Balla D. Károly
Az 1980-as évek elejének hol fagyos, hol kicsit felengedő ideológiai légkörében beregszászi értelmiségiek fejében érett meg az elhatározás egy magyar művelődési klub létrehozására. Ez akkor eretnek gondolatnak számított, a nacionalizmus vádját vonhatta maga után, így a kezdeményezés sokáig nem kapott zöld utat. Végül két apró homokszem mégis bekerült a szovjet bürokrácia gépezetének a fogaskerekei közé, és ez épp elegendő volt ahhoz, hogy megalakuljon az Illyés Gyula Magyar Irodalmi Klub.
Az első homokszem a Könyvbarátok Egyesületének alapszabályából pergett a beregszászi kezdeményező, Dalmay Árpád tanár és újságíró markába. Az országos szervezet kárpátaljai főembereként kiolvasta a statútumból, hogy mód van a különböző külföldi irodalmak iránt rajongó olvasók táborba gyűjtésére, azaz a Könyvbarátokon belül alakulhatnak, angol, francia stb. irodalmi klubok. Hát akkor alakulhat magyar klub is, hiszen az is „külföldi”, gondolta.
A másik kvarcszemet két magyar író névhasonlósága, továbbá a szláv névátírási szabályzat és valamelyik pártdöntnök műveletlensége együtt hozta össze. Történt, hogy a szervezők megfelelő formában elkészített orosz nyelvű beadvánnyal fordultak az illetékes megyei szervhez, és ebben lefektetve állt, hogy a klubot Illyés Gyuláról kívánják elnevezni. Cirill transzkripcióban és a szláv névírási szokás szerint a keresztnevet csak a kezdőbetűje jelölte, a hosszú elipszilonból két l betű lett, és természetesen az ékezet is lemaradt. A helybéli vezető párthivatalnok azt hitte, Illés Béláról van szó, a moszkvai magyar kommunista emigráció „nagy alakjáról”, akinek a fedhetetlenségéhez nem fért kétség, s akinek regényei, az Ég a Tisza, a Kárpáti rapszódia, a Honfoglalás, mint a huszadik századi magyar irodalom reprezentáns művei szerepeltek az itteni tankönyvekben. Nem kétséges, hogy a neve alatt működő klub milyen szellemiséget képvisel majd: hadd alakuljon hát meg. (Illyés viszont magyarság-felfogása miatt inkább nemkívánatos személynek számított, alkalmatlannak arra, hogy egy szovjet állampolgárok alapította klub névadója legyen). Amikorra kiderült a félreértés, addigra már megalakult a klub, nyilvántartásba került a Könyvbarátok országos hálózatában, blamázs lett volna a dolgot visszacsinálni vagy a keresztséget visszavonni.
A magyart mint külföldi irodalmat tanulmányozó klub működése egyébként sok fejfájást okozott a későbbiekben is a hatóságoknak. Valaki például feljelentette őket amiatt, hogy magyar nyelven folynak az összejöveteleik…
Alighanem összeráncolta a homlokát néhány elvtárs akkor is, amikor a beregszásziak testvérszervezetre találtak a Kőbányai Sörgyárban… Pontosabban: a kőbányaiak találták meg őket. Ott ugyanis (ez sem volt egészen tipikus dolog) működött egy Illyés Gyula Szocialista Brigád. Az anyai Illyés-nagyszülők valamelyike abban a gyárban dolgozott, a karbantartó lakatosok vezetője pedig megszállott irodalomrajongó lévén ezt kiderítette, és brigádja nemcsak hogy felvette a költőfejedelem nevét, hanem emlékét is intenzíven ápolni kezdték, egy idő után az ipari létesítmény szabadidő-központjában rendszeressé váltak az évfordulós megemlékezések. Miután felvették a kapcsolatot a hasonnevű beregszászi szervezettel és meghívták őket rendezvényükre, néhányszor magam is részt vehettem a sörgyári capricciókban.
