Balla D. Károly
– Filmnovella –
Letarolt, üres szántóföld. Tízéves forma kisfiú baktat elszántan a közelinek tűnő egyetlen szénakazal felé. Mögötte az egyre távolabbi autóút; az elhúzó kocsik zaja elenyészik lassan, elnyomja a szöcskék egybefüggő cirregése. Vibráló, forró levegő. A kisöreg kitartóan lépdel, de valahogy mégsem kerül közelebb céljához.
Egy nő könyvkupacok közt székre áll, hogy elérje a könyvespolc tetejére tett díszkiadású Goethe-kötetet. Nem éri el, ezért – anélkül, hogy a székről leszállna – a lába alá a legközelebbi könyvtoronyról tesz néhány könyvet. Újra felegyenesedik, lábujjhegyre áll, de igyekezete most is hasztalan. Új és újabb könyveket tesz maga alá, de valahogy mégsem ér magasabbra.
Negatív kép kelti a teljes sötétség képzetét az ablaktalan szobában. Nem látni tisztán, inkább csak sejteni az ágyon fekvő nő és férfi körvonalait.
– Milyen sötét van – gondolta a férfi, amikor kinyitotta a szemét. – A tengeren soha nincs teljes sötétség. Még a legcsillagtalanabb éjszakán sem, ágaskodó fároszoktól, kikötői fényektől távol, ahová egy hányódó bárka viharlámpájának jánosbogara sem téved, még ott sem teljes a sötétség, mert valahonnan, talán a tér, talán az idő hasadékaiból előszivárog valami se-nem-fény, se-nem-szín sejtelem, amely finomabb az éjjeli lepkék szárnyáról pergő hímpornál, puhább és hajlékonyabb, mint a véglények csillószőrzete, de mégis rákúszik a tárgyakra, csónak peremére, ott siklik behúzott evezők kifordított tenyerén, lomha hullámok csendes taraján. Csak a szemnek kell megszoknia, csak a mozdulatlanságnak kell magához csalogatnia, és máris előfolyik, előszivárog a rejtett hasadékokból, hogy csak itt, csak most, csak neked megjelenjen. Megjelenjen és eddig sosem látott vonalait, ismeretlen síkjait, rejtett kiterjedéseit mutassa fel a való világnak.
Mozdulatlanul, nyitott szemmel feküdt az ágyon. Hiába várta az ernyedtséget, a kellemes fáradtságot. Feszült volt, görcsösen magára figyelő. Mint fakír, feküdt a realitások fent szögein.
Csak amikor behunyta szemét, akkor moccantak meg benne a képek. Zuhanni kezdett a sosincs-vége szakadékba. Mint liftaknában, suhantak a fényes foltok. Arctöredékek, megakadt mozdulatok, félbehagyott gesztusok. A folytonosság torz pillanatképei.
Szerette volna megállítani a zuhanó liftet, hogy kiszállhasson valamelyik emeleten, alaposan szemügyre vehesse az arcokat, elpróbálja a megszakadt mozdulatot, befejezze a gesztust, ráhúzza a kronológia feszülő szálára a szétszórt pillanatok gyöngyeit. De ha kinyitotta a szemét, újra ott volt az ágyon, a sötétben, ijesztően tiszta fejjel. A következő zuhanásig.
A teniszpálya salakját áztatja a nyári zápor.
Kinyílik egy liftajtó, de nem száll ki senki.
Antonioni Nagyításának utolsó képsorai peregnek némán egy fekete-fehér tévén.
Apjával áll az erkélyen, pizsamában. Körmükre ég a cigaretta. Hallgatnak. Amit kellett, megbeszélték két hónapja, amikor odaköltözött. Könyökölnek a korláton, fújják a füstöt. Szemben a sivár lakótelep sorházai, fölöttük a seszínű ég. Kicsit fúj a szél. Fáznak, de nem kapkodják el a dolgot. Láthatóan szeretnek reggelente együtt fázni az erkélyen.
Belülről megkoccan a konyhaablak. Andrea jelzi, készen a reggeli. Két csikk repül a tömbház szürke udvarába. Az egyik hetykén, szikrázva ível felfelé, mielőtt aláhullana a semmibe. A másik gondosan beoltva, suta ívet írva esik a porba.
Andrea ad a konyhájára. Az anyja bezzeg nem bíbelődött meleg reggelivel. Egy csomag kekszet majszoltak el a teához. „Az ember lakjon jól. A többi csak flanc.”
A járdaszegélyen áll sokadmagával. A busz késik, és persze tömve érkezik. Most még, ahogy ott állnak, különböznek egymástól. Mire majd kiszállnak, egyformává nyomorodnak. Szürke fogaskerekei a mindennapoknak. Állnak, várják. Kis Jónások a cetet.
Ez a nap is olyan lesz, mint a többi. Délig nincs megállása, úgy érzi, mindenütt ott kell lennie. Aztán dél körül leállnak. Elfogy a nyersanyag, megtelik a raktár, bedöglik valamelyik ócska gép. Leülhet egy percre, de most is csak a telefonhoz: szállítók, karbantartás, raktár…
És újra a gépsorok, vonító gyalupadok, fűrészgépek csengő körpengéje. A lét lomha szimbólumai: önmagukba visszatérő futószalagok.
