Balla D. Károly
avagy a kárpátaljai magyarság létesélyei az ezredforduló küszöbén
1. Néhány fontosabb adat
A mai Kárpátalja négy történelmi magyar vármegye - Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros - területén (ill. azok egy részén) helyezkedik el, közel 13.000 km2-nyi területen, 1 millió 250 ezernél több lakossal. Ebből - a legutóbbi, lassan tíz éves, 1989-es szovjet népszámlálás adatai szerint - 156 ezer a magyar nemzetiségű.
Kárpátalját északról és északkeletről az Erdős Kárpátok (más néven az Észak-keleti Kárpátok) gerince határolja, a területi egység itt Ukrajna két szomszédos közigazgatási területével határos. Délről az ukrán-román, dél-délnyugatról az ukrán-magyar, nyugatról pedig az ukrán-szlovák államhatár zárja a mai Kárpátalja területét.
Nagyobb városai: Ungvár (a közigazgatási centrum), Munkács, Beregszász, Nagyszőlős, Ilosva, Rahó, Szolyva, Huszt, Técső, Csap; legmagasabb hegycsúcsa a Hoverla (2061 m), fontosabb folyói: a Tisza és annak jobb oldali mellékfolyói: a Tarac, a Talabor, a Nagyág, a Borzsa, és a Tiszába a Bodrog közvetítésével ömlő Ung és Latorca.
Történetileg a vidék egy évezreden át Magyarországhoz tartozott[1]. Az első világháborút követően a trianoni békeszerződés nyomán a Csehszlovák Köztársaság kötelékébe került (1919. május 6.). Az első bécsi döntés értelmében 1938. november 2-án az Ungvár-Munkács-Beregszász tengely mentén az alföldi részt visszacsatolták Magyarországhoz, miközben a vidék főleg szlávok lakta hegyvidéki területe csehszlovák kézen maradt önálló közigazgatási egységként (Podkarpatska Rus). 1939. március 15-én a magyar csapatok elfoglalták Kárpátalja egészét, amely így 1944 októberéig újra Magyarországhoz tartozott. Ekkor a vidéket megszállták az ún. felszabadító szovjet csapatok és saját érdekterületükké tették, amit több hónap átmeneti állapot után aztán az 1945. június 29-én megkötött szovjet-csehszlovák szerződés szentesített. A vidéket 1946-ban az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság Kárpátontúli területe néven az akkori Szovjetunió, vagy ha tetszik: Szovjet-Ukrajna legkisebb közigazgatási egységévé szervezték, s ez a státusa megmaradt egészen 1991. augusztus 24-éig. Ekkor a széthulló Szovjetunió romjain kikiáltják Ukrajna függetlenségét, s attól kezdve Kárpátalja ennek az új államalakulatnak képezi részét, hivatalosan továbbra is Kárpátontúli terület néven (Закарпатська область).[2]
2. Hatalomváltások
A részletezéseket nem tartalmazó száraz tényekből is kiolvasható, hogy ennek a vidéknek a lakossága XX. századi történelme folyamán több olyan állam-, rendszer- és hatalomváltást is átélt, amelyekből akár egyetlen is elegendő lett volna sorsverésnek. Ha a rövidebb életű és átmeneti alakulatokat - például az 1919-es Magyar Tanácsköztársaságot vagy a Huszt székhellyel 1938-ban szervezett Karpatszka Ukrajina nevű bábállamot - nem tekintjük, akkor is öt különböző államnak lehetett a polgára az, aki a század elején született. Ráadásul - a hat éves magyar visszacsatolást nem számítva - ezeknek a hatalomváltásoknak a során az itt élő magyarság kisebbségi csöbörből kisebbségi vödörbe esett, s a különböző államok és rendszerek váltogatott módszerekkel igyekezték ellehetetleníteni, asszimilálni, megtizedelni, szülőföldjéről elűzni. Ezzel kapcsolatban - és főleg a régió magyarságának a szovjet megszállást követő évtizedeit tekintve - állíthatjuk, hogy Kárpátalja magyarsága a halmozottan hátrányos helyzet tehertételével keresi a helyét az Európai erőviszonyok újabb átalakulásának kiismerhetetlenségei közepette, és behozhatatlan hendikeppel érkezik az új évezred a küszöbéhez.
3. Egy halmozottan hátrányos helyzetű nemzeti kisebbség
A szociológiából ismert szakkifejezésnek a használatára a következő szempontok alapján merészkedhetünk:
3.1. Lélekszám
Az anyaországától elszakított magyar népcsoportok közül - a burgenlandit leszámítva - a kárpátaljai volt a legkisebb lélekszámú.
Aligha szorul bizonyításra, hogy a milliósnál mindenképpen nagyobb erdélyi vagy a félmillióst bőven meghaladó szlovákiai magyar etnikumhoz képest a kétszáz ezret sem elérő magyar populáció sokkal elesettebb, hátrányosabb helyzetű.
Bizonyos lélekszám alatt egy elszigetelt népesség nem képes a reprodukcióra, s még kedvező létfeltételek közepette is lassú kihalásra vagy felmorzsolódásra-asszimilálódásra van ítélve. Ezen kívül egy kis lélekszámú közösségben sokkal lassúbb a kiválasztódás (kiválogatódás), ritkábban születnek kiugróan nagy tehetségek, előfordulhat, hogy nemzedékek nőnek fel, amíg a kétszáz ezerből kiválik egy nagy zeneszerző, egy költőzseni vagy akár egy igazi "népvezér". Még bármiféle negatív diszkrimináció hiányában is lassan alakul ki és kisszámú marad az értelmiségi elit, a kisebbségi többletmunkát vállaló pedagógusi-könyvtárosi-népművelői gárda, az írói-újságírói csoportok, a művészek tábora, az orvosi-ügyvédi-jogászi és a kutatói-tudósi réteg, amely a nemzeti kisebbség önszerveződésében vezető szerepet játszhatna. (Ezen értelmiségi csoportoknak a kivándorlás következtében még fokozódó akut hiányáról a későbbiekben is szólunk.) Ez a lassú kiválasztódás azután - második fokon - visszahat: követhető példák, mintául szolgáló tapasztalatok hiányában az új és újabb nemzedékek számára egyre nehezebbé válik a kiemelkedés. Ez a veszély - nem árt ismételni! - még akkor is fenyeget, ha egyébként nincsenek negatív külső tényezők. Kárpátalja vonatkozásában azonban ezek megléte nem volt és nem lehet kétséges.
3.2. Politikai-gazdasági nyomás
Egy időben divatos volt a megállapítás, mely szerint Magyarország a szocialista tábor legvidámabb barakkja. Nos, a kárpátaljai magyarság helyzetét jellemezve ezt a metaforát úgy módosíthatjuk, hogy az itt élő nemzetrésznek viszont a "legszomorúbb kaszárnya" jutott, ugyanis ez a magyar kisebbség szenvedte meg leginkább a kommunista rezsim embertelenségét azáltal, hogy a tábor leghatalmasabb és a torz elképzeléseket legkövetkezetesebben végrehajtó országához, a Szovjetunióhoz kötötte sorsa. És itt sorolhatnánk a tényeket: az 1944-es etnocídiumot (az új, sztálini hatalom birtokosai gyakorlatilag a teljes munkaképes magyar férfilakosságot deportálták); az államosítást és kollektivizálást, amely egyik utódállamban (és Magyarországon) sem zajlott le olyan mértékben és olyan erőszakosan, mint itt; a vallási felekezetek felszámolására (görög katolikus egyház) és korlátozására (római katolikus és református egyház) irányuló intézkedéseket (vagyonelkobzástól papok internálásáig); a teljes magyar intézményrendszer felszámolását és szovjet vágányra történő átállítását; egyáltalán: az ötvenes évek nyomasztó diktatúráját. A megállapítás azonban talán nem igényel tételes bizonyítást: a nyolcvanas évek végétől kezdődően napvilágra került (vagy hozzáférhetővé vált) e tárgyú dokumentumok nem hagynak kétséget afelől, milyen viszonyok uralkodtak "az ördög birodalmában".
3.3. Elszigeteltség
Azzal, hogy Kárpátalja magyarsága történetesen épp a Kelet-Európát saját befolyási övezeteként birtokló nagyhatalom kötelékébe került, még egy vonatkozásban vált hátrányos helyzetűvé: a leghosszabb időn keresztül és a leghermetikusabban ez a magyar etnikum volt elzárva anyaországától. Két szempontból is: egyrészt a "nagy testvértől" való félelmében a hivatalos Magyarország nem vett (nem vehetett) tudomást az itteni magyarságról, mint ahogy ez utóbbi sem kereshetett intézményesen kapcsolatot amazzal; másrészt a személyes kontaktus is szinte lehetetlenné vált: útlevelet kapni hatalmas kiváltságnak számított, még az egészen közeli rokonok sem látogathatták egymást. Egészen a hatvanas évek közepéig semmilyen magyar sajtótermék nem juthatott Kárpátaljára, mint ahogy az itteni kiadványokat is tilos volt külföldre vinni-küldeni. Ugyan az anyaország részéről a határon túli magyarság más csoportjaival szemben is volt egy elszigetelődési kényszer, de például Csehszlovákiába utazni Magyarországról (és visszafelé) minden további nélkül lehetett és a könyvek, lapok is viszonylag szabadon áramolhattak; Erdély pedig akár szellemi önellátásra is berendezkedhetett, hiszen művelődési-oktatási intézmények, színházak, lapok, egyesületek tucatjai, írástudók százai-ezrei és a nemzetiségi kultúra befogadóinak százezrei tartották ébren a magyar hagyományokat, míg Kárpátalján a második világháborút követően (S. Benedek András megállapítása szerint) nemcsak az írók, hanem jószerével az olvasók is hiányoztak.
