Balla D. Károly
Hogy szűkebb környezetemben meglehetős az idegenkedés az internet iránt, azt érteni vélem. Legfőbb oka nyilván a megfelelő ismeretek és tapasztalatok hiánya. Ahol még alig terjedt el a világháló, ott sokan képzelik valami ködös és gyanús dolognak, ördögi mesterkedésnek. De akiben nincs rosszindulat, az se igazán tudja, eszik-e vagy isszák. Velem megtörtént már, hogy festő barátom pár napra kölcsön akarta kérni a honlapomat. Mivel neki nincsen számítógépe, ezért elkérné tőlem a honlapot, mondta, hogy otthon kényelmesen elolvashassa. Aztán becsszóra visszahozza.
Az ódzkodás másik oka az, hogy a rossz vélemények általában hamarább terjednek, mint a jók. Az internet csak az időt rabolja. Függőséget okoz. Tele van szeméttel, pornóval, álnéven közzétett gyalázkodással. Az internet elmagányosít, információi nem megbízhatók, komolytalan dolog – és még a szemet is rontja.
A burkolt vagy nyílt ellenszenv harmadik oka a kitárulkozástól való félelem. Az hagyján, hogy a nagyvilág megnyílik előttünk, de az már nincs rendjén, hogy mi is kitárulkozzunk előtte. Dicséretes, hogy a nagy napilapok olvashatók a hálón, de a mi kis dolgainkat talán mégsem kellene ország-világ előtt kiteregetni. Rendben, hogy friss irodalmi anyagot találunk „odafenn”, de a mi novelláink, verseink nem valók oda, hiszen mi amúgy is csak a sajátjainknak írunk, más meg sem érti.
Bizony, én úgy látom, hogy ha évtizedeken keresztül a politika és a hatalom zárta rezervátumba közösségeinket, akkor most mintha mi húznánk magunkra az ajtót. Jól elvagyunk mi itt, jó ez a kis akolmeleg, igaz, hogy a bűz is bentreked, de még mindig jobb, mint az a nagy huzatos tágasság, ahol senki nincs tekintettel sorsverésre, kisebbségi sanyargásra.
Szóval, azt talán meg is értem, hogy miért idegenkednek oly sokan környezetemben az cybersztrádától.
Azt viszont nagyon furcsálltam, amit a minap tapasztaltam. A magyar fővárosban vettem részt egy szakmai fórumon. A könyvkritika volt a fő téma, erről folyt két napig a tanácskozás, ennek végén került sor arra a kerekasztal-beszélgetésre, amely viszont a világhálón, az internetes blogokban megjelenő könyvkritikák kérdését járta (volna) körül. Sajnos a résztvevők nem álltak a helyzet magaslatán, így a közönségben maguk is csak megerősítették az internetes közleményekkel szembeni averziókat. Az a látszat alakult ki, hogy a weben leginkább olyasmi jelenik meg, ami valamiért nyomtatásban nem láthat napvilágot. Mert trágár, vagy mert első mondatában lehülyézi a bírálandó könyv szerzőjét. Sajnos nem derült ki, hogy nemzetközi viszonylatban az internet ma már minden tudományágnak a legfontosabb, leghatékonyabb színtere, hogy a friss eredményeket is itt teszik közzé a kutatók, akik éppen ennek a technológiának a segítségével tudnak naprakészek lenni és egymással együttműködni. Akadt, aki tájékozatlanságában azt állította, tudományos cikkekben nem szokás internetes forrásokra hivatkozni – pedig nagyon is szokás, és egyre inkább az lesz. A világháló ugyanis már ma is az emberi ismeretek legnagyobb tárháza, szakemberek ezrei, ha nem millió fáradoznak azon világszerte, hogy a nagy nemzeti könyvtárak, múzeumok, különféle tudományos és művészeti archívumok anyaga maradéktalanul hozzáférhető legyen minden felhasználó számára. Ezáltal válik az internet a leghatalmasabb és legdemokratikusabb információforrássá, a tudás olyan tárházává, amelynek birtokában bárki kiléphet a saját rezervátumából, átlépheti a politikai, földrajzi, társadalmi határokat. Ezt a nagyszerű távlatot azonban a nyomtatott folyóiratokba író ítészek láthatóan elutasították.
Elképzelhető, hogy saját nemzeti kisebbségem tagjaihoz hasonlóan a fővárosi magyar könyvkritikusok sem akarnak kilépni a saját aklukból?
De ne sértsem meg őket ezzel a kifejezéssel! Csak hadd higgyék elefántcsonttoronynak.
Megjelent: Új Szó (Pozsony), 2007. okt. 13.