Ezek az őszi Illyés-rendezvények évről évre hasonló forgatókönyv szerint és hangulatban zajlottak, részben a névadó méltatása, részben a szovjet-magyar barátság és nem utolsó sorban nagyrészt a sörivászat jegyében. A csendes temetői koszorúzás, a gyárlátogatás és a baráti találkozások mellett a fénypontot mindenképpen a protokolláris irodalmi est képezte. Ebben mindig kiemelkedő szerepet kapott a kárpátaljai íródelegáció, és állandó meghívottnak számított nemcsak Flóra asszony és a költő lánya, Illyés Mária, nemcsak a szovjet nagykövet, hanem az ideiglenesen Magyarországon tartózkodó szovjet déli hadseregcsoport főparancsnoka is (aki mindig meg is jelent teljes karácsonyfadíszben és végigülte a több órás rendezvényt, holott egy szót sem értett magyarul).
Ugyancsak rendszeres vendége és gyakran fővédnöke volt a rendezvénynek Szűrös Mátyás, aki akkoriban azon kevesek közé tartozott (86-88-at írunk!), aki magas pozíciójában többször is felvetette a határon túli magyarság problémáit. Kárpátalja különösen közel esett a szívéhez, alighanem a még moszkvai nagykövetként szerzett tapasztalatok okán.
Ilyen előzmények után nincs mit csodálkozni azon, hogy amikor 1989-ben Beregszászban az ottani Illyés-klub és a kőbányai Illyés-brigád összefogásával sor kerülhetett Illyés Gyula mellszobrának a felavatására, Szűröst hívták meg az avatóbeszéd megtartására. A magas vendég kárpátaljai látogatása az én szerkesztői-irodalomszervezői múltamban is fontos mozzanatnak bizonyult.
Miközben ugyanis (már 1989 tavaszától) azon mesterkedtem, hogy a számos elvetélt kísérlet után végre, az ideológia frontján őrt állók éberségének a lanyhulását kihasználva, megalapítsam az 1944 utáni Kárpátalja első irodalmi folyóiratát, sokan óvtak az akkor még számos szempontból rázósnak látszó ügytől. Hiszen nem is olyan sokkal azelőtt még az írógépek használatát is engedélyeztetni kellett, a sajtó pedig stratégiai jelentőségű ágazat volt. Elképzelni is féltem, hány jogszabályba ütközik a tervem, hogy általam, szovjet állampolgár által szerkesztett és Budapesten nyomtatot magyar lapot terjesszek Kárpátalján.
A rendszer azonban szerencsémre gyorsabban bomlott, mint a Hatodik Síp készült, így hivatalos számonkérésemre nem került sor, mindössze a helyi (ukrán többségű) írószervezetben keletkezett kisebb vihar: nehezményezték, hogy egy „külföldi” és „idegen nyelvű” lap előkészületeit folynak a honi íróberkekben. Védelmére keltem dédelgetett álmomnak, s a kollégáknak javasoltam, rosszallás helyett villámgyorsan alapítsanak ők is lapot maguknak (nekik sem volt, Kijev nem engedte). S ha itthon nem sikerül engedélyeztetni, a segítek nekik úgy megkerülni az akadályokat, ahogy nekem sikerülni látszott. Kicsit morogtak, de remélhettem: talán nem jelentenek fel.
Mégis, amikor a nem kis nehézségek árán megjelent első szám 3000 példányát a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete segítségével sikerült hivatalosan áthozni a határon és el lehetett volna kezdeni terjeszteni (erre persze nem volt semmilyen engedélyem) – azért bennem volt a frász.
Ám kapóra jött, hogy Szűrös Mátyás a szoboravatás előtti napon ungvári protokollprogramot bonyolított le. Fogadták a megye akkor még regnáló pártvezetői, társaságukban, továbbá a kijevi magyar főkonzul kíséretében és szervezésében, ellátogatott a nem sokkal azelőtt felavatott Ungvári Hungarológiai Központba is. Történetesen ez az intézmény a második szomszédunk kis zsákutcánkban, így csak a mi házunk bejárata előtt elhaladva közelíthető meg.
