Kovács Imre Attila
Balla D. Károly novelláskötetéről
A „határon túli magyar irodalmak” kifejezésben a határon túli-ság földrajzi-politikai, a magyar-ság történeti-nyelvi, az irodalmak jelzett szó pedig esztétikai horizontot nyit meg. Ezek összeolvadása, vagy a befogadóban (elemzőben) egységes szemléleti keretként való feltételezettsége viszont a megnyitottságot „világképi” határoltságban rögzíti. Az így definiált diskurzus (mondjuk egy konferenciáé) könnyen válhat önreprodukálóvá, ha kizárólag oly módon kíván és tud beszélni, mint „aki” csak saját előzményeinek és mentalitástörténeti feltételeinek a létrehozásában érdekelt.
Vizsgáljuk meg a hangsúlyokat! „Határon túli” (értsd: határtalanul) magyar az, aki a „normál” reprezentációt nem érezvén kielégítőnek, olykor propagandisztikus ambícióktól megszállottan és/vagy reménytelen társadalmi helyzetére való tévesztett reagálásként egyszerre megbántott és bántó módon nyilvánítja ki identitását. Vagy – most már a közkeletű jelentésből kiindulva – az a kisebbségben élő, aki „alanyi jogon” részesül az immanens magyarságból, ám helyzeténél fogva át is lépi azt (mintegy transzcendálja), s ezáltal minden megnyilvánulására misztikus fény vetül.[1] Számomra a „határon túli magyar” mint metafora az el- és leválasztottságnak arra a homályos állapotára utal, amely részint az államhatár védelmi-hatalmi funkciójának a nép-egészre vonatkoztathatatlan, redukált tartalmából (nem azért van az adott helyen meghúzva, mert a magyarság ott „különbőződik el” önmagától), részint a „határ” átpoetizált, krono-topikus, az elszakítottság történelmi idejét térbeliséggel kifejező jelentéstöbbletéből származik.
A „magyar irodalmak” kitétel zavarba ejtő. Elsősorban azt várnánk, hogy inkább az irodalom az, amely „oszthatatlan”[2] (a múlt századi fordulat, a „hagyományos irodalom teljesség-modelljeinek elutasítása” véglegesnek tűnik, talán csak egy lehetséges, „közös” ontológiai szemléletmód kezdeményezésében bízhatunk), a magyarság pedig a magáról alkotott képzetek változatosságával konfigurálja a kultúrtörténeti folytonosságot. A „magyarok irodalma” szókapcsolatot persze groteszknek tartanám („a magyarok Istené”-re emlékeztető formája miatt is), és indokolatlanul belterjesnek.
A „mítosz és transzcendencia a határon túli magyar irodalmakban” témafelvetés[3] kapcsolatba hozható a platóni háromszög csúcsaira helyezhető kategóriákkal és a köztük lévő relációkkal. Eszerint a mítosz a regionális teogónia és kozmogónia, amely a történeti szkizma értelmetlenségét sorssá szellemítve beszéli el, a transzcendencia a maga létén töprengő lélek reflexiója, a határon túliság mint sajátos „világ” az ontológiai „tér”, a magyar a sors „abszolútumából” részesedő lét, végül az irodalom az anamnészisz, a sorsfejtő emlékezés. Ez a modell a szubjektumot és a szubsztanciát összekötő tapasztalatot nem tartalmazza, miután épp ez a tárgymegjelölésbe rejtett kérdés, amire nyilván a tapasztalatról alkotható meta-tapasztalat kifejtése, diszkussziója a válasz.
Más megközelítésben a mítosz és a transzcendencia a közösség és az egyén kettősét tematizálja: a mítoszban a kollektivitás képzetei rögzülnek valamiféle egyszerű szerkezetű, hagyományozható történetben, a transzcendencia pedig a mítosz-hordozó közösség valamely tagjának a mítoszon keresztül a nem közvetlenül adottal való szembesülésének élménye. A személyes élmény és a lokális történelem metszéspontjában (nem statikusan felfogva: dialogikus „terében”) valósul meg az a fajta irodalmi cselekvés, amely a csoport felől magán-mitológia, az egyén felől szövegmű, a kettőre tekintettel kultúra.