Kolozsvár, Pozsony, Újvidék soha nem rekesztődött ki annyira a magyar köztudatból vagy a hivatalos tudomásulvételből, mint Ungvár vagy Beregszász. Erdélyi, felvidéki, délvidéki magyar alkotókkal, intézményekkel mindig is volt nexusa az anyaországnak (hivatalos vagy félhivatalos, netán baráti, személyes csatornák mentén), Kárpátalja azonban még tízegynéhány évvel ezelőtt is szinte kirekesztett tartománynak számított. A politikai elzártság egészen a nyolcvanas évek végéig fennállt, ezt mostanra felváltotta a gazdasági hermetizáció (erről később szólunk), illetve egy újabb politikai elszigetelődés veszélye van kibontakozóban, amely Kelet-Közép-Európa szerencsésebb felének nyugati integrációja nyomán következik be. Ha ugyanis Magyarországnak sikerül csatlakoznia a nyugati tömbökhöz - és ez mára eldöntött ténynek tűnik - Ukrajnának viszont nem (az elkövetkező évtizedekben semmi esetre sem), akkor a két ország között minden bizonnyal be kell vezetni a vízumkényszert (s ha azt nem is, a közlekedés akkor is sokkal szankcionáltabbá válik) és az egységes Európa szűrő-kapuja Hegyeshalomtól áttevődik Záhonyba, a kárpátaljai magyarok pedig a szűrőn túlra kerülnek és újra elérhetetlen messzeségbe szakadnak a magyar nemzettest törzsétől.
E kérdéssel tanulmányunk utolsó fejezetében még foglalkozunk; most tekintsük át, hogy a kárpátaljai magyarság válságát előkészítő három hátráltató tényező - a legkisebb közösség; a legszomorúbb kaszárnya; a legelszigeteltebb nemzetrész - hogyan alakult át mára és milyen újabb hendikepek akadályozzák a kibontakozást.
4. A válság elmélyülésének okai
Megkockáztatható a kijelentést, hogy a kárpátaljai magyarság ma, az ezredforduló küszöbén szorongatottabb helyzetben és súlyosabb válságban van, mint az elmúlt évtizedekben bármikor.
Lássuk csak, miért.
4.1. Gazdasági nyomor
A korábbi politikai kaszárnyát felváltotta a gazdasági és szociális nyomortanya.
A tárgyalt térségben igen súlyos gazdasági krízis alakult ki: a Szovjetunió centralizált, tervutasításos pártfegyelemmel működésben tartott gazdasági mechanizmusa széthullott, s illúzió volt azt hinni, hogy ennek ukrajnai romjain azonnal egy működőképes piacgazdaság alakulhat ki. Míg az elfogadható mértékű szociális gondoskodást a politikai és emberi jogok nagy részének megvonásával vagy korlátozásával egybekapcsoló korábbi rendszer keretei között az állampolgárok (alattvalók?), ha nem kerültek összeütközésbe a hatalmi struktúrával, valamelyes létbiztonságot érezhettek (szinte teljes foglalkoztatottság; szerény, de tisztességes megélhetést garantáló bérek és nyugdíjak; egészségügyi ellátás stb.), addig a független Ukrajna kötelékében a bizonyos korlátok közé vont, ám mégis érvényesülő demokráciához és szabadságjogokhoz "árukapcsolás" gyanánt az új ország polgárai megkapták a totális gazdasági és szociális kiszolgáltatottságot.
Ukrajnában évekig rohamosan csökkent a termelés, mára jó hírnek számít, ha az újság arról számol be, hogy valamely gazdasági szférában "megállt a termelés visszaesésének növekedése" - azaz a termelés továbbra is csökken, csak az apadás most már nem gyorsul; évekig tartott a hiperinfláció, amely elszegényítette a lakosságot (a megtakarítások elvesztek) és lehetetlenné tette a hosszabb távú pénzügyi tervezést, az átgondolt vállalkozást; egyre nagyobb mérvű a belső és külső eladósodás; nem alakult ki a piacgazdálkodáshoz szükséges banki-pénzügyi és kommunikációs infrastruktúra; hiányos a törvényi szabályozás; elképesztő mértéket ölt a korrupció, a gazdasági bűnözés; stb., stb. - mindez roppant kaotikus viszonyokat teremt, destabilizálja a társadalmat.
Úgy tűnik, nem tud egymásra találni az a politikai erő és az a politikai akarat, amely befolyását tekintve eléggé erős, szándékát tekintve pedig eléggé érdekelt lenne az országos válság felszámolásában. A zavarosban igen jól tudnak halászni mindazok, akik saját rövid távú érdekeiket előbbre valónak tartják az amúgy is nehezen elérhető általános felemelkedésnél, és egyre érzékelhetőbbek azok az erővonalak is, amelyek mentén a helyzet normalizálódásában ellenérdekelt csoportok sorakoznak fel - a Szovjetunió visszaállításának (vagy legalább az Oroszországgal való egyesülésnek) a szükségességét hirdetők mind hangosabb csoportjától a gazdasági egyeduralomra politikai eszközökkel törő régi-új elvtársakon át egészen a "rendcsinálásra" szívesen vállalkozó militáns szélsőségesekig.
A hétköznapi tapasztalások nyelvére lefordítva ez nagyjából a következőket jelenti:
Az alapvető szükségleti cikkek, az energiahordozók és a szolgáltatások ára világpiaci szintre állt be, miközben az átlagjövedelmek alig haladják meg a magyarországiak felét-negyedét (nem tévedés!). Legutóbb a Kárpáti Igaz Szó c. megyei napilap 1998. december 10-i számában lehetett arról olvasni, hogy Leonyid Kucsma ukrán államelnök - idézem - "megvétózta azt a törvényt, amely ... 73,7-ről 118,6 hrivnyára (33 dollárra) emelte a létminimumot és 55-ről 148 hrivnyára (41 dollárra) a minimálbért." Ez a vétó azt jelenti, hogy - átszámítva - az Ukrajnai hivatalos létminimum 20 USD maradt, a minimálbér pedig 12 USD! (Ismét hangsúlyoznom kell: a számokban nincs tévedés, nem maradt el sehonnan egy nulla!) Jegyezzük meg eközben, hogy egy kenyér ára 0,25-0,30 dollár körüli, ami azt jelenti, hogy a hivatalos létminimum egy kenyéren és vízen élő, nem tisztálkodó és kukákból öltözködő hajléktalannak az életszínvonalát feltételezi, hiszen érthetően a 20 dollárba csak ez fér bele.
Ugyanez a lapszám közli az 1998. első félévi ukrajnai átlagjövedelmet. Ez 47 dollárnak megfelelő összeg. Ennyit keres például egy osztályfőnökséget is vállaló középiskolai tanár.
Az átlagos nyugdíjak összege a megállapított minimálbér körül mozog, ennél többet (a létminimumot meghaladót) csak bizonyos kiváltságos helyzetűek (pl. háborús veteránok) kapnak.
Ennél is súlyosabb következményekkel jár, hogy nő a valódi és rejtett munkanélküliség. Statisztikai adatokra itt fölösleges hivatkozni, hiszen pl. az évekkel ezelőtt leállt gyárak dolgozói hivatalosan nem munkanélküliek, hanem fizetés nélküli kényszerszabadságon vannak; nehéz lenne megállapítani azoknak az alkalmazottaknak a státusát is, akiknek hivatalosan szintén van munkahelyük, talán dolgoznak is ott, ám cégük-hivataluk fizetésképtelen, így a bérek számfejtése helyett munkáltatójuk azt tartja nyilván, hány havi az aktuális bérelmaradás. Mindehhez tegyük hozzá, hogy Ukrajnában ismeretlen az alanyi jogon járó munkanélküliségi segély fogalma; akiket hivatalosan is munkanélkülinek ismernek el, az legfeljebb arra számíthat, hogy a közüzemi díjak befizetésének kötelezettsége alól mentesül, illetve szociális körülményeitől függően részesülhet alkalmi juttatásokban.
Mielőtt feltennénk a kérdést, hogy akkor vajon miből élnek az emberek, essen szó, legalább az említés szintjén, az egészségügy katasztrofális helyzetéről és a civilizációs "minimáliák" hiányáról.
Körültekintő felmérések helyett ezúttal talán elegendő néhány egyedinek egyáltalán nem mondható példa megemlítése.
Egy nemzetközi (valójában magyar-magyar) orvos-konferencia svédországi (ám magyar) résztvevője nyilatkozik a rádióban: nagyon hasznos egy ilyen tanácskozás, mert a nyugati világ képviselői legalább értesülhetnek arról, hogy pl. Kárpátalján vannak olyan kórházak, ahol napokig nincsen meleg víz. E hír hallatán a jelen sorok írója nem tudta megállni, hogy fel ne kacagjon, mert eszébe jutott, hogy amikor édesapja lábtöréssel került kórházba, az egész épületben annyi víz nem akadt, amennyivel az orvosságait bevehette volna. Egyik betegtársa osztotta meg vele fél üveg ásványvizét, hogy a gyógyszereket le tudja nyelni. A hozzátartozók magától értetődő természetességgel hordták hazulról betegeiknek a vizet műanyag flakonokban, hogy a gyógykezeltek reggelente meg tudjanak mosakodni. Ugyanígy ma már senki sem csodálkozik azon, hogy nem csupán a gyógyszereket, injekciós felszereléseket, katétereket stb. kell bevinni a kórházba, hanem a lepedőt és a kötszert is.
A medicina mellett hasonlóan rossz helyzetben van a legtöbb államilag fenntartott intézményrendszer.
