hatványozottabb legyen „a hiány jelenvalósága”, üres (!) talapzatot állítottak neki. Az az üresen hagyott hely a talapzaton, az számomra az abszolút hiány, a Semmi apoteózisa. Ehhez a szerkesztetlen, tulajdonságokkal fel nem ruházott, történetekben nem szereplő, családfával nem rendelkező, hatalmas és kicsinyes cselekedeteket végre nem hajtó istenhez képest létezik még csak igazán Zeusz vagy Apolló!
Végül e sorozathoz utolsóként egy saját ötletemet kapcsolom.
Képzeljük el, hogy valamelyik Beethoven-szimfóniából kigyűjtjük az összes szünetjelet, s ezeket egymás után hézagmentesen sorba állítva kapunk mondjuk két percnyi tiszta csendet. Vajon ennek a csendnek a minősége nem nagyságrendekkel magasabb-e, mint azé a csendé, amely „csak úgy”, „magától” adódik. Nem közvetít-e ez a kigyűjtött két percnyi hanghiány valami felfoghatatlanul releváns üzenetet Beethoven zenéjének zsenialitásáról?
C) Távolodjunk el a művészileg megalkotott hiánytól, nézzünk más példákat.
Nem emlékszem pontosan, talán valamelyik mexikói vagy perui kősivatagban fedeztek fel bizonyos ábrákat, amelyek évezredekkel ezelőtt keletkezhettek, és amelyek csak a magasból – repülőgépről – láthatók. Az esetet nem azért idézem, hogy azon tűnődjek a Nyájassal együtt, vajon mi célból és milyen technikai eszközökkel készülhettek ezek az ábrák korszakokkal a repülés felfedezése előtt (komoly tudósok állítják: idegen civilizációk „keze van” a dologban), hanem azért, mert ezen ábrák a hiány révén jöttek létre. A vonalakat ugyanis nem úgy jelenítették meg a kőtörmelékekkel teleszórt sivatagban, hogy – például – hasonló méretű szikladarabokat egymás mellé, egy vonalba helyezték volna, hanem – ellenkezőleg –: több kilométer hosszú egyenesek mentén eltávolították a vonalak útjából a kisebb-nagyobb köveket. A sivatag egésze a spontán kialakult „rendetlenség” és esetlegesség képét mutatja, csupán a kívánt ábra vonalai válnak ki ebből a káoszból azáltal, hogy hiányok sorozata kirajzolja őket.
(Erről eszembe jut egy gyerekkori csínytevésünk, amikor ehhez hasonló módszerrel a hóval borított Ung-parti sétány egy bizonyos sávjára – hóval letakart csúszkák voltak itt – „tereltük” a gyanútlan járókelőket. Ezt a bizonyos sávot üresen hagytuk, a sétány többi szabad területén azonban – mintha a rögtönzött hógolyó-csata hevében tettük volna – „ottfelejtettük” iskolástáskáinkat, sapkáinkat, kesztyűinket. Az áldozatul kiszemelt járókelők szeme azonnal kiválasztotta a nagy összevisszaságban azt az egy sávot, amely „tiszta” volt és a gondtalan áthaladás lehetőségével kecsegtetett. Persze nem tudták, hogy mindez álca, a hó alatt jég van. Az esetet egyébként feldolgoztam Tűzugrók c. novellámban.)
Említhetek egy elvont matematikai példát is. Ez a pontos tudomány, amely, gondolhatnánk, nem lehet alkalmas arra, hogy költőileg, megalkotottságában közelítse meg a semmit, mégis időnként különös fogalmakkal operál.
A matematikai semmi, a zérus, az üres halmaz nem igazán érdemes figyelmünkre, mert benne a hiány teljesen hétköznapi módon „van jelen”. Ám itt vannak a komplex számok!
Aki valaha tanult felsőbb matematikát, az hallott a komplex számokról (ma már középiskolai anyag). Nos, képzeljük el, hogy a költőietlen matematika az állítja, minden szám elképzelhető egy valós és egy képzetes szám összegeként. A mindnyájunk által ismert és használt számoknak csak valós összetevőjük rendelkezik értékkel, a képzetes összetevőjük zérus, ám a komplex számok esetében azok képzetes részének is van értéke. Képzetes rész! Amelyről a tudomány maga állítja, hogy nem valós! (Azaz, szigorúan véve: nincs!) És most el kell gondolnunk, hogy ennek a nem valós, tisztán képzeletbeli (szakszóval: képzetes) számnak értéke van! Azaz: tulajdonságokkal felruházott és e réven magalkotott matematikai Semmi!
(A képzetes szám eredete egyébként az, hogy a negatív számoknak nem létezik négyzetgyökük. Figyelem: nem létezik! Ám szükségessé vált, hogy ezekkel a nem létező számokkal is műveletek legyenek végezhetők, ezért a matematika kitalálta, hogy mínusz egynek a nem létező értéke legyen i. Ez az i az én szememben valahol rokon a görögök ismeretlen istenével.)
Példák sokasága hozható fel a csillagászatból is.