A munkanapló gyűrött fedele. Fellapozza az utolsó bejegyzésnél. Beírja az aktuális dátumot. Június 19-e… Honnan is? Hát persze. Eszti születésnapja. Hol van az már…
Ebédidő. Ül kis üvegfalú fülkéjében, előtte az elemózsia. Andreának erre is van gondja. Két kenyérszelet közt kirántott hús. „Vastagra vágtam, nehogy összekoccanjon a fogad.” Paprika, paradicsom, két alma külön-külön szalvétába csomagolva. „Hagymát nem tettem, ne légy büdös.” Termoszban forró tea. Csak mindig édesre csinálja, túlcukrozza. Ő meg szégyell szólni.
Esztiéknél őhozzá időzítették a tálalást. Betoppant, és Terézke nagynéni máris merte a levest. Három nő leste a kívánságát. Kávézni is maradt mindig ideje. Egymás mellé ültek a díványon Esztivel, jó szorosan. A mama épp csak felhörpintette a magáét, és máris kárált. „Terézkém, menjünk mosogatni.” Ő ilyenkor mindig órájára nézett. Hét-nyolc perc az indulásig. Heves csókok, mohó simogatás: nincs idő a finomkodásra. Épp annyi, hogy alaposan begerjedjen – és máris indulnia kell. Hogy lehiggadjon, futva tette meg az utat a gyárig. A részlegen a vigyorgó kollégák: „Bizony mondom, Ákos, te csak azért udvarolsz annak a lánynak, mert ilyen közel lakik.”
Akkor még csak melós volt, semmi felelősség, nehéz, de nyugis munka. Most meg, művezetőként, néha azt sem tudja, hol áll a feje. A főnökség rajta kéri számon a munkások mulasztásait, azok meg elvárjak, hogy az ő érdekeiket képviselje a nyakkendősökkel szemben.
Az apjának jobb. Ahogy végez a szakiskolában (azt a pár órát rutinból letanítja), kényelmesen megebédel, szundít egy órát. Aztán beül a kocsijába, felkattintja a TAXI feliratot, bekapcsolja a rádióját és kigurul az állomásra. Amíg nincs kuncsaft, újságot olvas, aztán elbeszélget az utasokkal; mindenkivel megtalálja a közös nyelvet. Az ember azt hinné, passziózik, s közben háromszor annyit megkeres, mint tanárként. Néha beüt valami vidéki fuvar, s ha még visszafelé is akad utas, akkor akár ki is hagyhatja a következő napot.
Ha lenne kocsija, ő is kiváltaná az ipart, otthagyná a gyárat. Egyszer már majdnem vett egy használt Moszkvicsot, megvolt a pénze. De az anyja színes televíziót akart, neki is be kellett szállnia. s ha már hozzányúlt a kerek összeghez, hát vett magának is magnót, lemezjátszót. Szép lassan aztán a többi is elúszott.
Visszajöttek a munkásai az étkezdéből. Most majd kicsit lelassulnak, át-átszólnak egymáshoz a bútorlapok fölött. Nem is sietteti őket: jó, ha műszak végéig kitart a bekészített nyersanyag. Na, ma sem történik már semmi.
Vagy mégis? Mit akar tőle a nagyfogú Ancsa? Hogy szóltak az irodisták: vaj érkezett a büfébe, négy csomaggal vehet mindenki. Legyint. Hadd menjenek. Ha nem engedi őket, később már nem jut nekik. Tudják a rendet, csak kettesével hagyják el a műhelyt.
Arra gondol, hogy talán ő is… De nem, inkább benéz a szárítóba.
„Na mi az, Ancsa, mit akar már megint?” Nem, ezt nem fogadhatja el: nyolcszor fél csomag vaj, „a brigádtól”. De az asszonyok ebben nem ismernek ellenmondást. Na jó, de akkor legalább kifizeti. Hát persze, ők se ingyen gondolták.
Andrea meg fogja dicsérni. Ez az egyetlen, amivel ki lehet érdemelni az elismerését. Legutóbb is hogy megörült a negyed kiló kávénak. „Hol szerezted?”, s már nyomta is a kezébe az árát. „A kosztpénzbe már beszálltál, ez külön kassza.” Fő a pontosság. Még az apjának is leszámol egy marék aprót, ha a taxizásból hazahoz pár üveg tejet. „Más a kosztpénz és más a zsebpénz. Külön kassza. Disztingválni kell.”
Áll a zuhany alatt. Vereti magát az erős, forró sugárral. Ilyenkor nem is bánja, hogy rég ellopták a zuhanyrózsát, legalább van súlya, ereje a víznek. Égnek emeli az arcát, kinyitja a száját, hogy telefolyjon. Rázogatja a vizet fogai közt, kiköpi. Öblögeti az agyát.
Talán máris olvad a vaj a táskájában. Haza kell ugrania vele, nem mehet egyenesen a színházhoz, ahogy Edittel megbeszélte. Ezt a hangversenyt most szívesen kihagyná. De magára vessen, ha egyszer megjátszotta a zenebolondot. Arra az első koncertre is véletlenül csöppent be. „De jó, hogy találkoztunk! A húgomnak most lesz a vizsgaelőadása, gyere velem, olyan rég nem találkoztunk, legalább dumálunk egyet. Edit is örülni fog.” Ráállt. Jánossal valóban évek óta nem beszélgetett, s a kislány is hadd örüljön. Aztán, amikor Edit felment a színpadra, elállt a lélegzete.