A kárpátaljai magyarságot talán az oktatás és a közművelődés állapota érinti leginkább. Az oktatás elvi kérdéseit most mellőzve említsünk meg annyit, hogy sok iskolában telente még decemberben sem kezdik el a fűtési szezont, a téli szünidő pedig - energiahiány miatt - december 22-étől január végéig tart, azaz több mint egy hónapon át. Állandóak a tankönyvellátás gondjai, nincsenek megfelelő szemléltető eszközök, és néhány kiemelten kezelt iskolától eltekintve szó sincs linguafonos vagy számítógépes felszereltségről. Ennél is rosszabb helyzetben vannak a könyvtárak, művelődési házak: sem fűtésre, sem az épület karbantartására, sem az alkalmazottak bérének időben történő kifizetésére nincsenek meg a megfelelő pénzügyi feltételeik. Néhány évvel ezelőtt ezek az intézmények a magyar községekben és a magyarok is lakta városokban a nemzeti kisebbség identitásának megőrzésében jelentős szerepet játszottak, mai működésképtelenségük ennek véget vetett. Csak hallatlan erőfeszítések és nélkülözések árán tudnak fennmaradni a különböző egyesületek, tánc- és énekcsoportok, színjátszó körök. (A bőven támogatott műkedvelő-mozgalom annak idején a szocialista tömegkultúra egyik fontos bázisát képezte, minden torzultsága ellenére azonban Kárpátalja magyar közösségei számára a népi hagyományok megőrzésének is jelentős színtere lehetett.) Megalakulása óta a lét határán járja megrendítő haláltáncát a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, amely igen jelentős magyarországi és nemzetközi sikerei ellenére otthonában a legminimálisabb működési feltételeket sem kapja meg. Fontos eredményeket tudhat magáénak a kárpátaljai magyar könyv- és lapkiadás, azonban ennek ellentmondásosságát jól mutatja a kizárólagos magyarországi finanszírozottsággal szemben az itthoni közönség érdeklődésének elképesztő hiánya.
Csak a fűtés kapcsán érintettük eddig az energiahordozók problémakörét. Itt sajnos nem csupán finanszírozási gondokról van szó, hanem országos méretű energiaválságról. 97/98 telén az ukrajnai sajtó tragikus hangnemben tudósított arról, hogy az ország villanyenergia-rendszere az összeomlás határán áll, és minden eddiginél szigorúbb korlátozásokra lehet számítani. A lakosság mindezt saját bőrén is megtapasztalta: míg korábban csupán heti egy-két alkalommal kellett néhány órás áramkimaradásra számítani, ezt követően a hét három napja gyakorlatilag áramszünetesnek számított. A jobban ellátott városokban pontos ütemterv szerint más-más negyedekben más-más napokon kapcsolták ki a villanyt napi 6-8 órára. Faluhelyen ennél is rosszabb volt a helyzet. A munkahelyükre korán indulók és késő délután hazatérők hetekig gyertyafénynél indultak és érkeztek: reggel 6-kor már, este 6-kor még nem volt áram. A kisebb lélekszámú, elszigeteltebb falvakban több napos teljes kimaradások voltak. 98/99 telére jobbra fordult a helyzet, ám ennek tragikus előzményei voltak: a 98 novemberében Kárpátalján nagy pusztításokat végző árvíz következtében a régiót katasztrófa-sújtotta övezetnek nyilvánították és így megszüntették az áramkorlátozásokat. Ám az országos helyzet mit sem változott, az energetikai ipar teljesítőképessége semmit sem javult. Az újabb nukleáris katasztrófa lehetőségét magában hordozó csernobili atomerőművet is azért nem lehet leállítani, mert az általa termelt energia hiányában a helyzet még rosszabb lenne. Említsük meg, hogy az energiaválság természetesen nem csak, és talán nem is elsősorban háztartási szinten sújtja a lakosságot. Hogy otthonában nem tud civilizált körülmények közt élni (háztartási gépeit használni, tévézni, este olvasni), az csak kisebb része a problémának. Ám hogy az energiaválság miatt milyen károk keletkeznek országos szinten, az szinte felmérhetetlen (le-leálló gyárak, a közlekedés ellehetetlenülése, kommunikációs zavarok stb.).
Szólhatnánk még a vízhiányról, a közutak siralmas állapotáról, a telefónia kezdetleges voltáról, arról hogy a városokban heti három, a falvakban pedig csupán heti egy (!) alkalommal hozzák ki a postát stb. - ám talán az eddig felvázolt kép is igazolja az állítást: európai civilizációs normákkal mérve Kárpátalja nyomortanyának tekinthető.
A gazdasági és szociális kiszolgáltatottság, a megélhetés lehetetlensége alantas, olykor emberhez méltatlan, nem ritkán törvénytelen vagy bűncselekménynek számító pénzszerzési tevékenység végzésére kényszeríti az ukrajnai lakosság - így a kárpátaljai magyarok - jelentős részét. (Országos felmérés szerint csak minden harmadik keresőképes ember van abban a helyzetben, hogy a munkahelyén kapott jövedelméből tartsa fenn magát.) Mérnökök állnak be bolti eladónak, egyetemi kutatók vágnak bele kényszervállalkozásba, és se szeri, se száma a feketén dolgozó autó- és tévészerelőknek vagy más szolgáltatást végző "ezermestereknek". A kiszolgáltatottak többségét azonban a "kereskedelem" legmélyebb bugyra szippantja be: piaci árusnak állnak, hozzák-viszik a portékát határon át oda és vissza (beletartozik "munkaidejükbe", ha 5-6 órát kell állniuk az átkelőknél), eközben nevetségesen alacsony haszonra tesznek szert, de egyszerűen nincs módjuk másból megélni.
Mindaz, amit idáig elmondottunk, általános országos válságról tanúskodik, és elsősorban nem a magyar kisebbség problémájaként értelmezendő. Annak azonban, hogy Ukrajnában ilyen viszonyok uralkodnak, igen jól megfigyelhető hatása van a kárpátaljai magyarság életlehetőségeit illetően.
Lássuk, melyek e hatások, melyek a krízis-jelenségek.
4.2. A magyarság lélekszámának csökkenése
Említettük, hogy a legutóbbi népszámlás 1989-ben 156 ezer, pontosabban 155,7 ezer magyar lelket mutatott ki Kárpátalján. Ez abszolút számát tekintve közel háromezerrel kevesebb, mint amennyit a tíz évvel korábbi, az 1979-es állapított meg (158,4 ezer).[3] Önmagában ez nem jelentős csökkenés, két tényező miatt azonban igencsak ijesztő.
Az egyik az, hogy a háromezer fő elvesztése a területi egység összlélekszámának dinamikus gyarapodása közepette történt, így a magyarság részaránya a közigazgatási egységnek tekintett Kárpátalján 13,7 %-ról 12,5 %-ra esett vissza tíz év alatt, azaz miközben a magyarság lélekszáma csökkent, aközben a vele együtt élő (főleg szláv) népességé növekedett.
Az utóbbi években ez a tendencia csak annyiban módosult, hogy a tömeges kivándorlások következtében Kárpátalja lélekszáma csökkenni kezdett, ám ezen belül a magyarság fogyása a gyorsabb, így részaránya a lakosság egészében tovább esik (1996-ban pl. már csak 12 % volt).
A másik elgondolkozásra ösztönző tényezőt azzal kapcsolatban fogalmazhatjuk meg, hogy a tíz évvel ezelőtti háromezres csökkenés egy igen jelentős növekedési várakozással szemben következett be.
Miről is van szó? Arról, hogy a hivatalos statisztikákkal szemben a kárpátaljai magyarság önképében egy nagyjából 200 ezres közösség ideája élt. A hivatalos és becsült adatok ilyen jelentős, mintegy 40 ezer főre rúgó különbségét az érzelmi okokon túl pontosan megnevezhető történelmi tapasztalatok indokolták. Ezek közül kettőre talán érdemes kitérnünk.
A már említett 1944-es deportálások csupán a magyar (és német) férfiakat érintették. Akik valódi nemzetiségük helyett orosznak, ukránnak, szlováknak vallották magukat, ezzel elkerülhették Sztálin lágereit. Talán ezrek vagy akár tízezrek estek így ki a statisztikák megfelelő rubrikájából: az elhurcoltatás félelmében közölt adatokat a hatóságok rögzítették (vagy ha nem is: az érintettek később akkor sem mertek mást mondani), és hamis nemzetiségüket a szovjet törvények szerint örökölték gyermekeik is.
Második kitérőül a magyar ajkú görög katolikusokat kell említenünk: amikor a szovjet hatalom számba vette új alattvalóit, többük nemzetiségét önkényesen megváltoztatta. Így lettek a románok moldovánok, a ruszinok ukránok - azokkal a magyarokkal együtt, akik nem római katolikusoknak vagy reformátusoknak vallották magukat, hanem görög katolikusoknak, amely felekezet a Kárpátalján élő szlávok nemzeti egyházának tekinthető. Ezeknek az ukránná tett magyar görög katolikusoknak a számát 30 ezerre becsülték a szovjet éra előtti egyházi nyilvántartások alapján. Nos, 1989-ben már nem volt diktatúra, a peresztrojkától és a nyíltságtól volt hangos a világ, s a Szovjetunióban először történt meg, hogy a népszámlás során szabad bevallás, bemondás alapján töltötték ki a nemzetiségi rubrikát, s nem kérték a személyi okmányokat. Joggal volt várható, hogy mindazok - és mindazok utódai - , akik a fentebb említett okok miatt eddig más nemzeteket gyarapítottak, most végre magyarnak íratják be magukat, és így a 160 ezer körüli lélekszám akár 200 ezer fölé is ugorhat. Erre a várakozásra következett hideg zuhanyként a háromezres csökkenés. (Az okok elemzése külön tanulmányt érdemelne; itt említsünk csupán négy valószínű tényezőt: 1) kivándorlás, 2) asszimiláció, 3) negatív vagy stagnáló népszaporulat, 4) a korábban magukat magyarnak valló magyar ajkú cigányok nemzeti öntudatának erősödése.)
Felsorolásunkban egyébként nem véletlenül szerepel első helyen a legsúlyosabb tényezőnek tartott kivándorlás. Erről hivatalos adatokat igen ritkán publikálnak, s ha igen, azok gyakran ellentmondanak egymásnak. Egy hét évvel ezelőtti közlés szerint 1980 és 1992 között (12 esztendő alatt) Kárpátaljáról 8 ezer 200 fő emigrált, s bár nemzetiségi összetételükről nem árultak el semmit, feltehető, hogy a Magyarországra települő 4860 fő nagy többsége magyar volt.[4]
Becslések, legális vagy félig legális csatornákon beszerzett adatok alapján történő számítások alapján feltételezhető, hogy Kárpátalját az utóbbi időben évente 500-nál alighanem több, de 1000-nél valószínűleg kevesebb magyar hagyja el.[5]
Az elmúlt időszakban, a gazdasági helyzet romlásának arányában, a kivándorlás felgyorsult, és ha ez a tendencia folytatódik (márpedig mi állítaná meg?), akkor a magyarság etnikai határai egyre inkább elmosódnak, az egy tömbben élők közössége szigetekre szakadhat, a felső-Tisza mentén élő szórványmagyarság fel is morzsolódhat. A kárpátaljai magyarság egésze pedig - mint közösség - működésképtelenné válhat.
