Balla D. Károly
Sehogy sem boldogult a keresztrejtvénnyel, lecsapta hát a színes magazint. Mintha ma minden ellene szegülne, összeszövetkezne az ő bosszantására.
Már az ügyelet is rosszul indult. A váltótársa elfelejtette egy apróságra figyelmeztetni, így neki lett a dologból kellemetlensége. Hogyne, önnek természetesen igaza van, elnézést kérek, többet ez nem fordulhat elő, meg hasonlók, közben pokolba kíván ügyfelet és főnököt egyaránt, de leginkább az ügyeleti naplót hanyagul vezető kollégáját.
Aztán meg az a kellemetlen közjáték az utcán: megszólítja egy idegen, mintha régi ismerősét, Pista, hát nem emlékszel, én segítettem, hogy megkapd a lakást, életében nem látta azt a pofát, mégsem annak, hanem neki volt kellemetlen az, ahogy a járókelők gyanúsan méregették őket, a behízelgő hangú „barátot”, és őt, a mogorva elutasítót. Micsoda hálátlan fickó, pár év és már meg sem akarja ismerni a jótevőjét! Hiába sikerült tisztáznia magát, János vagyok, nem Pista, ja, bocsánat, annyira hasonlított, mégis rossz szájízzel folytatta az útját.
Most meg itt, a vonaton, itt sem történt semmi a kedvére. Olyan fülkét keresett pedig, amilyent a legjobban szeret: nem is üres, de nincs is tele. Nem szeret sem magában utazni, de attól is viszolyog, hogy az utolsó ülőhelyek egyikét foglalja el. Ebben a fülkében csupán egy férfi és egy nő ült, hozzájuk nyitott hát be. És kezdődött volna kedvenc szórakozása: kitalálni, kicsodák ezek, milyen viszonyban állnak egymással, honnan hová utaznak, mi a foglalkozásuk, milyen a jellemük, mik a kedvenc ételeik – és persze: mi lehet a nevük.
Első pillantásra házaspárnak gondolta őket. A férfi, József, talán hivatalnok, az asszony, Klára, tanítónő, és csak pár hónapja házasok. A nő szüleinél laknak, és azért voltak a városban, hogy a papa kárpótlási jegyeit kiváltsák. Beteg már az öreg, ezzel arányosan egyre kiállhatatlanabb, hát csak elvárhatom az egyetlen lányomtól és a vőmtől, ha már itt szívják a véremet, hogy ne hagyják rámrohadni ezeket a váltókat. Nem, nem. A férfi pedagógus, nehezen boldogul a pályán, az igazgató ugráltatja, kollégái lenézik pipogyasága miatt, a tanítványai pedig kiröhögik a háta mögött, a nő asszisztens a sebészeti klinikán, most kicsit összevesztek, mert férjemuram, Béla, megtudta, hogy felesége, Jucika, a főorvossal ebédelt, aki közismert szoknyabolond. Nem. Talán nem is házasok, csak ismerősök, szomszédok. A férfi könyvügynök, szakácskönyvekkel házal, a nő pedig postahivatalnok, a panaszfelvételi iroda vezetője: estére zúg a feje a sok hisztis ügyféltől. Nehezen jönnek ki a jövedelmükből, épp arról beszélgettek, mielőtt ő felszállt, hogy valami vállalkozásba kellene belevágniuk, csak épp induló tőke nélkül a dolog reménytelen, hiába értenek ehhez-ahhoz, Edit egy számítógépes tanfolyamot is elvégzett, bár amit tanult, el is avult lassan, Gézának pedig kisujjában a könyvszakma, mégis mások kiadványait kell rásóznia a kuncsaftokra. Nem, nem. Jolánka könyvtáros, Gábor valami mesterember, talán bőrdíszműves, nemrég özvegyült meg. Évek óta nem látták egymást, és bár ezer dologról kellene beszélniük, mégis hallgatnak, mert nem szeretnék bevallani, hogy akkor, tíz éve, szerelmesek voltak egymásba. Nem! Edina bedolgozó a pamutüzemben, otthon gombolyítja álló nap a fonalat, a részeges apjával él, aki folyton szekálja, miért nem megy már férjhez, Ambrus pedig könyvkötő mester és tulajdonosa egy kis antikváriumnak, titokban pedig szenvedélyes hazardőr, lóversenyre jár meg néha kaszinókba, szereti az erős, fűszeres ételeket, de otthon mindig csak főzelékeket eszik. Nem, nem. Elvirát most bocsátották el a kórházból, ahol méhen kívüli terhességgel műtötték, a főorvos nagyon kedves volt vele, Antal mégis sokallta a hálapénzt, és mai napig nem érti ezt a méhen kívülit, hogy is történhet ilyesmi, amikor ők mindig mindent rendesen, hagyományosan, nem úgy, ahogy azokban a filmekben látni…
Nem. Be kellett vallania, fogalma sincs, kifélék lehetnek az útitársai. Jellegtelen, semmilyen emberek. Alig is beszélnek egymással, bár összetartoznak, az nem vitás.