Előző napon Páldi András akkori kijevi főkonzul (később nagykövet) meglátogatott bennünket. Megkérdezte, itthon leszünk-e másnap, és hogy megjelent-e a Hatodik Síp (amelynek előkészületeiről elsők közt értesült tőlem; éppen ő óvott az esetleges kellemetlen következményektől), és hogy mit szólnánk ahhoz, ha a Hungarológiai Központból jövet teljesen spontán módon megemlítené a nagy vendégnek: „Egyébként pedig, Szűrös elvtárs, ebben a házban lakik az a Balla D. Károly, aki most alapította meg az első kárpátaljai folyóiratot.” Erre Szűrös azt fogja mondani, szívesen megnézné azt a lapot meg a készítőjét. Az ukrán vendéglátók kész helyzet elé lesznek állítva, aligha emelnek kifogást az ártatlan külön program ellen. Hogy mindez mit jelentene nekem és kiadványomnak, ezt nem kellett hangsúlyoznia.
Másnap legalább negyvenen nyomultak be a lakásunkba. Hivatalos ember talán nem volt több tizenötnél, ők befértek a szobánkba, de jött az összes kísérő, újságíró, tévések, rádiósok. A kicsit hátramaradt Csoóri Sándor például már kint rekedt a halban. Szerencsére a főkonzul felesége megfelelően felkészítette az enyémet, hogy mivel kínáljuk őket, mi legyen itthon – néhány palackkal ő is besegített a muníció felhalmozásába. Négyesztendős Kolos fiunk teljes kétségbeesésben kereste a rengeteg férfiláb között az édesanyját, egyéves Csönge lányunk pedig a konyhaajtóba szorult járókájából szemlélte megszeppenve a sokadalmat.
A magas vendég és mind magyar, mind ukrán kíséretének tagjai kaptak egy-egy példányt a folyóiratból, poharunkat emeltük az új kezdeményezés sikerére. Nem másra, a Hatodik Sípra koccintottunk: Szűrös, a megye ideológiai pártvezetője, a kijevi főkonzul – és én. Tudtam: minden félsz nélkül kezdhetem a csupa kárpátaljai szerzőt közlő „külföldi” lap terjesztését.
Nem is kötött bele soha senki. Illetve… A címe – magyar részről! – nem tetszett mindenkinek.
A köztudatban akkoriban benne volt irodalmunk illyési meghatározása: ötágú síp. És közszájon forgott az értelmezés is, hogy micsoda ez az öt ág: az anyaországi, az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki és a nyugati magyar irodalom. Gyula bátyánk – gondoltuk – kifelejtette Kárpátalját, talán nem is ok nélkül, hiszen a vidéknek nem volt jelentős irodalma. No de most, most mi majd megmutatjuk, hogyan szól a hatodik síp. Innen jött a névötlet. Ám éppen az illyési hagyomány ápolói, többek között a család tagjai nehezményezték az elnevezést. Volt, aki csak annyit jegyzett meg, az ötágú síp egy metafora, szükségtelen „tovább ragozni”. Akadt, aki azzal érvelt, ostobaság a hatodikról beszélni, hiszen az eredeti értelmezés ez: Magyarország, plusz a négy égtáj. Valaki meg azon erősködött, hogy az öt síp az öt kontinenst szimbolizálja…
A címet később már én sem találtam túl szerencsésnek. Elolvastam ugyanis a rövidke cikket, amelyben Illyés ezt a fogalmat felvetette. Abban az is benne áll, hogy volt, de megszűnt a magyar irodalomnak egy hatodik sípja is: a moszkvai magyar emigráció irodalma. Így csatolódott a történet vissza Illés Bélához és a hajdani moszkvai nagykövet Szűrös Mátyáshoz, aki tíz nappal ungvári látogatása után kikiáltotta a Magyar Köztársaságot.
Megjelent: Mozgó Világ, 2010/10.