– Milyen sötét van – mondta a nő az alaktalan szobában, amely, mint képlékeny massza, vette őket körül; lelassította mozdulataikat, visszahúzta a rebbenő sikolyt, elfogta a szabaduló sóhajt. Nem volt sem fala, sem mennyezete ennek a szobának, s a padló meleg, süppedékes állaga sem adott tapintható felületet, össze-összemosódott a sötétség fodraival, kitért a hulló tárgyak elől; a gyors, súlyos mozdulatok belésüppedtek, csak a lassú könnyűségek maradtak a felszínén.
– A tengeren soha sincs teljes sötétség – válaszolta a férfi, és becsukta a szemét. A lány jutott eszébe, akivel nem értették egymás szavát.
Becsukódik az üres lift ajtaja.
A szobában bokáig ér a tiszta víz, körbefolyja a könyvkupacokat, az ágy lábát.
A teniszpálya hálóján csillognak a kövér esőcseppek.
Edit lakkcipőben, hófehér csipkeruhában. Nem hajlik meg, épp csak biccent, aztán a bátyját keresi szemével. Megtalálja, majd őt is észreveszi. Cinkos szemhunyorítás. A természetesség, ahogy csak érett nő tudja nyugtázni a behódolást.
És elkezdődött. És Ákos nem tudta, hogy a zene hat-e rá vagy ez a nővé cseperedett fruska, de érezte, amint kiszárad a torka. Megbökte János: „Mi ez a darab?” „Mi lenne. A Tarantella. Liszt.” Ő bólintott, mintha csak magát ellenőrizte volna.
Sarkított világ: zongorabillentyűk. Fekete-fehérben Edit is: ruhája az egész hangokba, haja a félhangokba olvad. A teste muzsikál. Előtte kotta, de elfelejt lapozni. Nincs szüksége algoritmusra a beteljesüléshez.
És akkor váratlanul kialudt a teremben a világítás. Egy pillanatra felzúgott a közönség, de azonnal el is hallgatott. Mert Edit folytatta. Vaksötétben. És amikor – talán egyetlen hosszú percnyi áramszünet után – újra felizzott a fényszórók fehérje, akkor volt lehetetlen folytatni. Kitört a taps.
„Vidd fel neki inkább te” – nyomta a kezébe a csokrot János. „Én csak a bátyja vagyok.”
És újra ez a magabiztos, cinkos szemhunyorítás. És a ravasz füllentés: „Én észre sem vettem az egészet. Elejétől be volt hunyva a szemem.”
Másnap este felment Jánosékhoz. Elvégre meglátogathatja a volt osztálytársát. Virágot is vitt. A mamának.
„A lányok máris féltékenyek rád”, mondta Edit, amikor kettesben maradtak. „Nem csoda. Én csaptam ki a biztosítékot, hogy nagyobb legyen a sikered”, próbálta elütni zavarát, amelyről nem tudta eldönteni, hogy a „féltékenyek rád”-tól keletkezett-e, vagy ettől az ügyesen elejtett célzástól: „máris”, amely vonzza, implikálja a feltételezést, hogy mindez csak kezdete valaminek. És megint kiszáradt a torka, és maga sem tudta, hogyan bukott ki a száján, odasúgta: „Most is jól jönne egy kis áramszünet.” És újra a cinkos fölény: „Á, nem gond. Én szívesen behunyom a szememet.”
Egy héttel később azon vette észre magát, hogy naponta Esztiéknél ebédel és Editéknél vacsorázik. Tudta, hogy választania kell, de nem sietett vele. Még azután sem, hogy Edit miatt el kellett költöznie az anyjától. A lány akkor már másodszor maradt ott éjszakára, és az anyja reggel jelenetet rendezett: „Ez nem találkahely. Hat éve váltam el az apádtól, de férfit még nem hoztam ide. Tartsd be te is játékszabályokat. Hordd az apádhoz a nőidet, ő még örül is nekik.” Ő meg: „Nem tehetek róla, hogy egy pasasod sem akadt hat év alatt.”
Nem, nem a pofon miatt költözött el, amit akkor kapott, hanem azért, mert az anyja az apját is belekeverte a dologba. Nyilván nem is véletlenül. Pontosan tudta, mi fáj jobban a könnyű suhintásnál.
– A tengeren soha nincs teljes sötétség.
– A tengeren? – Könyökölt fel a nő, mintha így többet láthatna. – Hogy jön most ide a tenger?
– Sehogy – hagyta rá a férfi, és várta, hogy csukott szemhéja mögött megjelenjenek a mélylila karikák.
Nem értették egymás szavát. Ültek az ágyon, mint egy gondolatjel vízszintesén, ültek és hallgatták az esőt, amely hajnal óta vonta szürke hályogát minden mozdulásra. Kinn, az ablakon túl a teniszpálya vörös salakját is bevonta már valami sikamlós nyálka, és a máskor feszesen remegő háló is súlyosan, mélyen belógva írta a pálya fölé az unalom ívét.
Körülöttük könyvek hevertek egymásra tornyozva. A polcok még üresen ásítottak, csak Goethe díszkiadású Faustja volt már a helyén, s uralta a szobát, kissé talán le is nézve az alant halomba rakott olcsóbb köteteket, mintegy lehetetlenné téve az elképzelést, hogy egyszer majd azok őmellé sorakoznak, hozzáérnek poros, kopott fedelükkel.