Amikor végre leszállnak, megkönnyebbül. Várja, nem telepszik-e fülkéjébe valami egyértelműbb, megfejthetőbb emberpár vagy magános utazó, gyomorbajos arcú férfi, slampos háziasszony, izgága kopasz kereskedő, kékharisnya tanárnő – de senki. No, így is jó, jöhet az ügyelet unalmasabb perceiben elkezdett keresztrejtvény. Azt mondja hogy Mozart operahőse, Saras..., ez nem jó, Papag... ez sem, más nem jut eszébe, nem baj, majd kihozzák a függőlegesek, azt mondja hogy mogorva idegen szóval, ez mi a szösz lehet, no mi van tovább, vas jelzője, kemény, nem, fémes, nem, mágneses, rozsdás, nem, mi a bánat lehet, hát milyen még a vas, na nézzük csak, Somogy megyei település, ó hogy robbanna fel, aki ilyeket ad fel! Beküldendő a versidézet, mi van már belőle, TI..IST..RIS....AKÁNK...DEJ.BEN....ALÁN., hát ez még kevés, no lássuk, dél-amerikai forradalmár, három betű, ez legalább megvan: CHE, csiszolt gyémánt röviden, BRILL, jól van, megy ez, harangöntő szerszáma, tudja a nehézség, no, nézzük keresztbe, becézett női név, ház ez lehet ezer, papucsban csoszogó ember, hm, erről fogalma sincs, na, majd visszatér, és ez, mi ez a függőleges 11. itt, hiba, balfogás, idegen szóval, affene egye meg.
Lecsapja a magazint, néz ki az ablakon az egyre sűrűbb szürkületbe.
Megállnak valami semmilyen kis állomáson, épp csak pillanatra, zökkennek tovább, vajon volt-e felszálló, igen, mintha valaki nyitogatná sorban a fülkék ajtaját, lassan ideér, igen, ez már a szomszédos fülke, no még egyet, jó estét, jó estét, látom, itt van szabad hely bőven, persze, csak tessék, kicsit zavart tekintetű férfi, nem veszi le sem a ballonját, sem a kalapját, rágyújthatok, hogyne, ez dohányzó szakasz, remeg a keze, alig boldogul a gyufával, végre sikerül, mélyen tüdőre szívja a füstöt, darab ideig benn tartja, s csak lassan engedi ki, mintha kezdene megnyugodni, de még tele van feszültséggel, szinte vibrál körülötte a levegő. Hát ez nyitott könyv! Jenőnek hívják, de mindenki csak Jencinek szólítja, talán Fekete vagy inkább Faragó lehet a vezetékneve, az F az egészen biztos, negyvenhat éves, tavalyelőtt vált el, harmadikos kislányát, Andikát az anyja neveli, ő a válás óta a negyedik albérletben lakik, alkalmi munkákból él, tartásdíjat nem fizet, szülei sírját nem ápolja, magára is alig költ, ezt a ballont is egy barátja erőltette rá, különben még mindig a sárga szvetterében járna, most azért ideges, mert a felesége megfenyegette, feljelenti, pedig jó szándékkal érkezett, még csokoládét is hozott Andikának, ne felejtse el teljesen az apját, inkább egy cipőt vennél, ha már az eltartást nem fizeted, miből fizetném, Ildikóm-drága, hát nincs azóta sem rendes munkám, amióta…, ismerem a mesét, ne dumálj, direkt rúgattad ki magad, hogy lelécelhess, na, ne balhézz, segíts inkább, hogy…, még mit nem, én segítsek, hát nem ugráltalak körül eléggé, amíg azzal a kis döggel össze nem szűrted a levet, Ildikó, ezt már megbeszéltük, ne kezdjük újra, a gyerek is meghallja, hibáztam, de hátha lehetne még esélyünk, miféle esélyünk, nálam el vagy