Azt az észrevételt, hogy a mítosz eleve adott az elszakított magyarság ideologikusan tálalt szenvedéstörténetéből, a transzcendencia meg szó szerint értendő mint a „határ” vámnál történő átlépésének idegizgalma[4], talán tegyük zárójelbe
II.
Balla D. Károly novelláskötetének címe[5] egy eszkatológiai mítosz különböző szöveg-móduszait sejteti. Balla D. más írásaiból kiindulva („elvárva”) szinte bizonyos, hogy nem patetikus-monumentális szemléletmóddal él, szövegei a végső vég látomásait ironikusan „szétírják”, illetve feltehetően aláássák a cím kínálta jelentéstulajdonítást. A könyv valóban ezt cselekszi: szembesít bennünket az afféle bonyolultságokkal, mint hogy a megértéssel át nem hatható világ végéről egyáltalán lehet-e tudomásunk, ha az nem azonos a fizikai megsemmisüléssel; nem az agónia lezárulásának vágya vetíti-e előre a véget, mint ígéretes határpontot, noha kételkedünk a kegyelemben; a véggel való határoltság felveti-e a „világ” kaotikusságát „újratermelő” szöveg-generálás hitelének kérdését?
A filozófiában eluralkodó apokaliptikus hangnemet bíráló Derrida talán ez utóbbi miatt emelt szót, s épp ezért vitázott Derridával Balassa Péter, mondván: „Aki apokaliptikus módon ír vagy gondolkodik, legyen az pap, szent, író, hírlapíró vagy földműves – feltételezi az igazság lehetséges vagy szükségszerű hollétét egyáltalán, hogy formálisan van vagy lennie kell igazság-horizontnak, mellyel szembesíthető a történelmi idő és a jelen. Megfordítva: minden apokaliptika-kritika voltaképpen az igazság efféle feltételezése, végső lényegszerűsége, esszenciális megléte ellen szólal fel.”[6] Mind emiatt Balassa a dekonstrukciót apokaliptikus felvilágosodásként jellemzi, vagyis tényleges végállapotként, „amikor” az önértelmezés történelmi-transzcendentális hermeneutikájának tagadása következtében elhomályosul az apokatasztásziszba, a kozmikus értelemben vett világ vagy ország helyreállításába vetett hit.
Balla D. Károly iróniája és szövegkezelése – bár környékezi a dekonstruktivista szkepszis – mégiscsak vállalja a „helyreállítás” írás-kísérletét, azt, hogy nyelvileg létre-fogalmaz valami elmúlásra ítéltet, tehát esze ágában sincs letenni a tollat. Komolyan szemügyre veszi a kaleidoszkópikusan kavargó színes valóság darabok ábráit, lám, minden Egész eltörött, s ami egészként mutatkozik meg, az is csak a látszat teljességével szédít.[7] Az így értett „helyreállítás” középpontjába viszont nem a „virtuálisan fennálló »Isten Országát« helyezi”, sőt, meglehetősen profán mitológiát fundál, Isten és ördög nélkül valót. Novelláiból hiányzik az égi ítélőszék morális, reguláló fensőbbségének vélelme, hősei és töprengései egy „istentelen” világ síkjában hánykolódnak. De híján van a sötét elemnek is, nincs ördög, „aki mindig annak ad igazat, akihez egyezményes és szerződéses szálak fűzik, s akiből az ördög énje is hasznot húzhat.” Ebben a világvégében tehát nem szerepel az utolsó, nagy igazságszolgáltatás két főalakja. Nincs dolguk, hiszen az ember immár nem lelkes lény. Balla D. az ember alkonyát, „derűs halálát” parafrazálja írásaiban, aki fölött ítélkezni sem érdemes, s időnkénti kedves esetlensége egykori nagyságának halvány visszfénye csak.[8]
A transzcendencia, a közvetlenül adotton túlmenő megtapasztalás sajátosan van jelen a novelláskötetben. Ismét (az eszkatológiáról szóló) Balassa szövegből merítek: „… a »vég« félrevezető külső metaforikája és szimbolikája által elmondja a véget újra és újra(kezdve), hiszen semminek sincs vége; csak határa. A határnak pedig két oldala van, innenső és túlsó.”[9] A Világvége deszakralizált apokalipszise az innenső „parton” ragad, mégis, az a sokat emlegetett „semmi” inkább az érzéki világ hemzsegésének pars negatívája, és nem a túlsó oldal üressége. A világnál is van „innensőbb”, mondjuk úgy, mint Heidegger[10] Lét és idő című filozófiai monumentumában: „A világ mintegy »kívülebb« van annál, mintsem hogy objektum lehessen. A »transzcendenciaprobléma« nem redukálható arra a kérdésre, hogy miként jut a szubjektum kívülre az objektumhoz, ahol az objektumok összességét a világ eszméjével azonosítjuk.” Tanulságos és bizonyos fokig megrendítő, hogy a „világot” a világon át elérő transzcendenciának a szorongás és az otthontalanság a velejárója. Ez a határon túli magyar irodalom transzcendáltságának egyik bizonyítéka[11].