Délelőtt volt vagy valamely időtlen napszak, amikor a beszüremlő fények elvesztik irányukat, amikor anyagtalanul szürke az ég és nincsenek árnyak, ezért elkeverednek egymással a nap- és évszakok, megkülönböztethetetlenül hasonlatossá téve a nyári hajnalt tavaszi alkonyattal, őszi délelőttel.
Vasárnap volt vagy május, és az éghajlatról sem lehetett tudni semmi biztosat, meleg és hideg egyszerre érződött. Olykor a szobába szivárgott egy hűvös sarki fuvallat, máskor meg mintha forró trópusi áramok csaptak volna át a hallgatáson, alig regisztrálható gyorsasággal.
És ők csak ültek az ágyon, lábukat maguk alá húzva, nehogy a semmibe belelógjon. Ültek és hallgattak, mert nem értették egymás szavát; felhagytak hát a beszélgetéssel, felhagytak anélkül, hogy sikerült vonna rájönniük: miféle ismeretlen nyelven, milyen idegen hangon szól hozzájuk a másik. Csak ültek, beletörődve abba, hogy nem értik egymás szavát. Ültek örökkévalóan és mozdulatlanul.
A hátuk mögött, a sarokban, a földre állított fekete-fehér tévében Antonioni Nagyításának jelenetei peregtek – hang nélkül.
– A tengeren? – Könyökölt fel a nő, mintha így többet láthatna. – Hogy jön most ide a tenger?
– Sehogy – hagyta rá a férfi, és várta, hogy csukott szemhéja mögött megjelenjenek a mélylila karikák, amelyek lassan, méltóságteljesen úsztak át látóterén, de csak akkor, ha teljesen ellazítja izmait, mert ha megfeszít egy ínt, egy ideget, hogy követhesse a karikák mozgását, akkor eltűnnek nyomban, kellemetlen, zöld szúrást hagyva maguk mögött valahol a pupilla mélyén.
– Hogy milyen sötét van – állapította meg újra a nő, megdörzsölte a szemét, de mert így sem látott semmit, felült, felhúzta a lábát, térdét melléhez szorította, kezét összekulcsolta a combja alatt, és várta, hogy a férfi megszólaljon.
De a férfi hallgatott, s mintha lemondana a tenger se-nem-szín, se-nem-fény sejtelméről, lemondana a mélylila karikákról, kinyitotta a szemét, hogy lássa a láthatatlan szobát.
Apja nem is csodálkozik, amikor meglátja öt, lábához tett hátizsákjával. Mintha már várta volna. Mintha hat éve készülne erre a pillanatra. Mintha bele is fáradt volna a várakozásba. „Ez lesz a szobád. Az én íróasztalom elfér a nappaliban, vehetsz a helyére egy szekrényt a holmidnak. …Hát, isten hozott, kisöreg!”
Pakolni kezd. „A könyveidet később hozod el anyádtól?” „Már nincsenek ott.” „Hanem?” „Otthagytam az albérletben. A lánynál.” „Miféle lánynál?” „Egyszer majd elmesélem.”
A fényképet, ahol hármasban vannak, kiteszi a falra. Szereti ezt a fotót. Ritka pillanat: anyja mosolyog. Térdig állnak a vízben, a háttérben vitorlások. A képkeret pedig első munkája a gyárból. Még tanulóként készítette, amikor odakerült.
– Legalább egy gyertyánk lenne – sóhajtott a nő, mert tudta, villanykapcsolót hiába keresne ebben a szobában.
– A gyertya fénye vonzza a rovarokat. A tenger felett nagy távolságból észreveszik a kicsi lángot.
Ezzel a hátizsákkal voltak a tengeren is. Ő még alig bírta, mégis vinni akarta, és addig könyörgött, amíg a vállára nem adták. Roskadozott alatta, de jóleső érzés fogta el, mert tudta, most ugyanazt a terhet cipeli, mint az apja.
Odakint ritkult az eső szövetlen függönye, a surrogás is csendesedett, szaggatottá vált. Már-már úgy tűnt, hogy eláll az eső, és akkor ők is kilépnek az időtlenségből, odahagyják a semmi vizén ringatózó csónakjukat: az ágyat; egyikük kikíséri a másikat a liftig, várják, amíg feljön, ajtaja kinyílik. Akkor talán kezet is adnak egymásnak, de lehet, hogy csak egy apró biccentéssel vesznek búcsút, mielőtt elválnának. Az egyik majd elsétál a teniszpálya mellett, visszanéz a házra, keresve a sok ablak között azt, amelyik mögött a másik tanácstalanul ácsorog a könyvkupacok mögött, mert nem tudja eldönteni, vajon mit is tehetne Goethe mellé. Lehet, kinéz az ablakon, csak úgy, megszokásból, és látja majd, ahogy a teniszpálya mélyen belógó hálójáról valaki leveri a duzzadt cseppeket.
De az eső nem állt el, és ők tovább ültek a ferde félhomályban a lakatlan könyvespolcok alatt.
A kocsi lassít és megáll. Apja lehajtja az ülését: „Alszom pár percet. Menjetek, sétáljatok addig egyet.” Szikrázik a nap, az országút két oldalán letarolt mező. Csalogató szabadság a fémdoboz rabsága után. „Apu, Apu! Ott van az a nagy szénakazal, látod?! Elmegyek addig és vissza, jó?”
Azon a nyáron még azt hitte, minden rendbe jöhet. Abbamaradtak szülei veszekedései, s mintha a sátor mikroklímájában újra összemelegedtek volna.
