A Kárpáti Igaz Szó március 13-i számában mérsékelt érdeklődéssel olvastam Balla D. Károly válaszait a Magyar Írószövetségből történt kilépésének okait firtató kérdésekre. Korábbi megnyilvánulásai ismeretében ugyanis (irodalomszervezői tevékenységét beszüntette, 2002-ben kilépett a MÍSZ Kárpátaljai Írócsoportjából, évek óta különös hévvel, übermenschi szemlélettel, már-már napi penzumként becsmérli a Kárpátalján művelt magyar irodalmat stb.) előre "borítékolni" lehetett mindazt, amire a tőle megszokott, látszólag remek érveléstechnikával hivatkozni fog.
Sejtésemben nem csalódtam, s ezzel akár "ad acta" tehetném az ügyet, annál is inkább, mert – meglepően röviden és visszafogottan – a "másik fél", Vári Fábián László szintén nyilatkozott a szóban forgó ügyben.
Csakhogy éppen a nyilatkozatok terjedelmi és tartalmi aránytalansága – az újságolvasók szellemi képességeinek alábecsülésével párosulva – ad alkalmat arra, hogy Balla D. Károly a magyar társadalom, ezen belül az írószövetség ügyeiben kevésbé járatos embereket a rá jellemző módon, szándékosan megtévessze. Ennek az alattomos mesterkedésnek nem lehetek tétlen tanúja.
Óvakodom az általa elkövetett hiba megismétlésétől, nem kívánok a tévedhetetlen "igazságosztó" szerepében tetszelegni; csupán a véleményemet foglalom össze, amihez – talán a szerkesztőség is úgy véli – a Magyar Írószövetség tagjaként elvitathatatlan jogom van, s amit Balla D. Károly érvelésével összevetve az olvasóknak több esélyük lehet a tisztánlátásra.
Balla D. Károly legfőbb érvét, miszerint a Tilos Rádió elleni tüntetésen felszólaló Döbrentei Kornél beszéde és a tömeg reagálása megvalósította a "gyűlöletkeltést", "ráadásul az indulatok nem valamely politikai ellenfél, hanem egy vallási és etnikai kisebbség ellen (kiemelés B. D. K.-tól) irányultak" – tragikomikusnak tartom, hiszen e logika szerint gondolkodva – hányadszor már! – ismét eljutunk a szomorú felismerésig: a mai Magyarországon az ilyen-olyan kisebbségek, másságok (és önjelölt szószólóik) joggal, vehemensen, zsarolásszerűen tiltakozhatnak többnyire mondvacsinált sérelmek ürügyén, ám a keresztényellenes (s így: magyarellenes), a rádió nyilvánossága előtt elhangzó kijelentés elleni tiltakozás – megbocsáthatatlan bűn. Más szóval: a kereszténység, s ezzel együtt a magyarság nemzeti-vallási érzületének bemocskolása, veszélyeztetése megengedett – az effajta cselekmények elleni tiltakozás viszont nem tolerálható. Mármint Balla D. Károly szerint.
Talán bennem a hiba, de én ezt a jelenséget, törekvést tartom torznak, antihumánusnak.
Hogy a magyarság (az ázsiai eredet okán, európai szemmel nézve) maga is egyfajta másság, amelyre századok óta a befogadói készség jellemző, s e minőségében legalább annyira, vagy még inkább jogosult a védelemre, mint a jogaikat irritáló nagyhangúsággal hangoztató, azokat a befogadó nemzet kárára érvényesíteni kívánó egyéb másságok – Balla D. Károly számára semmit sem jelent, hiszen ő, a Tövisek közt c. költemény szerzője, a Töredék hazácska c. kötet összeállítója és kiadója rég nem azonos korábbi önmagával – magatartásában száznyolcvan fokos fordulat következett be, miután az alapjaiban rosszul értelmezett liberalizmus szolgalelkű apostolává avanzsált.
A Balla D. Károly által említett magas erkölcsiség jegyében, józan ésszel csakis a Tilos Rádióban elhangzottak ellen lehetett és kellett volna tiltakoznia minden írástudónak. Az Írószövetség választmánya a jelzés szintjén (a gondolatrendőrség rátukmálni kívánt szerepének elutasításával) ezt meg is tette, s azok az írók, akik emiatt a távozva-szembefordulást választották, önmaguknak köszönhetően részesültek kudarcélményben: a faroknak nem sikerült kénye-kedve szerint csóválnia a kutyát, s ez így van rendjén.
Érvelése során Balla D. Károly nem riad vissza saját kitalációjára (durvábban: hazugságára) épülő ítélkezéstől sem. Döbrentei alternatív Kossuth-díját "feltűnő" véleménynyilvánításként, a szolidaritás jeleként állítja be, jól érzékelhetően azt sugallva, nem véletlenül történt a díj odaítélése épp mostanában. A valóság, amit Gyurkovics Tibor világított meg egy rádiós beszélgetésben, egészen más: az alternatív Kossuth-díj várományosai közt Döbrentei neve már másfél évvel korábban felmerült, s csak azért nem ő kapta akkor, mert a kuratórium (egyébként érthető módon, részben kegyeleti okokból) célszerűnek tartotta az akkoriban elhunyt Wass Albertnek odaítélni. Az ügy iránt érdeklődő olvasók előtt ezek után talán kirajzolódik a hiteles kép Balla D. Károly "magas erkölcsiségének" mibenlétéről.