III.
A kötet mitológiai bázisát, amin a tényleges elbeszélések „élősködnek”, három karakteres téma egymásba szövődő kapcsolata képezi. Az első a kisebbségi lét, s ami ezzel együtt jár: a méltatlan körülmények között szüntelenül átélt bizonyítási kényszer, a kulturális partra vetettség és a megélhetési praktikák lelkiismereti terhe, a nyelvi „légszomj”, a barátságtalan hatalommal szembeni lojalitás fáradságos színlelése, az emberi méltóság megőrzésének és a saját ügyek hatékony képviseletének a napi, próbatételszerű összehangolása, a többségi nemzet „örökre” garantált hatalmi pozíciója, az ebből fakadó „rabszolga morál” elleni öncenzúrális védekezés, és egyáltalán az, hogy nem mennek rendben a dolgok, de ezen nem segíthet a kisebb népközösség ügybuzgalma, szándéka, mentalitása, mert nem.
A második az értelmiségi lét (és vidéke): a praktikus, „fabrikáló”, a mindennapokban ösztönösen kiigazodó embertípustól való elzártság, az egymást őrlő, kifinomult kellemetlenkedési technikák, az önérzet és habozás különös vegyülékei, a könyvespolc mögül előrukkolni akaró kalandvágy ijedelme, az utókorról szőtt makacs képzetek, az önértékelés hektikus ingadozása, a megbánt szerénység és a mások torkának szegezett fölény, a művelt és megművelt önsajnálat, a kibérelhető, de meg nem vásárolható kritika, a humán szimat, a gyermeki lélek hol nyilvános, hol intim exhumációja, az erkölcsi hisztériák, minden talány, krízis és újítás, de egy rejtély, botrány vagy kísérlet sem.
A harmadik téma a férfi és a nő viszonya: az egymást kerülgető, kóstolgató játék, a „legyünk barátok” véget nem érő verbális zsúrjaitól a fülledt hallgatásig, a szerelmes tekintetek húrjaira csipeszelt száradó ruhák, a nemek szerint grammatizált testbeszéd, a másikról képzelt vélemény rólam és a bennem kialakult, vele kapcsolatos vélekedés szimbolikus egyeztetése, a dacos kivonulás és az erotikus visszasompolygás, a csacsogó, mély érzésű barátnők és az elfuserált, bölcs barátok holdudvara, az élet-tandem, az ebadta vagy gyámoltalan kölykökből való részesedés, a konyha fájdalomcsillapító gőzei, a gödrök, pihék, hajlatok, a séta a tengerparton és a szeméttelep mellett (mindkettő a romantika kedvéért), a dörömböléshez bezárt szobaajtó és egyéb szerelmetes mesterkedések.