4.3. Kvalitás-vesztés, az utánpótlás hiánya
A következő válság-tényező a minőségi sorvadás. A kivándorlók többsége ugyanis értelmiségi, akiknek a számaránya a korábban említett többszörösen hátrányos helyzet miatt amúgy sem volt túl magas. Eddig is akadtak hiányszakmák, de mára nemcsak a magyar jogászok, ügyvédek, közgazdászok, szociológusok, néprajzosok számítanak fehér hollónak, hanem ijesztően csökken az orvosok, mérnökök, pedagógusok és művészek száma is. A közösség oda jutott, hogy a nemzetiségi szervezetek élére állt "vezérek" közül is nem egy nyugatabbra települt. Vagy ha a funkciót vállaló magyarság-vezetők ideig-óráig még maradnak is, legtöbbjük gyermeke már gyökeret vert Magyarországon: felvételt nyertek egy tanintézetbe, közben megszokták az ottani életszínvonalat (ösztöndíjukból jobban élnek, mint szüleik odahaza a fizetésükből), munkalehetőséget találtak, "beágyazódtak" a társadalomba és képzettségük megszerzése után nem tértek haza. Csak idő kérdése, hogy szüleik mikor követik őket.
Az áttelepülők igen jelentős hányada tehát pályáját most kezdő vagy tanulmányait most befejező fiatal, akiknek távozása tovább rontja a közösség reprodukciós esélyeit: az amúgy is roppant hiátusokkal küszködő közösség egyre sebezhetőbbé válik. Mert lehet ugyan vitát folytatni arról, hogy egy szellemi vezércsapat (értelmiség) nélkül maradó és elöregedő etnikum meddig tarthatja meg vitalitását, az azonban nyilvánvaló, hogy - mint közösség - szerves egészként nem képes sokáig funkcionálni és gyógyíthatatlanul súlyos működési zavarok lépnek fel életében. Említsük csupán a pedagógushiányt: a magyar iskolákban egyre több olyan oktatót alkalmaznak, aki maga nem járt magyar iskolába, a nyelvet csak töri, szaktárgya kifejezéseit nem ismeri. (Sok iskola azzal kezdi a tanévet, hogy a nyár folyamán áttelepült, általában valamely szabolcsi községben munkát vállalt pedagógus helyét betöltse. Ezenközben ad absurdum az is előfordul, hogy az áttelepült pedagógus szabolcsi osztályába Kárpátaljáról áttelepült szülők gyermekei is járnak: kárpátaljai tanerő kárpátaljai nebulókat okít - Magyarországon.)
A kvalitás-vesztés nem csupán a magyarság kivándorlásának a következménye. Minőségi romlás állt be a legfőbb kiváltó ok, a gazdasági krízis nyomán is: a magyar intézmények, a sajtó, az iskolák stb. nemcsak azért mutatnak hanyatlást, mert romlik személyi állományuk (a Kárpáti Igaz Szótól eltávozott legjobb újságírókból ma akár két napilap szerkesztősége is kiállítható lenne), hanem azért is, mert az ezen intézmények fenntartására fordítható pénz nem tesz lehetővé minőségi munkát. Alulfizetett pedagógusok a fűtetlen iskolában - bárhogy is igyekeznének - nehezebben tudnak feladatuk magaslatára állni, semmint ha életkörülményeik biztosítva lennének.
Példáink lassan át is vezettek bennünket a számbeli és minőségi sorvadástól a legsúlyosabbnak tekinthető válság-jelenségek csoportjához: a kárpátaljai magyarság elbizonytalanodásához, kiábrándultságához, közömbössé válásához, nemzeti arculatának elmosódásához, aggasztó talajvesztéséhez és demoralizációjához. Ennek bemutatása előtt azonban kell tennünk néhány kitérőt.
5. Egy kis visszatekintés
5.1. Szovjet éra: "háztáji ellenállás"
Az ötödfél évtizedes szovjet uralom ideje alatt a vidék magyarsága összességében megőrizte tartását, önbecsülését, identitását. Ha másutt nem, hát kis falujában, templomában, saját telkén-portáján vagy a magára csukott lakás családi mikrokozmoszában megteremtette azt a világot, amelynek alig volt köze a szovjet valósághoz. Ahogy a zsebkendőnyi háztáji földjén megtermelte mindazt, amire családjának szüksége volt (és itt végezte el, amit a kolhozmezőkön többé-kevésbé elszabotált), ugyanúgy "háztáji gondolkozásában" soha nem azonosult az őt körülvevő világgal: nem érzett iránta elkötelezettséget, sőt, mindig inkább ellendrukker volt, mint pártoló. Óráját nem járatta Moszkva szerint, nem tanult meg rendesen oroszul, gyerekeit lefordíthatatlan nevűre keresztelte. Ha lehetett, templomba járt, a magyar rádiót hallgatta, a magyar tévét nézte, magyar újságot és magyar könyvet olvasott (ha hozzájutott). Nem sietett funkciót vállalni, nem lépett be a pártba, csak ha nagyon kellett (akkor sem meggyőződésből, hanem hogy egy tagsághoz kötött magasabb beosztást megkaphasson).
A kárpátaljai magyarok, ha nem is zárkóztak el az új világ "vívmányaitól", életvitelükben, főleg faluhelyen (a magyarság többsége itt él), ragaszkodtak a hagyományokhoz: megtartották ünnepeiket, még tíz-tizenöt évvel ezelőtt is jártak fonóba, kalákába, a régi szokások szerint udvaroltak, kötöttek házasságot, s temették el halottaikat.
Mindeközben - és talán épp a megőrzött-átmentett tárgyi világ és szellemi kincs okán - a kárpátaljai magyar ember mindig tudatában volt hovatartozásának, s míg hivatalosan, adminisztrációs szempontból hellyel-közzel el is fogadta hazájának az országot, amelyben lakott, emocionálisan elsősorban szülőföldjéhez, Kárpátaljához, falujához-városához kötődött, Magyarország pedig, ahogy ma mondanánk, a virtuális haza szerepét töltötte be érzelmeiben.
Évtizedeken át nem volt számottevő a magyarság elvándorlása sem Magyarországra, sem a Szovjetunió belsejébe[6], bár például az ország túlsó felében szolgáló katonafiatalokat ezer módon kecsegtették: maradjanak szolgálati helyükön, települjenek le ott. Ám erre alig-alig volt bárki is hajlandó. Ha még meg is nősült egyikük-másikuk a távoli vidékeken, hazahozták feleségüket, akik idő múlván beilleszkedtek a közösségbe: gyermekeik magyar anyanyelvűek lettek.
A kárpátaljai magyarság nyelvileg alig asszimilálódott. Statisztikai adatok alapján állítható, hogy a magukat magyar nemzetiségűeknek vallók kb. 90 %-a egyben magyar anyanyelvű is volt.
Évtizedeken keresztül erőltette a hatalom az "internacionalista" iskolákat: olyan falvakban, ahol akadt csekélyke nem-magyar lakosság is, vegyes tannyelvű iskolát nyitottak, a magyar tanintézmények keretei között pedig ukrán vagy orosz osztályokat indítottak, s ezek, kiemelt kezelésük révén presztízs-osztályokká váltak, dagadni kezdtek, mert a magyar szülők nem kis hányada (gyermekeik könnyebb boldogulását remélve a szovjet világban) ebbe íratta gyermekét. Ám ennek sem lett számottevő asszimilációs hatása: a család, a közösség "helyre tette" azt, amit az iskola elferdített.[7]
Voltak persze, akik a maguk csendes háztáji ellenállása (sok esetben inkább: kívülállása) helyett vagy egyik, vagy másik irányban tovább léptek. Ám a nyíltabb opponálást vállalókkal hamar elbánt a hatalmi apparátus, így ilyesmire kevés példát hozhatnánk fel.[8] Többen akadtak viszont, akik valamilyen szinten és valamilyen megfontolásból hajlandóak voltak a rendszerrel együttműködni.
Egy részük azzal a hittel cselekedte ezt, hogy ezzel jót tesz, kivívja a magyarság iránti bizalmat és "belülről" tehet valamit a közösségért. Az együttműködők másik része inkább saját karrierjét építgette, megjátszotta a rendszer elkötelezettjét, de közben belül egészen mást gondolt. Akadtak olyanok is, akik valóban hittek a szocializmusban, az egységes szovjet népben, a proletár internacionalizmusban, a formájában nemzeti, de tartalmában szocialista művészetben stb. A többség számára azonban ezek elfogadhatatlan, vagy inkább tartalmatlan fogalmak voltak: lepergett róluk, mint lúdról a víz.
Azaz: a kárpátaljai magyarság túlnyomó része semmilyen szinten és módon nem azonosult az őt meghódítani nem is nagyon kívánó rendszerrel. Nem törte meg az 1944-es etnocídium (erre egyébként kisebb demográfiai robbanással válaszolt: az ezt követő egy-két évtized a magyar közösség lélekszámának emelkedését hozta), nem forgatták ki mivoltából az ötvenes évek intézkedései, nem bízta el magát a hatvanas évek enyhülő légkörében, és nem vesztette el arculatát a pangás véget nem érőnek tűnő korszakában. Sőt: mintha a keményebb-lágyabb presszió megerősítette volna hitében, magyarságában, és amikor a nyolcvanas évek közepétől a peresztrojka képében kezdett lábra kapni a szabadság, akkor úgy tűnt: egy demokratikus társadalomban minden értékét kibontakoztathatná, minden elfojtott képességét a közösség felemelkedése érdekében tudná kamatoztatni - és mindazt, amit halmozottan hátrányos helyzete miatt elszenvedett-elvesztett, azt most majd többszörösen bepótolja, mint az erősen visszanyesett fa növi túl megkíméltebb társait.