De otthon elölről kezdődött minden. „Ha nem hiszed, hogy a barátaimmal megyek halászni, akkor gyere te is velünk.” „Utálom a halászásaitokat, meg a tahó barátaidat is.” És sorra a többi: „Nem megyek gombázni, úgy sem érezném jól magam”, „Tudod, hogy gyűlölöm a havat meg a jeget”, „Ebben a hőségben én ugyan ki nem megyek a hűvös házból”, s végül: „Nem, Ákost nem engedem! Te nem tudsz rá vigyázni. Legutóbb is majdnem elveszett ott a mezőn, amikor a tengerre mentünk!”
Üres, végtelen szántóföld. Lassan elenyészik az elhúzó autók zaja, elnyomja a szöcskék egybefolyó cirregése. Vibráló, forró levegő. És elöl, úgy tűnik, egészen közel, az egyetlen szénakazal.
Mióta mehet már? S mintha alig érne közelebb. A szénakazal egyre hatalmasabbnak és egyre távolibbnak tűnik. Most már csak megnézi! De hiába lépdel elszántan, mégsem kerül közelebb.
Megzörrent egy ablaktábla, s látszott, kinn megélénkül a szél, s az eső surrogásához is hozzávegyült néhány csapzott kőrisfa könnyű sóhajtása.
Ekkor, a szél feléledésével szinte egy időben történt, hogy hirtelen hallani kezdték egymás szívverését. Ezen el is csodálkozhattak volna, hiszen pontosan emlékeztek arra, hogy egy perccel, de még egy szempillantással ezelőtt sem hallottak semmi ilyesmit, csak az esőt, a zörrenő ablakot, a sóhajtozó kőriseket, most meg szinte teljes erőséggel, mintha sztetoszkóp közvetítené, érzékelték dobhártyájukon a semmi máshoz nem hasonlítható ritmust.
Zavarukban nem mertek egymásra nézni, járatták tekintetüket a könyvhalmok rendezetlenségén és a polcok geometriáján.
Nehezen szokta meg, hogy apja már nem nyit be a szobájába esténként jó éjszakát kívánni. És mintha anyját is elvesztette volna: a sértettség komorsága többé nem múlt el arcáról. Akkor sem, amikor apja elvette Andreát, és mindnyájuknak bele kellett törődniük a dolog visszafordíthatatlanságába. Ő néha mégis azt álmodta, ha majd felébred, apja áll fölötte és megkérdezi: „Nem álmodtál rosszat, kisöreg?”
– Legalább egy gyertyánk lenne – sóhajtott a nő, mert tudta, villanykapcsolót hiába keresne ebben a szobában.
– A gyertya fénye vonzza a rovarokat. A tenger felett nagy távolságból észreveszik a kicsi lángot, azt hiszik, hogy az a hold, tájékozódni akarnak iránta, egyre közelebb kerülnek hozzá, mígnem bűvkörébe érnek. Maláriaszúnyogok, mérges moszkitók, halálfejes éjjeli lepkék keringenek a gyertya körül az egyre szűkebb és szűkebb körökön, aztán beteljesül végzetük, s csak a végső lobbanás, sercenés inkább, csak az marad az övék.
A nő megrázkódott, visszafeküdt a férfi mellé.
Nem, ez nem lehet szénakazal. Sokkal nagyobb és roppant messze van. Domb vagy kisebb hegy. Épp csak az alakja, meg a színe… A kiszáradt fű miatt, biztosan. Igen mintha már a részletek is kirajzolódnának, ha összecsippentett szemmel nézi.
Nem mehet tovább, vissza kell fordulnia.
Csak sejti, merre lehet az országút. Egy a fontos: mindig a háta mögött legyen a „szénakazal”.
Ahogy jött, el is enyészet a hanghatás: hiába füleltek, hallgatóztak kifelé és be, magukba: már nem hallották a szívverést; elmúlt a varázslat, elcsorgott a mágikus fluidum, és csak a külső neszek járatták bogár-lábaikat a szobában.
A lány ekkor ideges lett, a maga számára is érthetetlenül. Nem bírta tovább a mozdulatlanságot, letette lábát az ágyról, nem törődve azzal, hogy pántos cipőjébe belefolyik a semmi, lucskossá áztatva harisnyáját. Feláll, és szoknyáját fölfögva, hogy legalább az maradjon érintetlen, a könyvkupac-szigeteket kerülgetve ellibegett a székig. Felállt rá és megpróbálta leemelni a polcrendszer egyetlen lakóját. De nem érte el, hiába ágaskodott, hiába emelte – úgy tűnt: egyszerre – mindkét lábát valamivel a szék lapja fölé, Goethe elérhetetlen maradt számára. Bosszúsan dobbantott és lenézett a még mindig kuporgó férfira. De az nem mozdult, az ablakon nézett ki, ám így is – tarkójával? gerince kidomborodó csigolyáival? – pontosan érzékelte, mi történik a háta mögött.
Ekkor, anélkül, hogy a székről lelépett volna, a lány a hozzá legközelebb eső könyvtorony tetejéről kezdte leszedni és lába alá tenni a könyveket. Amikor úgy érezte, eleget magasított, újra felegyenesedett és lábujjhegyre állva próbálta elérni, amit az előbb nem tudott. Ám igyekezete most sem járt sikerrel, sőt, a könyv – ez persze képtelenség – mintha most még magasabban lett volna.