A Világvége alap-mítosza ezekhez hasonló szituációkat és archetipikus formákat vegyít. Ez az a tudáskészlet, amely mesékbe osztva megnyilvánul és rendelkezésünkre áll. A kisebbségi létet, az értelmiségi helyzetet és a férfi és nő viszonyát megvilágító szövegrészek úgy szövődnek egybe, hogy más „nyelviségek” is hangot kapnak, de persze az említett hármasság kialakította mitikus horizont alatt[12]. A sivár kiszámíthatósággal szemben kiváló védelmet nyújt, hogy a novellák időről időre „bedobják” az ellen-mítoszt: a kisebbségi magyar öntudatos, nem húzza meg magát, az értelmiségi felülkerekedik a nem-értésén, a férfi férfiasan szimpla, a nő omlatag, ledér.
IV.
A novelláskötet első ciklusa hat írást tartalmaz. Az első, az Egy semmivel ki nem tüntetett hely egy család (és egy hatalmi rend) széthullásának leírása közé sző tömeglélektani és ismeretelméleti tárgyú mini-esszéket. Az események helyszíne a „világvége fővárosa”, hőse egy magányra született újságíró, akiből vezető értelmiségit faragott (a közben leszbikussá vált) felesége. Ugyanő bukkan fel (értelmezésem szerint három figurára bontva) a Babits emlékének ajánlott Dèja vu-ben[13]. Az író-újságíró, a szerző-olvasó dilemmája az, hogy az általa teremtett novellahős vagy valóságosabb léttel bír, mint ő, vagy el kell viselnie személyiségének teljes áttetszőségét, kiszolgáltatottságát az írói mindentudással szemben. Az erőszakolt szövegismétlések sugallják ugyan a felvonultatott alakok azonosságát, s ezzel fokozzák a ráismerés esélyét, de ugyanakkor rontják a szövegszervezés színvonalát. A Vendéglő a dilis Palikához Balla D. Élted volt regényének Agnosztosz rejtélyével konkurál, a novellában színes papírszemét és tudományos levelezések vezetik célhoz az egykori ismerőse után nyomozó mérnököt. Az eredmény érdekes, noha cseppet sem váratlan: egy jámbor elmefogyatékos és az eltűnt barát azonos személy. Az írás módosítva alkalmazza a Dèja vu én-megsokszorozó alapképletét, központi gondolata pedig az, hogy egy kiváló elméleti kutató számára feltárulhat a világnak az eredetinél is tökéletesebbnek tűnő látszat-rendje, csak épp magyarázat nem fűzhető hozzá.
A ciklus következő három írásával a helyszínek forgószínpadára lépünk: A sínek fölött-ben egy ipari, Az űr szelében egy természeti táj „díszletezi be” a témát, a Visszhang környezete egy kórházi betegszoba. Ilyen sorrendben javulnak a szövegek is, a cikluszáró Visszhang alighanem a kötet legjobb teljesítménye. A második ciklus nyitó- és záró novellája (A tizedik[14] és Az utolsó híd – a remény és a reményvesztettség pólusai) között egy három darabból álló újabb „belső ciklust” találunk. A tizedik hősei vonatra szállnak, a velük utazó személy köré szövődik a Lapszus. Az Egészen a tengerig a fülke harmadik utasának sorsára „közelít rá”, A semmi cseppjei[15], az Antonioni vágástechnikáját imitáló filmnovella ennek a szövegnek a hollywood-iszonyát ellenpontozza. A harmadik ciklus első három darabja (Világvége[16], Baba Jaga kunyhója és a Mézeskönyv) a demítizálódás lejtőjén siklik, a szakrális reminiszcenciákat kiváltó „bukott” angyaltól az archaikus-pogány Baba Jagán[17] át a modern konferenciák szemfényvesztő szómágiájáig. A vadonc, A főilluminátor és az Álomszarvas az „ébredés” stációi: a meg nem érdemelt álom halálba vezet, az életen felülkerekedő szétold a világban, végül az álom és a világ véletlen összefutásától, a bevallhatatlan titkainkra való ráismeréstől kihűl, elszíntelenedik védelmezett belső énünk. A ciklus utolsó novellája, a Mélyen elmerülve folytatja az álom-motívumot, visszacsatol a kötetkezdő írások alteregó ötletéhez, és a figyelmes olvasónak egy-egy mondattal utal a könyvben szereplő írásokra. Azt kell mondanom, hogy ez szerkesztési bravúr (maga a novella gyengécske), miként a kötet egésze is teljesen tudatos, átgondolt és arányos felépítésű.