Ám a peresztrojka-eufóriát és a Szovjetunió széthullását övező reményeket fájdalmas kijózanodás követte.
5.2. Rendszerváltás(ok): eufória és csalódás
A 80-as-90-es évek fordulóján valóban úgy tűnt: Kárpátalja magyarsága végre magára találhat. Az általános szabadságjogok és a kollektív (így nemzetiségi-önrendelkezési) jogok megjelenésével néhány esztendő alatt olyan eredmények születtek, amelyekről azelőtt álmodni sem igen lehetett: a magyar helységnevek státusának visszaállítása[9], magyar feliratok megjelenése, a nemzeti szimbólumok használatának lehetősége, a magyar történelem tanításának a bevezetése az iskolákban és az oktatás nemzetiségi jellegének megerősödése-kiszélesedése, az egyház jogainak a visszaállítása (hitoktatás engedélyezése, új templomok építése, a lelkész-utánpótlás feltételeinek biztosítása stb.), az ungvári Hungarológiai Központ megalakulása, új lapok és folyóiratok indulása, az állami könyvkiadás monopóliumának megszűnése és í.t. - végül pedig a lépés, amelyhez talán a legtöbb remény fűződött: nemzetiségi alapon szerveződő érdekvédelmi tömegszervezet megalakítása 1989. február 26-án Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) néven. A kebleket fűtötte a lelkesedés, alakult, forrt, pezsgett a kárpátaljai "magyar élet", ezreket vonzottak a nyilvános események, mindenkiben buzgott a cselekvő szándék, az áldozatkészség. Alig volt széthúzás, s ha akadtak is nézetkülönbségek, azok a tennivalók sorrendjére vonatkoztak - ám hogy mit kell tenni, abban hosszabb ideig megvolt az egység. Mint ahogy abban a véleményben is: a kárpátaljai magyarság a rendszerváltozás nagy nyertese, ezért mindenben a független Ukrajna mellé kell állnia (ezt az 1991-es népszavazás során demonstratíve meg is tette), hiszen egyedül ennek az új államalakulatnak a demokratikus fejlődése biztosíthat számára felemelkedést.
Hasonlóan eufórikus hangulatot keltett a kárpátaljai magyarság körében a magyarországi rendszerváltás. Megnyíltak a korábban alig-alig átjárható határok, az anyaország "keblére ölelte" a határon túli kisebbségeket, Antall József lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnökének nevezte magát, viszonzásul a KMKSZ elnöke kinyilvánította: a kárpátaljai magyarság az összmagyarság részét képezi.
Magyarország elsőként ismerte el Ukrajna függetlenségét, magyar konzulátus - később főkonzulátus - nyílt Ungváron, Budapesten megalakult a Határon Túli Magyarok Hivatala, ennek keretében külön kárpátaljai osztály - később főosztály - jött létre, ugyancsak határon túli osztály - később főosztály - szerveződött a Művelődési és Közoktatási Minisztérium falai között, lett Illyés Alapítvány és Kézfogás Alapítvány, a Magyarok Világszövetsége megrendezte a magyarok világkongresszusát, a kárpátaljai fiatalok előtt is megnyíltak a magyarországi oktatási intézmények, a szakmai szervezetek összmagyar tagságot hirdettek (írók, festők, tudományos kutatók léptek be a megfelelő testületekbe), egymást érték a konferenciák, találkozók - itt és ott egyaránt.
Minden arra mutatott, hogy az oly mostoha sorsú kárpátaljai magyarság Ukrajna keretében és az anyaország védő-támogató-megtartó gondoskodása mellett minden szempontból felemelkedhet: megteremtheti jólétét, élhet egyéni és kollektív nemzetiségi jogaival, zökkenőmentes kapcsolatot tarthat a nagyobb nemzetrésszel.
Azonban alig telt el néhány esztendő és az itt élő magyaroknak legalábbis négy katartikus illúzióvesztésen kellett átesniük:
1) nyilvánvaló egyértelműséggel bebizonyosodott: a független Ukrajna számára nem létezik olyan titkos átjáró, amelyen a szocializmusból átosonhat a jóléti civil társadalom keretei közé, s a süllyedő ország peremén nem lehet egy kis kárpátaljai magyar Kánaánt létrehozni; az itt élőknek, ha szülőföldjükön maradnak, a vegetálásra kell berendezkedniük, nagyrészt lemondva az európai értelemben vett civilizált élet nívójáról és az egzisztenciális biztonságról;
2) egy ideje az sem lehet kétséges, hogy a gazdasági összeomlás árnyékában lehetetlen igazi demokráciát építeni; a nemzeti kisebbségeket megillető jogok érvényesítésének súlyos anyagi akadályai vannak; ezzel együtt kezd kézzel foghatóvá válni az a hatalmi szándék, amely Ukrajna területén (hosszabb távon legalábbis) nemzetállamot szeretne látni és korlátozni kívánja a kisebbségi jogokat (nyelvtörvény, új oktatási koncepció); továbbá pedig a társadalom destabilizálódása mind inkább a felszínre emeli a szélsőséges nézeteket valló és demagóg, populista szólamokkal népszerűséget szerző erőket, így azokat is, amelyek a nemzeti-etnikai kisebbségeket bűnbaknak tekintik és gátat vetnek kibontakozásuknak (lásd például a vereckei millecentenáriumi emlékmű felállítása kapcsán elszabadult indulatokat);
3) nem igazolták vissza a kárpátaljai magyarság bizalmát az önszerveződések révén keletkezett érdekvédelmi szövetségek sem; a lakosság körében eleinte jelentős támogatottságra szert tevő, az itt élő magyar nemzeti kisebbség hivatalos képviseleti szervének elfogadott szervezeten belül csoportérdekek jelentek meg, s ez, egyes vezetők becsvágyával és hatalmi ambícióival társulva szakadáshoz vezetett; a kiváló vagy újonnan alakult szervezetek között egészségtelen versengés kezdődött, amelynek egyre nyilvánvalóbb célja nem a magyar lakosság érdekeinek hatékonyabb védelme, hanem saját szervezeti kereteiknek a fenntartása, legitimitásuk igazolása - és e célból mind több befolyás megkaparintása, mind több ügy kisajátítása, valamint, mindennek anyagi alapjaként, a magyarországi támogatások megszerzése és az ezek újraelosztására vonatkozó felhatalmazás kizárólagos birtoklása;
4) hideg zuhanyként hatott a kárpátaljai magyarságra a még az Antall-kormány által megkötött ukrán-magyar alapszerződés, amelynek szükségessége racionális megfontolások alapján ugyan belátható, ám sokszor idézett passzusát (a területi igényekről történő végleges lemondást) sokan mégis az anyaország árulásaként élték meg (főleg, hogy "cserébe" még egy területi vagy perszonális autonómia kilátásba helyezése sem szerepelt az okmányban); ezzel kezdődően és sok-sok további tapasztalat alapján (a legújabb: felkészületlenség a Magyarország EU-csatlakozását követően kialakuló helyzetre) be kellett látni: a magyar államérdekek - minden ellenkező hangoztatás ellenére - prioritást élveznek a határon túli magyarság egyéni és kollektív érdekeivel szemben.
Vizsgáljuk meg az illúzióvesztések néhány egyéb vonatkozását - és térjünk ki egyes további következményekre.
6. Kisebbségi áramszünet. A kárpátaljai magyarság demoralizációja
6.1. A gazdasági krízis nemzetiségi következményei
A korábbiakban már bemutattuk az Ukrajnában uralkodó gazdasági és szociális viszonyokat, leszögeztük azt is, hogy ennek igen kedvezőtlen hatásai vannak a kárpátaljai magyarságra nézve. Bemutattuk: ezeket a negatív hatásokat tovább fokozza a többi hátráltató tényező, és a magyar lakosság lélekszámának csökkenésével, a népcsoport egészére érvényes minőségi romlással halmozódva elmélyülni látszik a kárpátaljai magyarság válsága, amelyet nagyban motivál a többirányú csalódás, a korábbi remények szertefoszlása.
Felfigyelhetünk azonban egy olyan negatív jelenségre is, amelyről igen kevés szó esik, talán mert a köztudatban egy szerintünk ma már túlhaladottnak tekinthető elképzelés él magyarságunk morális állapotát, identitását, egységét, nemzeti kultúra iránti elkötelezettségét vagy akár anyanyelve, szülőföldje iránti ragaszkodását illetően.
Nos, magunk is hisszük-állítjuk, hogy a fentebb említett értékek még a közelmúltban is pregnánsan jellemezték az összességében vett kárpátaljai magyar etnikumot (erről részletesen szóltunk is: 5.1., 5.2.), ám amit nem volt képes megtenni az ötödfél évtizedes szovjet éra, azt, úgy tűnik, elvégezte az utóbbi 5-6 esztendő. A kárpátaljai magyarság (a látszat - egyes látványos eredmények, kiugró teljesítmények - ellenére) mára e tekintetben igen aggasztó képet mutat: morális tartása megtörőben, identitása elmosódóban, egysége elveszve. Töredékére csökkent érdeklődése a nemzeti kultúra értékei iránt, szülőföldjét lassan inkább gyűlöli, semmint ragaszkodna hozzá.
Mielőtt állításunk bizonyítására példákat hoznánk fel, sietve szögezzünk le két fontos tényt.
Legelőbb azt, hogy minden általánosítás torzít. Így a fentebbi ítélet globális értelmezése is leegyszerűsíti a képet, veszni hagyja az árnyalatokat: természetesen jelentős számban élnek Kárpátalján olyan kiváló személyiségek, akikre nézve változatlanul érvényesek a legpozitívabb értékek (mint ahogy - ugyancsak természetesen - a kárpátaljai magyar lakosság körében is találhatunk gazembereket vagy akár gyilkosokat). Ez azonban nem zárja ki az egészként értelmezett népcsoport kedvezőtlen irányban történő "állapotváltozását".