Odakint egyre erősödött a szél, összekuszálta az eső addig egyenes síkjait, faleveleket sodort magával, és egyszer-egyszer mintha távoli villámlások sejtelmét is ablakhoz érintette volna.
A férfi hanyatt dőlt az ágyon, jólesően tapasztalva lapockája alatt a meleg foltot, amit a lány hagyott maga után.
A falak a furcsa megvilágításban már-már a kivehetetlenségbe vesztek, csak a polcok magasában egyensúlyozó nőalak látszott világosan, amint, akár egy akrobata, egyre több és több könyvet rak maga alá, ám az imbolygó építmény tetején kiegyenesedve és felnyúlva még mindig nem tudja elérni a megkívánt könyvet.
Akkor már két órája volt úton. A forróság kiszívta erejét, szomjúság kínozta. Amikor végre ismét mozgó pontoknak látta az országút autóit, leült pihenni. Aztán újra elindult. Meresztette a szemét: melyik pont lehet az ő kocsijuk.
És ha meg sem várták? Továbbmentek nélküle, a tengerre? Soha nem láthatja meg a végtelen kékséget?
Hallja a szívverését. A szöcskék cirpelését alig. Az országút zaját sehogy. Pedig már nincs olyan messze. Csak menni nem bír már egy lépést sem. Le kell ülnie. Le is fekszik, csak egy percre, hogy erőt gyűjtsön.
Vörös, mélylila karikák a szeme előtt. Most mintha a fejében szólna a cirpelés. Be kell hunynia a szemét. Épp csak egy pillanatra. Aztán majd feláll és megy tovább…
A sátorban ébredt fel. Tücsökzene helyett a tenger zúgását hallotta, szülei halk beszédét a sátor mellől. „Hidd el, hogy nincs semmi baja, csak nagyon kimerült.” „És ha napszúrást kapott?” „Dehogy kapott. Elfáradt és alszik.”
Kidugta a fejét a hasadékon. Gyertyafény imbolygott a tábori asztal fölött, körülötte lepkék keringtek. Az apja néha megkavarta az ételt a sercegő serpenyőben. Édeskés lecsóillat keveredett az alig lengedező sós szélbe.
Apja meglátta, hozzá hajolt, homlokára tette hűvös kezét: „Nagyot aludtál kisöreg. Nem álmodtál rosszat?”
– Legalább egy gyertyánk lenne – sóhajtott a nő színtelenül. – Olyan sötét van. Az ablakon sem szűrődik be semmi fény.
– Nincsen ablaka ennek a szobának. Ajtaja sincs, azt hiszem.
– Egy gyufád lenne legalább – könyökölt fel a nő most már idegesen.
– A tengeren soha nincs teljes sötétség. Még a legcsillagtalanabb éjszakán sem, ágaskodó fároszoktól, kikötői fényektől távol, ahová egy hányódó bárka viharlámpájának jánosbogara sem téved, még ott sem teljes a sötétség…
– Hagyd már a tengert. Az idegeimre megy ez a…
– …mert valahonnan, talán a tér, talán az idő hasadékaiból előszivárog valami se-nem-fény, se-nem-szín sejtelem, amely finomabb az éjjeli lepkék szárnyáról pergő hímpornál, puhább és hajlékonyabb, mint a véglények csillószőrzete, de mégis rákúszik a tárgyakra, csónak peremére, ott siklik behúzott evezők kifordított tenyerén, lomha hullámok csendes taraján. Csak a szemnek kell megszoknia.
Ahogy anyjánál, pár nappal később Eszteréknél is kitelt az esztendeje Edit miatt. „Ne gyere többet hozzánk. Anyu már többször látott valakivel. Én először nem hittem… De mostanában olyan furcsa vagy, mindig csak ebéd közben találkozunk, este soha nem érsz rá. Én meg tudnék bocsátani, ha…”
Ez a „ha”, ez billentette a másik oldalra a mérleget. Editnél nincsenek feltételek. Helyzet van. Mindig új és egyszeri. Alkalmak vannak – előzmény és következmény nélkül.
De az albérletbe Edit mégsem akart odaköltözni. Ide meg, az apjához, hiába van külön szobája, ő nem akarja felhozni. Nem is az apja – és ezt magának sem vallja be szívesen –, hanem a mostohája, Andrea miatt.
Hármasban kávéznak. Reggeli szertartás. Ő már menne az erkélyre, rágyújtani, de az apja még ücsörög. Andrea áll fel előbb. Pongyolája szétnyílik meztelen combján.
Ő adanéz. Az asszony észreveszi. Lebiggyeszti az ajkát.
Ezt, ezt a visszafelé járó mosolyt, ezt nem tudja megszokni. Mindannyiszor fennakad rajta, sunyi zátonyon a gyanútlan bárka.
Tökéletes, jól célzott gesztus. Ennyi jár neki. Egy ajakbiggyesztés. A takarékos közöny, amely törtvonal alá nyomorítja a jószándékot. Reciprok mosoly.
Reggeliznek. Szeme sarkából Andreát lesi: látni-e még nyomát az előbbi fintornak. De az asszony vonásai most vasaltan simák. Talán már bánja is, hogy figyelemre méltatta Ákos férfireflexét.
Editnek sokkal véknyabb a combja. A melle is kisebb. Valahogy felöltözve a legszebb. Ha vetkezik, szirmait hullatja. Kislányos nyurgaságát aztán csak a sötétség ruházza fel újra, ráaggatva a szenvedély feszes, sikamlós selymeit.