V.
A Világvége ha nem is hajthatja végre (szimbolikusan sem) a széthullás[18] szilánkjainak összeillesztését vagy egésszé bájolását, azért még kötet-kompozíciója „lopakodva tüntet” az átlátható rend mellett. A maga részéről a rejtett struktúrák műszerű imitációját és működésbe hozatalát sóvárogja. Tudja, hogy ez is csak látszat, irodalmi munka, de az még sincs rendjén, hogy a valóságosnak vélt világ valódi hamisítvány legyen. A könyvben foglalt figyelmeztetések közül a legkevésbé szándékolt a leghatásosabb: jól „összeszerelt” darabjaiban a nyelvteremtő öröm helyett az ábrázolás sutaságát mutatja fel, s bizonyítja a „tanulságos történet”-mondás ellehetetlenülését.
Balla D. Károly novelláskötete mögött egy másik könyv van[19], amit nem ő írt, de nem is olvashatott. Mintha létezett volna egy ideális előzmény, amelyre „visszaemlékezett”, s az emléknyomokból írta, válogatta és szerkesztette volna szövegeit. A mítoszban nem a valóság mutatkozik meg, hanem a sugalmazott tudás keres magának formát.
[1] A kisebbségben élő nemzetrész csak korlátozottan, kulturálisan élheti át, sajátíthatja el magyarságát (nincs közvetlen hatalmi, intézményrendszeri, jogi, gazdasági stb. „kifejezője”), ezért szellemibb, de a „mindennapok” felől sokkal erodálhatóbb is az identitása.
[2] Ha az irodalom szöveg, akkor annyi, ahányféle, rendet tartani csak az elmélet képes a változatok végtelen (mások szerint ismétlődő) halmazában. A historizáló vagy impresszionista kritika sem a mű, sem a befogadás értelem-teljesülése érdekében nem látogathatja végig egyenként a szöveg-készlet minden elemét, barangolásairól ugyanakkor izgalmas, antropológiai hangoltságú útinaplókat készít. A formalisták a „művet” szerelik, mert nincs „rendben”, Derrida a szerzőt (a bizonytalan személyazonosságú szövegkreátort) korholja, mert hagyja érvényesülni logocentrikus vonzalmait, Lacan az olvasót, aki minduntalan belegabalyodik a tudattalanjába.
[3] Ebből a magyar epikai hagyomány tartalom- és ábrázoláscentrikus voltának tiszteletben tartására következtetek.
[4] Itt példaanyagként csak nagyon korlátozott módon vonnám be Kertész Imre Jegyzőkönyv című novelláját.
[5] Balla D. Károly: Világvége – válogatott novellák. Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2002.
[6] Balassa Péter: Végül is: lehet-e beszélni a végről? (Első közelítés egy problémához). = A századvég szellemi körképe. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1995., 368. old. (A szerző fogalomhasználatához: „Hermeneutikán itt nem tudományos módszert, hanem univerzális létmódját értjük az értelmező embernek.”)
[7] Pszeudo-nosztalgikus, késő-modern szövegei a metonimikus elbeszélés hagyományait követik, de emellett megjelenik bennük a mozaikos szerkesztésre való törekvés is.
[8] Eközben sikerült elkerülnie a műfaj egyik csapdáját: mint elbeszélő nem akart az „utolsó ember” pozíciójában tetszelegni. A megrendült rend „közérzője” és krónikása nem szentként vagy géniuszként süpped a semmibe, csupán áthatja a létérzékelési szárnyaszegettség és az ontológiai mélabú.
[9] Ld. 5., 372. old.
[10] Úgy gondolom, hogy megvalósítható volna a Világvégének egy Heideggerre épített olvasata. Heidegger filozófiai műnyelvének számos Balla D. „párhuzama” lehetséges.