Másodjára szögezzük le: a negatív értékítéletek legalább annyira jellemzik Ukrajna lakosságának egészét, mint Kárpátalja magyarságát. Ám amíg a többségi nemzet esetében a romlásnak nincsenek járulékos "nemzetiségi" következményei - és ez jelen tanulmányunk egyik sarkalatos tétele -, addig a kisebbségek esetében ezek azonnal jelentkeznek. Ha egy ukrán ember jelleme eltorzul, ha saját életének terhei alatt a köz érdekeit illetően elutasítóvá válik, ha nem tekint szentségként anyanyelvére, ha közömbössé válik az ukrán nemzeti hagyományok és kultúra iránt, ha nincs érzelmi kötődése szülőföldjéhez, ha csalódik az ukrán civil szervezetekben - attól még ukránsága nem szenved kiköszörülhetetlen csorbát, hiszen nincs más nyelv, más kultúra, más hagyomány, más identitás, amely beszippantaná, és nincsen olyan külső "idegen" közeg, amely az önmagától történő elhasonulást kiválthatná. Ám ha a mindennapjaiért küzdő magyar ember utasítja el a magyar közösség érdekeit, ha közömbössé válik anyanyelve, nemzeti hagyományai és kultúrája iránt, ha egyaránt csalódik a magyar kisebbségi szervezetekben és anyaországában - akkor nemzeti identitása visszaállíthatatlanul megsérül, és a nemzeti tartásáról lemondó (lemondani kényszerülő) egyén szinte ellenállás nélkül olvad bele az őt körülvevő közegbe.
Egy fűtetlen ukrán iskola ellátatlansága "csak" az oktatás nívóját veszélyezteti, egy rosszul működő magyar iskolában e nívón túl a nemzeti értékek elsajátításának minősége szenved csorbát. Egy ukrán községben működésképtelenné váló könyvtár vagy kultúrház "csak" a közművelődésnek és a közösségi életnek lehet az akadálya, ugyanez egy magyar faluban a magyar művelődésnek és a nemzeti kultúra kollektív befogadásának vet véget.
Egy egész estét betöltő áramszünet az államalkotó nemzet tagjaiból álló család számára nem több civilizációs bosszúságnál, ám a kárpátaljai magyar család számára ez kisebbségi áramszünet, mert eközben a magyar tévé nézéséről, a magyar rádió hallgatásáról, magyar lapok és magyar könyvek olvasásáról kell lemondania. Az ukrán iskolába járó gyerek "csak" leckéjét nem tudja megtanulni rendesen gyertyafény mellett, de a magyar kisdiák talán épp egy magyar nyelvi szabály és egy Petőfi-vers elsajátítását mulasztja el - és ennek, beláthatjuk, más-más a következménye: az előbbinek "csak" tudásszintje maradhat alacsonyabb, az utóbbi számára viszont - ezen túl - a nemzeti identitást összetartó szálakból szakad el néhány.
Azaz, tapasztalatunk szerint az Ukrajnában uralkodó gazdasági-társadalmi viszonyok elnemzettelenítő hatása nagyságrendekkel felülmúlja a korábbi ideológiai-politikai presszió asszimiláló hatását.
Az emberhez méltatlan életnívóra kényszerített kárpátaljai magyar közember, aki szinte minden "civilizációs örömről" lemondva vegetál vagy képességeit messze alulmúló, gyakran megalázó és törvénytelen tevékenységgel próbálja fenntartani magát és családját; aki rádöbbent, hogy az állam, amelynek polgára, a legminimálisabb egzisztenciális biztonságot sem képes nyújtani számára, ám követelései mégis vannak vele szemben (a lakbért, vízdíjat stb. annak is be kell fizetnie havonta, akinek többhavi bérével tartozik az állam), így aztán lelkiismeret-furdalás nélkül csal-lop-hamisít; aki szorongatottságában nem tud (és elkeseredettségében nem is igen akar) élni szabadságjogaival, viszont anyagi juttatások ellenében szinte bármire képes; aki csalódott politikában, közösségben, anyaországban (és, ha van ereje belátni: önmagában is) - nos, az ilyen ember, hihetjük-e, hogy nem sérült morálisan, hogy változatlanul erős a nemzeti identitása, s az amúgy is szétzilált magyar közösség számára nem veszett el véglegesen?
Aki kis motyójával fél napokat várakozik a határon, hogy a túloldali piacon kis haszonnal továbbadja (s a nyereségből még sarcot is fizessen orgazdának, vámosnak, "védelmi pénzt" követelő útonállónak); aki, hogy jövedelemhez jusson, "hozzányúl" a másnak szánt humanitárius segélyhez; aki pénzváltó nepperként ácsorog piacok sarkánál; aki elveszett vonatjegyére hivatkozva kéreget az állomásokon - nos, az egyre kevésbé magyar, hanem egyre inkább csempész, tolvaj, csaló, koldus - szerencsétlen, sorsavert ember, az ezredvég szégyene. Tapasztalatunk az, hogy akit a körülmények emberi tartásának feladására kényszerítenek, az nemzeti mivoltából is kivetkezik. Ebben nyilvánul meg a maga mélységében a kisebbségi áramszünet tragikuma.
6.2. A magyarságintézmények tevékenységének ellentmondásai
A kárpátaljai magyarság morális tartásának elvesztéséről (vagy erős megingásáról) vallanak azok az utóbbi években nyert tapasztalatok is, amelyek az érdekvédelmi szervezetek működésével kapcsolatosak. Mielőtt tevékenységük egyes jellegzetességeit jellemeznénk, szögezzük le: ezen szervezeteket nem az ukrán vagy a magyar állam, nem a gazdasági helyzet és nem valamely más külső erő hívta életre, hanem valamennyi a kárpátaljai magyar lakosság alulról jövő kezdeményezése révén született abból a célból, hogy a népcsoport egészének vagy körülhatárolt alcsoportjainak érdekeit védje, a hatalommal és más érdekekkel szemben képviselje, lehetőségeit kibontakoztassa. Ezt kijelentenünk azért fontos, mert hozzásegíthet bennünket annak belátásához, hogy ezen szervezetek hű leképezései a kárpátaljai magyarság egészének, és tévedés lenne abban a képzetben ringatnunk magunkat, mely azt mondatná velünk: igaz, hogy a szervezetek ilyenek, ám Kárpátalja magyarsága másmilyen.
Mint említettük, az első ilyen szervezet a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség volt, amelyet mintegy 500 alapító tag hozott létre. A kárpátaljai magyarság szinte egy emberként állt a KMKSZ mellé, amelynek tagsága rövid időn belül elérte a tízezres, majd a húszezres taglétszámot és a harmincezrest is megközelítette, ami nem jelentett kevesebbet, mint hogy minden ötödik-hatodik kárpátaljai magyar a tagja volt. Két-három év elteltével gyakorlatilag nem volt olyan magyarok lakta település a régióban, amelynek ne lett volna KMKSZ-alapszervezete, s az ne tett volna meg mindent a helybéli magyarok bevonása, aktivizálása érdekében.
Igen nehéz megragadni azt a pontot, azt az eseményt vagy akár azon történések sorozatát, amely és amelyek a KMKSZ tekintélyének megrendüléséhez, a tagság megoszlásához majd részben elfordulásához vezettek, illetve a kiválásokat és új szervezetek létrejöttét elindították. Ha ezek megragadása és tételes számbavétele lehetetlen is, néhány jól körvonalazható mozzanatra azonban kitérnénk.
(Az autonómia-vita) Talán az első igazán komoly vitát a KMKSZ-ben az autonómia-kérdés váltotta ki. Sokan a vezetők közül és a tagság egy jelentős része úgy vélte, hogy a Szovjetunió széthullása és a független Ukrajna hivatalos megalakulása közti interregnum alkalmas lenne valamely autonóm formáció létrehozására vagy legalábbis ennek megkísérlésére: gyors cselekvést sürgettek, beadványok, kiáltványok megfogalmazását, népszavazás kezdeményezését tartották szükségesnek. Tudni kell, hogy a kárpátaljai magyarságnak csak egy (bár jelentős) része lakik egy tömbben, olyan területen, amelynek etnikai határa aránylag pontosan meghúzható, s amely így a kárpátaljai magyarság mintegy 60-65 %-át egyesíthetné Beregszász központtal. Ebből következően érthetőnek tűnik, hogy a KMKSZ-ben a beregszász-környékiek voltak az autonómiapártiak, míg azon települések képviselői (Ungvár, Munkács, Técső, Visk stb.), melyek mindenképpen kívülrekedtek volna a nemzetiségi alapon szerveződő területi egység határain, ellenezték az autonómiát: úgy vélték, ez csak az egy tömbben élők érdekeit szolgálná, a kintrekedőket ellenben még rosszabb helyzetbe taszítaná. Hosszas, hónapokra nyúló viták következtek. A beregszásziaknak sikerült elérniük, hogy 1991 szeptemberében (nem sokkal a Szovjetunió végvonaglását jelentő moszkvai puccs és Ukrajna függetlenségének kikiáltása után) az illetékes hatalmi szerv határozatot hozzon arról, hogy a járásban népszavazást kell tartani a Magyar Autonóm Körzet létrehozásáról. A referendum napjául az Ukrajna függetlenségének tárgyában tartandó népszavazás napját jelölték meg, így a Beregszász-környéki szavazók 1991. december 1-jén eggyel több szavazólapot kaptak. Míg azonban a kárpátaljai magyarok "bizalmat szavaztak" Ukrajnának és igen magas arányban megszavazták függetlenségét, addig a hasonló arányban megszavazott autonómia ügyét az ukrán parlament még napirendre tűzni sem volt hajlandó. Hozott azonban törvényt arról, hogy az Ukrajna területi integritásának megsértésére vonatkozó cselekedetek büntethetők. A területi autonómia később nem szerepelt sem a nemzetiségi törvényben, sem az ukrán-magyar alapszerződésben, és - kell-e mondanunk - Ukrajna új Alkotmányában sem.