Eldönthetik azt is, beszélhet-e az Írószövetség iránt érzett "roppant háláról", aki a Döbrenteinek tulajdonított "gyűlöletkeltést és antiszemitizmust" egy könnyed mozdulattal megpróbálja kivetíteni az Írószövetség egészére. (Apropó, a szövetség tagjaként ezt a szándékot személyes sértésnek is tekinthetném, mert életvitelemben és műveimben nemegyszer tanúsítottam, mennyire irtózom mindenféle szélsőségtől. Ezek etnikai vonatkozásánál maradva egykori tanítómmal, Kecskés Bélával vallom: föld virága minden faj, tehát egyiknek sincs joga a másik életterét szűkíteni, még kevésbé elbitorolni.)
Nem beszélhet a szövetség "megtépázott tekintélyéről", aki általában tagadja az irodalom – s így az írók – társadalmi felelősségét, küldetését, de – láss csodát! – önző, piti érdekek védelmében, a nemzeti érdekek ellenében elvárta annak az ő kívánalmai szerinti megnyilvánulását a szövetség vezetésétől. Ebből a szempontból nézve úgy tűnik, a kilépő Balla D. Károly tekintélyén esett újabb, jóvátehetetlen csorba.
Felsorolni a kilépők egy csoportjának nevét, de elhallgatni – hogy csak néhányukat említsem – a bennmaradó Csoóri Sándor, Jókai Anna, Kányádi Sándor, Nagy Gáspár, Sütő András nevét – tipikusan ballad.károlyi módszer, szánalmas kísérlet az önigazolásra.
(Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de zárójelben talán érdemes megjegyezni: szerény véleményem szerint csak jó írók és kevésbé jó írók vannak; a Balla D. Károly által említett "nagyság" címkéje alatt nem feltétlenül találunk kiváló alkotót. Más kérdés, hogy napjainkra az "ügyeletes zsenik" tündököltetésének jelensége jellemző, hasonlóan a sztárok világára, ahol pénzzel, agyonreklámozással sorozatban gyártják a "kiválóságokat".)
Arcátlanság, hogy Balla D. Károly a kilépésekért egyértelműen az Írószövetség vezetőségét próbálja felelőssé tenni. A "kilépéseket kikényszerítő helyzetet" valójában ő és elvbarátai teremtették, mert frontálisan ütköztek az Írószövetség gerincességével, annak a szervezetnek az ellenállásával, amely fennállása óta a nemzet előtt és iránt vállalt, visel felelősséget, nem a nemzeti érzületet alapjaiban támadó, vagy "csak" nem becsülő, az egyedül üdvözítőnek feltüntetett liberalizmus vírusával megfertőzödött személyek, csoportocskák iránt.
A kérdezők által választott gyűjtőcímet – "Válságban a Magyar Írószövetség" – erős túlzásnak tartom. Egy magára valamit adó lap – kivált ha közéleti – nem veheti át kritikátlanul az igencsak elburjánzott kereskedelmi televíziók és rádiók szenzációhajhász módszereit, szlogenjeit.
Azzal, hogy a szövetség az általa képviselt elveknek megfelelően a sarkára állt, néhány tucat tagja pedig emiatt kivált belőle – nemhogy válság következett volna be, hanem fordítva: most alakult ki igazán az egység. A magyar szellemi elit háborúsdijában legalábbis határozottabban kirajzolódtak a frontvonalak.
Ami a "Szűkebb pátriánkban látszólag homlokegyenest ellentétes nézetek" kialakulását illeti, nem árt némi pontosítás: egy jelentéktelen kisebbség (B. D. K. személyéhez köthető) nézetei állnak szemben a többi itt élő alkotó elveivel, ékes bizonyítékául annak a sajnálatos ténynek, hogy Balla D. Károlynak sikerült kirekesztenie önmagát közülünk, s nem vertikálisan (ahogy ő hiszi), hanem horizontálisan, pályán kívülre sodródva. A puszta létfenntartás gondjaival küszködő közösségtől elidegenedett "világpolgár" pózában tetszelegni nem erény, de felelőtlenség, az egyén mérhetetlen önzésének megnyilvánulása.
Nem várom el az újságolvasóktól, hogy véleményemet védőoltásnak tekintsék a liberalizmus kárpátaljai propagátorának kígyómarása ellen. Csak azt remélem, hajlandók az érveket pro és kontra mérlegelni, mielőtt ők maguk is állást foglalnak ebben a mesterségesen felfújt ügyben.
Megjelent: Kárpáti Igaz Szó, 2004. ápr. 6.
Előzmény: Balla D. Károly nyilatkozata / Következmény: BDK és a szerkesztőség reagálása