Andrea ellenkezőleg. Itthoni rendezetlenségében, sebtében feltűzött hajával a legizgatóbb. Ha ruhát vesz fel, kifesti magát, minden varázsát elveszti. Akkor olyan… Olyan, mint egy feleség.
És bár mindig nyitva hagyja maga mögött a fürdőszoba ajtaját, Ákos még egyszer sem mert „véletlenül” rányitni.
Hogy segítsen, nem fogalmazódott meg a férfiban, inkább azt a pár pillanatnyi csodát akarta megfejteni, amikor tisztán hallották egymás szívverését. De mert ezzel nem boldogult – és mert nem akart elbizonytalanodni: vajon nem a saját pulzusát hallotta-e – azt igyekezett felidézni, hogyan is került a szobájába ez a lány. Nem mintha ennek a legcsekélyebb jelentősége lett volna, mégis zavarta, hogy nem emlékszik rá, a teniszpálya mellett találkozott‑e vele és ő hívta be – ne ázzon tovább –, vagy maga a lány kopogtatott be hozzá, fedelet remélve feje fölé. Avagy egyszerűen itt lett anélkül, hogy liftbe kellett volna szállnia, ajtókon belépnie.
A szél mégis elsodorta az esőt, s mintha ezzel teljesítette volna küldetését, el is enyészett. A tócsák tükrébe ugyan hullott még néhány csepp, de ezeket már a kőrisfák lombjai rázták le magukról. Fényesedni kezdett az ég. Még néhány perc, és talán kiderül, reggel van-e vagy késő délután.
Mintha pontosan most érkezett volna el az ideje, a lány alatt megbicsaklott a már méternyi magas könyvoszlop. Felborult a szék, szétrepültek a könyvek és a lány úszni kezdett a levegőben az ágy felé.
– Csak a szemnek kell megszoknia, csak a mozdulatlanságnak kell magához csalogatnia, és máris előfolyik, előszivárog a rejtett hasadékokból, hogy csak itt, csak most, csak neked megjelenjen. Megjelenjen és eddig sosem látott vonalait, ismeretlen síkjait, rejtett kiterjedéseit mutassa fel a való világnak.
– Megőrjít ez a sötétség. Hát mi ez, valami áramszünet?
Fürdőszoba. A borotválkozás szertartásai. Penge szedi a habot, herseg a borosta. Valami új kezdődik ilyenkor, ami elé tisztultan, frissen áll az ember. Mindennapi miniatűr katarzis.
Ha már haza kellett ugrania a vaj miatt, legalább rendbeszedi magát. Jó, hogy még senki sem ért haza, kényelmesen készülődhet. Andrea még nyilván az irodában, apjától kis cetli a hűtőszekrényen: „Vidéki fuvarom van, késő éjjel érek csak haza.”
A lakásban csend és hűvösség. Tüdejéből lassan kilihegi a hőséget, füléből kirázza a zajt.
Semmi kedve ehhez a koncerthez. Mennyivel szívesebben maradna most itthon. Kis olvasgatás a lefüggönyözött szobában; rádió, tévé. Azok a prelűdök meg lemezen is megvannak, hallgathatná akár itthon. De hát Edit legjobb barátnője ad koncertet, kötelező a megjelenés.
Andrea meztelen háta. A gerinc ívelt árkai, lapockák boltozata, a gömbölyített vállak tökélye. Derékban összefűzött forma, amint a félkenyér-csípők karéjává szélesül…
Mindez csak villanásnyira, amíg az asszony eltűnik a szobaajtóban. Ő meg áll mozdulatlanul, a fürdőszobából félig kilépve. Nézi a pillanatba merevült kilincset. Arcán még az arcszesz könnyű bizsergése, de odabent valami súlyosabb drog szívódik a sejtekbe.
Andrea pár perc múlva előlibbent szellős köntösében. „Nahát, te már itthon vagy? …Mióta?” Félig ijedt, félig kihívó tekintet. Érdemes belékapaszkodni: „Már az előbb is…”
No, most jön az ajakbiggyesztés, gondolta. De nem. Egy alig észrevehető szemvillanás („mindent értek!”), és máris a kérdés: „Éhes nem vagy?”
Ákos nyelt egy nagyot. Az asszony ezt igennek vette és kinyitotta a hűtőszekrényt. „Szereztél vajat?! De ügyes vagy!” És amit alig hitt volna: kiérdemelte az első igazi mosolyt.
A konyhaajtóban áll, nézi az apja feleségét. Az íveket, ahogy keze mozdul tányérért, késért. A nyak tövében a szőke szöszöket. A fülkagylók kérdőjeleit.
Ijedelem téríti magához, amikor rajtakapja magát: az éhség reflexe mellett valami erősebb késztetés moccan a testében.
„Elkésem a hangversenyről…”, kezd szabadkozni, de nem indul el. „Te tudod. Ha korgó gyomorral is szereted a muzsikát.” Pedig lecsó lesz. Sajttal a tetején, ahogy szereted.
Mintha pontosan most érkezett volna el az ideje, a lány alatt megbicsaklott a már méternyi magas könyvoszlop. Felborult a szék, szétrepültek a könyvek és a lány úszni kezdett a levegőben az ágy felé. Mint súlytalan pillangó, ereszkedett a férfira, beborítva testét távoli tejutak hímporával.
Hogy ne kelljen Andreára néznie, tányérjába mered. Amikor mégis felpillant, találkozik tekintetük.