Az áldatlan autonómia-vita során a KMKSZ-tagság jelentős része joggal érezhette, hogy a szövetség nem képviseli megfelelően érdekeit, és ez a tapasztalata valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy az erős magyar többségű beregszászi járás 1994-ben nem a KMKSZ akkori elnökét, Fodó Sándort juttatta be az ukrán parlamentbe, hanem - magas szavazattöbbséggel - az akkorra már a KMKSZ vezetéséből kiszorított ellenjelöltet, Tóth Mihályt. (Újabb négy esztendő kellett ahhoz, hogy a szavazók az ellentáborban és jelöltjében is csalódjanak: az 1998-as választásokon Tóth Mihály helyett a KMKSZ új elnökének, Kovács Miklósnak szavaztak bizalmat).
(Közérdek - a tagság érdeke - a vezetői körök érdeke) A KMKSZ kezdettől fogva a teljes kárpátaljai magyarság képviselőjének mondta magát, azonban a kezdeti határtalan lelkesültség és önzetlenség hamarosan torzulásokat szenvedett. A mind nagyobb taglétszám elérése érdekében a vezetők igen hamar gyakorlattá tették azt, hogy saját tagságuk számára kiváltságokat, előnyöket igyekeztek megszerezni, és különbséget tettek a KMKSZ-tag és nem KMKSZ-tag magyarok között. Nem váratott magára sokáig az az állapot sem, amikor a kedvezményezettek köre a tagságnál is kisebb létszámú csoportokra szűkült: ha kevés volt a kedvezmény és sok az igénylő, akkor "természetesen" előnyben részesültek az elnökségi és választmányi tagok, alapszervezeti elnökök - no és persze ezek hozzátartozói (gondoljunk itt például a Magyar Államvasutak biztosította ingyenjegyek felhasználására). Ez a disztingválás akkor vált feltűnőbbé és a tagság egy része számára is elfogadhatatlanná, amikor megszaporodtak a Magyarországról érkező támogatások, illetve az anyaország által felkínált lehetőségek szabályozása a KMKSZ hatáskörébe került. Ettől kezdve a magyarországi utazási, szereplési, bemutatkozási, továbbtanulási, rész- és továbbképzési lehetőségek, az ösztöndíjak, alapítványi támogatások a KMKSZ újraosztó kezében összpontosultak. Ezen felül a KMKSZ felfedezte (vagy megsúgták neki), hogy az anyaországi céltámogatásokon túl pusztán "működési költségek" címén is csinos összegekhez lehet jutni, ezekből székházat és gépkocsikat, berendezéseket és felszereléseket lehet vásárolni.
Alig pár év elteltével a "hivatásos magyarság" jövedelmezővé vált és a kárpátaljai magyarság akkor még egyetlen szervezete egyre arrogánsabban kezdte védelmezni a saját, legszűkebb értelemben vett érdekeit. A kívülről jövő kezdeményezéseket elriasztotta, a tőle független szférában működő "magyar ügyeket" saját befolyása alá hajtotta. (Míg korábban a kisebb szervezetek, intézmények, cégek, sőt akár magánszemélyek közvetlenül is benyújthatták pályázataikat a határon túliak támogatására létrehozott magyarországi intézményekhez, addig 1993-94-től kezdődően erre már csak a KMKSZ érdekeit szem előtt tartó úgynevezett helyi alkuratóriumok révén van mód, amelyek az elsődleges elbírálást végzik.)
A vezető testületekből kiszorultak a másképpen gondolkodók. Sokan önként eltávolodtak, kiléptek a szervezetből. Az ellentmondások és ellenérdekeltségek egyre halmozódtak, s ez szakadáshoz vezetett. Az 1992-es közgyűlésen az alapító tagok egy részét kiszorították a vezető testületekből, ezek előbb a szövetségen belül próbáltak platformot létrehozni, ám később új, tiszta lappal induló szervezetet hoztak létre. Erre 1993 májusában került sor, ekkor alakult meg a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége (MÉKK). E szervezet gyűjtőhelye lett a KMKSZ-ből kizárt, kilépett, a szövetségben csalódott, tőle eltávolodott, illetve, kis részben, vele eleinte sem szimpatizáló magyar értelmiségieknek. Személyi állománya épp ezért meglehetősen heterogénnek mutatkozott s a tisztségeket viselők közül sokan máig "sérelmi politikát" folytatnak. A MÉKK megalakulását lavinaszerű kiválások és újraalakulások követték. Így jött létre a beregszásziak, ungváriak, técsőiek, szolyvaiak független szervezete. (Megalakult a KMKSZ-ellenes blokk tagszervezeteit tömörítő Kárpátaljai Magyar Szervezetek Fóruma is, ám létezésének tényén kívül ez a formáció semmi egyebet nem mondhat magáénak.)
A tiszta lappal induló új szervezkedésekre eleinte a lelkesültség és önzetlenség volt a jellemző, ám az eltelt néhány év tapasztalata alapján talán nem túl kockázatos kijelenteni: sorra elkövették ugyanazokat a hibákat, mint "idősebb testvérük"; érdekeik ugyanúgy beszűkültek. A MÉKK-et talán az különbözteti meg a többi szervezettől, hogy kis létszámához mért aktivitása jelentősnek mondható, a külső kezdeményezésekre is jobban odafigyel, ám a részvételével megvalósuló eredmények nívója és jelentősége általában jóval alacsonyabb annál, mint amit a KMKSZ-ben folyó munka eredményez.
A nem szűnő ellenségeskedés oda vezetett, hogy mára leginkább látszat-megvalósulásokkal szembesül a mindenféle szervezkedéstől egyre inkább eltávolodó magyar lakosság. Egyre kevesebben látogatják a rendezvényeket (szinte mindenütt ugyanazokat az arcokat látni), amelyek vonzereje ma már sajnos nem az érdemi rész - legyen szó akár nagygyűlésről, akár tárlatmegnyitásról, akár irodalmi estről -, hanem az utána következő kisebb-nagyobb eszem-iszom, fogadás, bankett, amelyen a szervezők és résztvevők szűk tábora meggyőzi magát: ők a legjobb csapat.
(Kiábrándultság, szellemi-erkölcsi leépülés) A fentebb elmondottak alapján talán elfogadhatóbbá vált a meghökkentő kijelentés: a kárpátaljai magyarság demoralizálódik. Demoralizálódik, mert létbizonytalanságában, minden nyomorúsága mellett még azt is tapasztalnia kell, hogy vezetői a maguk pecsenyéit sütögetik piciny hatalmukkal visszaélve. Ezt látva maga is önzővé válik, anyagi érdekeltség nélkül nem hajlandó többé a "kisebbségi többletmunkára".
A kárpátaljai magyar átlagember mára nem vagy alig művelődik, nem vagy alig ápolja hagyományait, vállat von vagy cinikusan felnevet, ha bármi ilyesmire figyelmeztetik. Ha pedig néhány új kiadású ajándékkönyvvel rányitják az ajtót, felsóhajt: inkább valami ruhát hoztatok volna a gyereknek. Igaza van: szükségletei alapján az utóbbira jobban rászorul.
A kárpátaljai magyarnak ma nincs pénze arra, hogy újságokat járasson, nincs igénye (és módja) rá, hogy közösségi életet éljen, rég megcsömörlött a csupa egyforma rendezvénytől, és már nem hatja meg, hogy ezek elején-végén elhangzik a Szózat és a Himnusz.
7. Kettős mostohaságban - a schengeni fal tövében
Elmondottuk: a kárpátaljai magyarok mára egyre kevésbé képesek hazájuknak tekinteni az országot, amelyben laknak, és lassan a szülőföldjük iránt érzett szeretet és ragaszkodás is ellentétébe csap, hiszen nem tudják otthonuknak tekinteni azt a földet, amelyen lehetetlen megélni, s amelyen nem látják biztosítva gyermekeik jövőjét.
Hasonlóan megrendültek, eltorzultak azok az egyértelműen pozitív érzelmek is, amelyek Magyarországgal kapcsolatban fogalmazódtak meg korábban a kárpátaljai magyarok körében.
Az anyaország az itt élők érzelmi világában mindig is egyfajta "távoli haza" szerepét játszotta, és minden állampolgári determináltság ellenére e fogalom bizonyos jelentéstartama átcsúszott az országhatáron. Még inkább így lett akkor, amikor a rendszerváltozás után a hivatalos Magyarország felvállalhatta határon túli kisebbségeit, és az itt élő magyar népcsoport kinyilváníthatta, hogy része a magyar nemzetnek. Még azonban mielőtt bármiféle egészséges "kettős identitástudat" kialakulhatott volna a kárpátaljai magyarság körében, kötődésének mindkét pillérét elsodorta az események áradata.
Nagyjából az ukrajnai életszínvonal zuhanásának mértékében kezdett nyilvánvalóvá válni az is, hogy Magyarország és a környező magyar kisebbségek viszonya sokkal bonyolultabb, több összetevőjű kérdés, semmint bárki is gondolhatta volna. Már a legelején sok problémát okozott például a határon túliak pénzének a konvertálhatatlansága: a lejjel és a rubellel Magyarországon nem lehetett mit kezdeni. Amikorra a térség országai áttértek a dollár-elszámolásra, kiderült, hogy az ukrajnai fizetőeszköz milyen értéktelen és "dolláron keresztül" beváltva alig ér valamit "a másik hazában".
Minduntalan meglepetések érték a kárpátaljai magyart, ha anyaországában valamit intézni akart (akár csak egy bankszámlát nyitni), ha valahol valamiben hivatalosan is részt kívánt venni (akár csak beiratkozni egy könyvtárba vagy teljes jogú tagja lenni egy testületnek), ha orvosi ellátásra szorult, ha jövedelemhez jutott, ha szabálysértést követett el stb., stb. Nyomban kiderült ugyanis, hogy ő ez esetekben mégsem elsősorban magyar, hanem sokkal inkább külföldi állampolgár, ráadásul egy olyan országból érkezett, amelynek lakosaival szemben nincsenek szabályozva "a viszonyok".