Idézhetném a Neptunusz felfedezését, amikor egy korábban láthatatlan objektumot a környezetére gyakorolt hatása (a Szaturnusz és az Uránusz háborgásai) alapján találtak meg, mégpedig az égboltnak pontosan azon a helyén, amelyet elméleti úton meghatároztak. Beszélhetnék a távoli csillagok feltételezett bolygórendszeréről, amelyeket közvetlenül megfigyelni (a roppant távolság és a bolygók viszonylagos kicsinysége miatt) ugyan nem tudunk, de az anyacsillag „viselkedéséből” mégis tudomásunk van róla, ugyanis a csillag és bolygórendszere egy közös tömegközéppont körül kering, és bár ezen középpont a csillag belsejében – de nem a középpo •••|
Avagy itt van a fekete lyuk paradoxona: gigantikus gravitációja minden olyan információt visszatart (még a fényt is), amely felfedné, elárulhatná létét; de mégis elég pontosan feltételezhető, hol helyezkedik el a fekete lyuk: ott, ahol, úgy tűnik, abszolúte semmi sincs. Pontosabban: ahol az abszolút semmi van.
HIÁNYLEXIKON (17)
Hit 1. A hit nem egyéb, mint a világban és önmagunkban tapasztalt égető hiányok feltöltésére tett egyik kísérlet. (Lásd még: ®Isten I.) További kísérletek neve: ®Tudomány, ®Művészet. 2. A hit hiánya a hiányba vetett hitet jelenti. 3. Hinni kényelmes. Tudni hasznos. Kételkedni szükségszerű.
Isten 1. Nem hiánya mutatja-e fel leghívebben a Jelenvalót? 2. Isten a leggazdagabban konstruált és legnagyobb műgonddal szerkesztett hiány. (Lásd még: ®Hit) 3. Isten egészíti ki a Valamit Semmivé.
Művészet A kreatív intellektus kísérlete arra, hogy olyan hiányokat töltsön meg művekkel, amely hiányok a belehelyezett művektől válnak igazán feltűnőkké.
Tudomány A megismerésben keletkező hiányok eltüntetésére tett azon kísérlet, amelynek során a globális ismerethiányok apróbbakra oszlanak, a kis részlethiányok pedig általánosakká állnak össze.
Jegyzetek (18)
• Az általános „elektraság” itt újra konkretizálódik Ágnes alakjában. Mint Oresztész „első Elektrája” – egyben első szerelme – e helyen tűnik fel először, s nagyjából végigkíséri a regényt. Az Ágnes-szerelem epizódjai, emlékei felbukkannak szinte minden fejezetben; az új szerelmek is mintha „Ágneshez képest” fogalmazódnának meg. Ebben a vonatkozásban Ágnes a regény origója, Oresztész eszmélésének és férfivá válásanak zéruspontja.
• A kettes számú Szembesülés-változat ennél tömörebben fogalmaz: „Ágnes nem magyarázott. Nem indokolt és nem következtetett. Csak volt. De létezésének intenzitása meghatározta az irányokat. Oresztész választhatott: közeledjen, távolodjon. Oldalazni nem lehet: tiltják az erővonalak. Súlyos elhatározás. Még meg sem érett a lélek, és máris döntenie kell: milyen legyen.”
• Oresztész vívódásának előrevetítése: a lelkiismeret erünnoszai üldözik mindaddig •••|••• ebben az áttételes formában sincs joga arra, hogy •••|••• csupán erkölcsi aggályai okán.
• A fogalom – „elidegenedés” – nem egzisztenciálfilozófiai értelemben kerül a szövegbe, hanem egy anonim újságcikkre történő utalásként. (Lásd még •••|••• a hon... c. kötetben is, amelynek megjelenését egyébként Egiszthosz személyes sértésnek tekintette.
• A kissé átformált idézet forrása: Ottlik Géza: Iskola a határon c. regénye. Eredetiben így: „...miként a matt-fenyegetés ellen sem lehet úgy védekezni, hogy felborítjuk a sakktáblát, az igazság nehézágyúit sem lehet bevonszolni olyan törékeny szerkezetekbe, amilyenek az emberi társadalmak”. A módosítást szerzőnk valószínűleg azért tartotta szükségesnek, mert az olümposzi hierarchiára és Spárta hegemóniájára épülő társadalmat nehezére esett volna „törékeny szerkezetnek” neveznie.
• A környezet, a helyzet ugyanaz, mint a lírai bevezetőben: hősünk útja egy kiserdőn vezet keresztül; denevérek röppennek fel, páfrányok levelei hajladoznak sejtelmesen, csupán a forrás hiányzik fájdalmasan és visszavonhatatlanul, mintha ideológiai okokból betiltották volna.
* Fragmentumok egy regényhiány környezetéből. Szembesülés c. regényét a szerző olyan könyv formájában képzeli el, amely csupán járulékos szövegeket (előszó, jegyzetek, szómagyarázatok, utószó, naplószerűen megírt Werk stb.) tartalmaz, és ezek révén körvonalazódik az a voltaképpeni regény, amelyet a másodlagos közlések segítségével magának az olvasónak kell a maga számára reprodukálnia.
Megjelent: Korunk, 2002/október