„Vegyél még.” „Köszönöm, elég lesz.” „Na, ne kéresd magad. Különben is rendesen kell ennie annak, akinek ennyi nője van.” Belepirult. Már mondta volna „hogyhogy ennyi nője”, de taktikát változtatott. Gátlását félretéve a nő szemébe nézett, úgy mondta: „Három nő nekem nem sok”, próbálta adni a bankot. Andrea belement, sorolni kezdte: „Eszter – az egy, Edit – az kettő, és az a titokzatos lány, akit otthagytál az albérletben – az három. Több nincs?” Csak azt tudná, honnan tud Andrea arról a lányról? Soha nem mesélt róla, apjának is épp csak említette. De most már folytatnia kellett a játékot: „A három stimmel, de a nevek nem. Eszti már rég nincs.” „Hát akkor?” „A harmadik még annál a lánynál is titokzatosabb. Nem adhatom ki. Férjes asszony!” „Ah, jobb is! Dühös tud lenni, akinek szarva van!” Erre ő, már-már szemtelenül: „Te biztosan tudod, milyen egy féltékeny férj.” De Andreát nem lehet túllicitálni: „Én inkább a féltékeny asszonyoktól félek.”
Aztán leszedték az asztalt. Segíteni próbált, de ketten nem fértek a szűk konyhában, össze-összeütődött a válluk, könyökük. „Na, ne lábatlankodj itt”, unta meg a nő, s gyöngéden kitaszította. „Tölts inkább egy korty likőrt, amíg elmosogatok.”
Kezében remeg az üveg, nem érti az egészet. Vagy csak nem meri érteni?
– Mi ez, valami áramszünet? Mi ez a sötétség még mindig?
– Csak a szemnek kell megszoknia, csak a mozdulatlanságnak kell magához csalogatnia, és máris előfolyik, előszivárog a rejtett hasadékokból, hogy csak itt, csak most, csak neked megjelenjen. Megjelenjen és eddig sosem látott vonalait, ismeretlen síkjait, rejtett kiterjedéseit mutassa fel a való világnak.
– Mi ez itt körülöttünk? Mi ez az egész?
– Semmi. Ha akarod, a tenger.
– Már megint a tenger?
Mint súlytalan pillangó, ereszkedett a férfira, beborítva testét távoli tejutak hímporával.
Aztán kiléptek az időtlenségből, odahagyták a semmi vizén ringatózó csónakjukat, egyikőjük kikísérte a másikat a liftig. Együtt várták, amíg feljön s ajtaja kinyílik. Talán kezet is nyújtottak egymásnak, de lehet, hogy egy apró biccentéssel vettek búcsút, mielőtt elváltak volna.
Most kell rágyújtani. Indulna is az erkélyre. Aztán meggondolja. Miért ne provokálhatna ő is. Ez egyszer belehamuzik a herendi porcelán hamutartóba, a tisztaság eme szűzies oltárába. Sercen a gyufa, a kékes füst fátyla lassan belengi a szobát.
Ha most veszekedni fog a cigaretta miatt, akkor ő, Ákos biggyeszthet: kisstílű nőcske vagy! Adod a nagyot, aztán csak kimutatod a pitiségedet. Dehogy merészkednél te olyasmire!
És ha nem szól? Ha tovább játssza a játékot?
Nem lesz-e ő, Ákos a gyáva? Akarja-e maga alá gyűrni ezt a visszafelé járó mosolyt? Akar-e fogat villantó mosolyt, akar-e sikolyt, pihegést helyette?
Nyílik az ajtó, tálcán két kávé gőzölög. A nő belesüpped a fotelba, keresztbe teszi a lábát. Arcán ott a kihívás, amikor megszólal: „Gyújts nekem is egyet, jó?”
A férfi megállt a teniszpálya mellett, visszanézett a házra, keresve a sok ablak közül azt, amelyik mögött a lány tanácstalanul ácsorog a könyvkupacok útvesztőjében.
Sütött a nap. A lány, mint akinek szokásává fog válni, kinézett az ablakon. Látta, hogy a teniszpálya mélyen belógó hálójáról valaki – hóna alatt két jókora könyvvel – lerázza a semmi duzzadt cseppjeit.
– Hát egy szál gyufád sincsen? – kezdett zokogni a nő, s közben egyre kérdezgette: – Mi ez? Mi ez az egész?
– Semmi – válaszolta a férfi, amikor a nő abbahagyta a hüppögést. – Semmi. Azt hittem, tudod.
– Mit?
– Semmit. Csak azt, hogy vége van.
– Vége? Minek?
– Semminek. Mindennek. A világnak – mondta a férfi színtelenül, majd megelégedetten tapasztalta, hogy szemhéja mögött megjelentek a mélylila karikák.
A lány végre eléri a Faustot a polc magasában. Elégedetten azt is a lába alá rakja, így felnyúlhat a legfelső polcig, ahonnan előkotor egy megkezdett tábla csokoládét, amelyet nagy élvezettel azonnal enni is kezd a könyvtorony tetején.
Kinyitotta a szemét, és ott volt a végtelen mezőn, karnyújtásnyira a szénakazaltól, a fülsiketítő tengerzúgásban.
A teniszpálya ázott hálójáról lecsöppennek a semmi utolsó cseppjei.
A szoba sarkában, félig a vízben, fehéren villódzik, serceg a tévékészülék.
Már régen vége van a filmnek.
(2002 ?)