Később a megszorítások, szabályozások megszaporodtak, s a határőrizeti szervek, a vám- és pénzügyőrség, a rendőrség egy idő után az ukrán állampolgárokat (nem ok nélkül!) potenciális csempészként, szabálysértőként, illegális bevándorlóként, bűnözőként, de legalábbis nem kívánatos elemként kezdte kezelni, tekintet nélkül esetleges magyar nemzetiségére. Az adminisztrációs és gazdasági szankciókat, akkor is, ha a két ország megfelelő hatóságainak egyetértésével születnek, a kárpátaljaiak többnyire az anyaország részéről elszenvedett sérelemnek tekintik, s ez fokozza kiábrándultságukat. (Gondoljunk itt az indokolatlanul magas biztosítási összegekre vagy arra, hogy az Ungvár-Budapest-Ungvár vasúti retúrjegy ára meghaladja egy kárpátaljai nyugdíjas havi járandóságát.)
Idő teltével ellenkező előjelűvé vált a magyarországi közhangulat is: míg a kilencvenes évek elején mindenütt örömmel fogadták a kárpátaljaiak gyakori látogatásait, addig mára - főleg a keleti megyékben - érzékelhető lett a tartózkodás és idegenkedés, kirívó esetekben az elutasítás vagy megvetés azok iránt, akik a határ túloldaláról érkeznek. (Nyilván ennek is vannak itt nem részletezhető okai.)
Említettük már az ukrán-magyar alapszerződés kiváltotta csalódást: a kárpátaljaiaknak meg kellett érteniük: "apa-" és anyaországuk ismét fejük fölött kacsintott össze, és a magyar politikának nincs szándékában a jónak mondható ukrán-magyar viszonyt kockáztatni az autonómia-kérdéssel vagy a kettős állampolgárság felvetésével.
Tovább tetézi a kárpátaljai magyarság talajvesztését Magyarország európai integrációs törekvése. A józanabb megfontolás persze azt mondatja: a közép-európai térség kis államai számára ez a felzárkózás a politikai és gazdasági stabilizálódás egyetlen biztosítéka, így Magyarország esetében is valószínűleg több előnnyel jár. Ám nem nehéz megjósolni, hogy azon magyar kisebbségek számára, amelyek az integrációra egyelőre nem alkalmas országokban képezik a magyar nemzettest töredékeit, ez sokkal inkább kedvezőtlen hatással lesz.
És itt nem csupán az Európai Unióba belépő és az erre alkalmatlan Ukrajna közti vízumkényszer valószínű bevezetéséről van szó, hanem emellett az összes olyan szankcióról, amely e pillanatban is sújtja a keleti országok állampolgárait, ha Nyugatra kívánnak utazni vagy egy ideig ott tartózkodni (biztosítás; továbbtanulási, munkavállalási nehézségek). E megszorítások nyilvánvalóan nemcsak és nem elsősorban Magyarország jóindulatán múlnak, hanem azokon az EU-ban érvényes szabályokon, amelyeknek Magyarország aligha állhat ellen: ha engedményeket, derogációkat kér (erre a nemzetközi szerződések elvben módot adnak), azzal saját felvételét késleltetné. Ezzel szemben Magyarország - kívülről úgy tűnik - "mintacsatlakozó" kíván lenni és minden elvárást igyekszik teljesíteni vagy akár túlteljesíteni.
Nem lehet tehát kétségünk afelől, hogy a kárpátaljai magyarok és anyaországuk közti civilizációs szakadék növekedni fog, a nemzettesten keresztül húzódó tektonikus árok mélyebbé válik.[10]
Igen nehéz meggyőző érveket sorakoztatni azon vélemény mellé, amely szerint a határon túli magyaroknak is érdeke, az ő javukat is szolgálja Magyarország integrációja. Egy nagyobb nemzetközi tekintéllyel, stabil gazdasággal rendelkező anyaország - szól az érvelés - hatékonyabban képes képviselni a kívülrekedt magyarok érdekeit. Az elképzelés szép, csak épp szinte semmilyen valóságtartalma nincs. Románia vagy Szlovákia korábbi példája mutatja, hogy a nemzetközi "ráhatások" nem járnak eredménnyel, és az országok szinte azt teszik a kisebbségeikkel, amit kényük-kedvük diktál. Ukrajna is bármilyen következmény nélkül kijelentheti, hogy az itt élő magyarokat több jog illeti meg, mint a magyarországi ukránokat, s különben is elutasítja a belügyeibe való durva beavatkozást. A nemzeti kisebbségi kérdést amúgy is igen felemásan kezelő, népcsoport-jogként értelmező nemzetközi jog pallosától nemigen kell tartania Ukrajnának. Kőolajmezők pedig sajnos nincsenek a kárpátaljai magyarok szülőföldjén...
Marad annak tudomásulvétele, hogy magyarok és magyarok között kisvártatva ott húzódik majd a Nagy Schengeni Fal. A kárpátaljaiak ennek árnyékában, kettős mostohaságra ítélve latolgatják létesélyeiket az új ezredév küszöbén.
[1] Jelenlegi tudásunk szerint a vidék a magyar királyság megalakulása előtt nem tartozott szervesen semmilyen államalakulathoz, ugyanakkor a szláv kontinuitást bizonygató egyes kutatók szerint a mai Kárpátalja területe a Kijevi Rusz befolyási övezete volt, és a honfoglaló magyarok az itt élő szláv népcsoportot leigázva nyertek életteret; ezen túlmenően az akkor itt élt szlávok és a mai ukránok (más nézet szerint: ruszinok) között genealógiai azonosságot tételeznek fel, és erre alapozzák az ősi szláv földek ún. újraegyesítésének ideológiáját. E nézet tarthatatlanságát többször igazolták régészeti, antropológiai, néprajzi, etimológiai stb. adatokra támaszkodó vitacikkek, monográfiák, ám sem ezeket, sem a cáfolatok tárgyát képező munkákat itt nem lehet célunk idézni vagy felsorolni.
[2] A szocialista érában a magyarországi hivatalos sajtó a "Kárpátalja" szónak tulajdonított irredenta színezet miatt a "Kárpát-Ukrajna" kifejezést igyekezett a köztudatban is meghonosítani; a rendszerváltozás után újra közkeletű lett a "Kárpátalja" megnevezés, amely a helyi magyar sajtóban is szalonképessé válva kiszorította a hivatalosabb "Kárpátontúli terület"-et és a "Szovjet-Kárpátontúl"-t.
[3] A statisztikai számokat a népszámlálás adatait közreadó hivatalos kiadvány (Статистичний збірник. Населення Закарпатської області за данними всесоюзного перепису населення 1989 року. Ужгород, 1990), illetve az ezt feldolgozó szakmunkák alapján idézzük.
[4] Kárpáti Igaz Szó, 1992. dec. 12.
[5] Néhány adalék ehhez Csernicskó István: A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján) c. könyvében idézett adatokból: 1990 első felében 300 kárpátaljai kívánt Magyarországon letelepülni, 1989-ben 507 kérelmet bíráltak el (konzuli közlés); 1991-ben kb. 800-an távoztak külföldre (egy "szakértő"); 1989-91 között 15.000-en hagyták el Kárpátalját (egy másik "szakértő"); az utóbbi 40 évben 34 ezer fő távozott (egy "jólértesült"); 1988 és 1992 között Magyarországra 8700 fő érkezett az akkori Szovjetunióból, ugyanez idő alatt 2460 szovjet állampolgár kapott magyar állampolgárságot (egy kutató adatai).
[6] A Magyarországot célba vevő migráció csupán a nyolcvanas években gyorsult fel, és a kilencvenes években kezdett aggasztó méreteket ölteni. Korábban az áttelepülés egyetlen módja a családegyesítés volt.
[7] Rosszabb volt a helyzet a városokban: az orosz-ukrán iskolákba íratott gyerekek, ráadásul ha tanulmányaik után is nem-magyar közegbe kerültek továbbtanulásuk során vagy munkahelyükön, könnyen eltávolodhattak anyanyelvüktől, a magyar kultúrától.
[8] Bizonyos polgárjogi kezdeményezésekre (így a hetvenes évek elején készült ún. Beadványokra és ezek megtorlására), illetve az 56-os kárpátaljai eseményekre itt nincs módunk kitérni.
[9] Korábban valamennyi magyar településnév tilalmasnak számított: hivatalosan (okmányokban, sajtóban, nyilvános felszólalásokban) magyarul is a helységek ukrán vagy orosz nevét kellett használni: Uzsgorod/Uzshorod (Ungvár), Beregovo/Berehove (Beregszász), Vinogradovo/Vinohragyiv (Nagyszőlős), Uzlovoje/Vuzlove (Bátyú) stb. Az újra létjogosultságot nyert magyar toponímák többsége a kilencvenes évek közepétől "emelkedett jogerőre".
[10] Ennek várható következményeit nem lehet célunk elemezni, annyi azonban bizonyos, hogy újabb elszigetelődés következik, megnehezedik a kapcsolattartás, s mindazok, akik ma valamilyen módon Magyarország elérhetőségéből profitálnak (piacolóktól kezdve vendégmunkásokon át az ott tanuló diákokig vagy a publicitást ott élvező alkotókig), mindazok az eddiginél is lehetetlenebb helyzetbe kerülnek. Az ettől való félelem már most sokakat arra késztet, hogy esetleg hosszabb ideje halogatott döntésüket (menni vagy maradni) meghozzák, mert nem szeretnének a rossz oldalon állni akkor, amikor a ma még átléphető törésvonal áthidalhatatlan szakadékká válik.
1998.
(Egyes adatok frissítése: 1999. január)
Először megjelent: Füzesi-Berniczky-Balla: Reggel Madár, délben kötél, Pánsíp-UngBereg, Ungvár, 1999
Folyóiratközlések:
Magyar Napló, 1999/szept, Erdélyi magyarság, 2000/jan-febr-márc., Magyar Szó (Újvidék), 2000/áprilisi számok
Újraközölve, javított változatokban: A hontalanság metaforái, Bp., 2000;
Illetve: Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében, Bp., 2000.