temetve, és ha nem fizeted a pénzt a lányod után, feljelentelek, érted, már voltam egy ügyvédi irodában, hát vigyázz, no, ne olyan hevesen, beszéljük meg, hoztam egy üveg bort is a vacsorához, hogy is ne, nem ettem meszet, hogy kidumáljad magadat, aztán még bekérezkedsz az ágyamba is, menj a fenébe. Igen, ezért olyan ideges, most nem tudja, vegye-e komolyan a fenyegetést, vagy tekintse amolyan asszonybeszédnek, az ügyvédi irodát is csak úgy kitalálta, az nem lehet, az ő Ildikója nem olyan, gondolja, mégis fél, retteg minden zaklatástól, amióta egyszer egy kocsmai verekedés után érte jöttek a rendőrök, kiugratták az ágyból, ő azt sem tudta, fiú-e vagy lány, zavartan, riadtan, ugyanakkor bambán ébredt a részeg álomból, jöjjön velünk, mért mennék, nem pofázunk, öltözködjön, nem csináltam semmit, azt majd az ügyeleten tisztázzuk, no azóta mindig megretten, ha zörgetnek az ajtón vagy ablakon, még az hiányzik, hogy most a tartásdíj miatt, amikor csak azzal a feltétellel vették fel az építkezésnél, de aztán semmi balhé, szakikám, azonnal szélnek eresztik, ha kiderül, valami zűr van vele, pedig itt most kereshetne szépen, mire beáll a tél, egyenesbe jöhetne: valami rendesebb albérlet, télikabát és Andikának legalább az a rohadt cipő, hogy Ildi ne arénázzon, igen, holnap újra elmegy hozzá és ezt elmondja neki, csak most legyen még egy kis türelemmel, csak télig, tavaszig, amikor majd beáll a szabósághoz, az öreg Bartha megígérte neki, amint lesz üresedés, Jencikém, a te kezedben még mindig úgy jár az olló, mint a Mariban a jólesés, pedig dehogy, a szegény Bartha nem tudja, mennyire remeg a keze, igaz, csak az első féldeciig.
Igen, igen, ez így teljesen hiteles, csak rá kell nézni, ahogy fújja a füstöt, ahogy a semmibe réved, emberi roncs ez már itt, nem áll be soha a szabóságba se máshová, majd még az albérletből is kiteszik, mehet az utcára, takarózhat a kormánylappal.
Megint megállnak, szóváltás a peronon, asszonyok rikácsolnak, többen is felszállnak, jut biztosan az ő fülkéjükbe is, nem tudja, örüljön-e neki vagy bánja, elvoltak jól itt ketten, Jenci számára nyitott könyv, úgy olvas benne, mint más a regényújságokban. Érzi, most a keresztrejtvény is sikerülne, első ránézésre beugrana a versidézet, de akkor nem tudna Jenőre figyelni, pedig lehet, most újra megtud róla valamit, most, ha újra beül valaki, talán tovább szőheti a szálat, hátha éppen az öreg Bartha, vagy Zoltán, az Ildikó karatés bátyja, akiről eddig nem is…
Két fruska penderül be a fülkébe, egyik csinosabb, mint a másik, és se szó, se beszéd, nekiesnek útitársának: szia, apu, már azt hittük, el sem érted ezt a csotrogányt, jaj, nagyon uncsi volt a nagyinál, megint a régi fényképek meg nagyapa pipagyűjteménye, és az a sok csipke meg porcelán, piha, jó lesz újra otthon, anyu valami jó kis vacsit ígért, azt mondta, a kedvencedet, de mondd csak, apu, megvolt a vizsgálatod, mint mondtak a dokik, majd otthon elmondod, hát jó, de ugye semmi komoly.
Elrántja tekintetét, kinéz az ablakon.
Váratlanul eszébe jut a függőleges 11.
(1998)