[11] Tüske László A mitikus világkép és a mitológia című dolgozatából idézek: „Az eredetmítoszok szerint az isteni erő a semmiből, a káoszból teremtette a világot. Ahol ez megtörtént, ott van a világ közepe, ott érintkezik egymással a transzcendens és az immanens világ.” Annyival toldanám meg a gondolatot, hogy ezzel a kozmogónikus ponttal rögzíthető a világ közepe és a világ vége is, a teremtés és az újrateremtés egylényegűsége miatt.
[12] Táblázatot készítettem a novellákban gyakran előforduló epikus mozzanatokról: ilyen a kávézás szertartása (ami mindig férfi és nő közötti, akár intimnek is mondható metakommunikáció), az ablakon keresztül való nézelődés, a könyvekkel történő foglalatoskodás vagy a világ kaotikusságán való eredménytelen töprengés. A kötet teljes anyagában való eloszlásuk némi szabályosságot mutat, amennyiben a kávézás és a bibliofil elmerültség az első, a külvilág szemügyre vétele és a rend(etlenség) serény tanulmányozása a második félben dominál. A könyv „iránya” a személyes terek felértékelődése felé mutat.
[13] Babits Gólyakalifája, amivel a novella „összeolvasandó”, nem szűkíthető a skizofrénia irodalmi detektációjára. A regény alábbi mondata jóval nyitottabb értelmezési tartományt kínál: „Ki tudja, nincs-e egy ilyen másvilág az űrben, sötét pendantja, szomorú karikatúrája ennek a vén Földnek?” A kórkép érintkezik (egybemosódik?) a párhuzamos világok feltételezésével.
[14] Balla D. a zsidó vallásban ismeretes minjánra utal, amely „…közhasználatban tíz felnőtt férfiből álló gyülekezetet jelent. […] A vallási törvények szerint csak tíz ember jelenlétében lehet közösségi imát elkezdeni.” (Jólesz Károly: Zsidó hitéleti kislexikon. Korona GT, Bp., 1987., 134-135. old.)
[15] A semmi cseppjeiben található idő-paradoxon és az ezzel korreláló szöveg-ismétlések gondolati feldolgozása a Világvégéhez közeli kérdéshorizonton jelenik meg Borges esszéiben, különösen Az idő újabb cáfolata és az Akhilleusz és a teknősbéka címűben. A novellát egyébként apró részekre bontottam, a vizsgálódásaim eredményét esetleg másutt fejtem ki.
[16] Tanulságos lenne összehasonlító elemzést végezni Ferdinandy György azonos című novellájával!
[17] A novella alapos elemzését meghatározza az alábbi közlés: „Baba Jagához az emberek sokszor tanácsot kérni mennek, hogy életproblémáikból, kaotikus helyzetükből az ő útmutatásával keveredjenek ki. Ő pedig a maga ősibb tudásával megérzi azt is, hogy ki az, akiben valóban az őszinteség és a bátorság munkál. S akiben ennek meglétét tapasztalja, azoknak mindig segít, még ha a maga sajátos módján teszi is ezt.” (Az idézet forrása Juhász Anikó: Lou Andreas-Salomé nőképének és nárcizmus-elméletének néhány vetülete. A szerző elemzése segítheti a férfi-nő viszony értelmezését Balla D. Károly novelláiban.)
[18] A széthullás mint visszafelé „lejátszott” teremtés-történet, uralhatatlan ellenmítoszok garázdálkodása.
[19] Erről terjedelmesebben értekezik Fried István a Valóság, mítosz, Bruno Schulz (Bruno Schulz összegyűjtött elbeszélései) című tanulmányában
Elhangzott 2004 szeptember 30-án Székesfehérvárott
A HATÁRON TÚLI MAGYAR IRODALOM HETE SZÉKESFEHÉRVÁRON ÉS FEJÉR MEGYÉBEN c. rendezvény keretében.
Az előadásnak a szerző által rendelkezésemre bocsájtott szövegét szerkesztés nélkül, betűhíven adom közre - bdk.