Balla D. Károly
Nemrégiben felkérést kaptam, hogy vegyek részt egy társadalmi testület munkájában. Ennek tagjai tanácsaikkal hivatottak segíteni azokat, akik a határon túli magyarság támogatásával kapcsolatban hoznak döntéseket. A felkérés megtisztelő, elfogadása azonban alapos fejtörést okozott nekem. Kicsit úgy éreztem, mintha csapdába kerültem volna. Ha ugyanis vállalom a részvételt a tanácsadó testület munkájában, akkor óhatatlanul betagozódom egy olyan struktúrába, amelyről nem vagyok a legjobb véleménnyel, egyben ellenére teszek annak az egyre erősebb véleményemnek, miszerint íróember ne vállaljon társadalmi, pláne politikai szerepet. Másfelől, ha nemet mondok, akkor elhárítom azt, amit magam oly sokszor szorgalmaztam: tudniillik, hogy a külhoni magyarsággal kapcsolatos döntésekbe be kell vonni a független értelmiségieket, azokat, akik nincsenek elkötelezve saját régiójuk egyik érdekcsoportjának sem. Mivel éppen ebben a független minőségemben kaptam a felkérést, a feladat alóli kitéréssel a saját elvárásaimat tagadnám meg. No meg aztán: tíz éve bírálom a támogatási rendszert, s amikor lehetőséget kapok arra, hogy beleszóljak, akkor nem vállalom? Csak kívülről járt a szám, de belülről már elhárítom azt a felelősséget, amely a véleményem melletti kiállással jár? Mióta mondom, hogy a rendszerből nagyrészt hiányzik mind a teljesítmény- és értékelvűség, mind a partneri kölcsönösség – most ezt a nézetet végre hivatalosan is képviselhetném, erre inkább azt mondom, hogy kösz, nem kérek belőle?
Végül igent mondtam, de a válaszlevelemben szükségesnek éreztem leszögezni, hogy erősek a fenntartásaim a támogatáspolitika elvével és gyakorlatával szemben. Elvi szinten azt gondolom, hogy a támogatás mint olyan gyakran több kárt okoz, mint hasznot, mert csökkenti a támogatottak önálló problémamegoldó készségét, alaptalan elvárásokat és rosszfajta mentalitást alakít ki, esetenként kifejezetten demoralizál. Gyakorlati szinten az elmúlt több mint másfél évtized Kárpátalján klientúraépítésről, a politikai elit eltartásáról, látszateredmények felmutatásáról szólt, arról, hogy a támogatások igen szűk körben meghatározható haszonélvezői a magyarság érdekei helyett sajátjaikat részesítik előnyben.
Kételyeim vannak arra nézve is, hogy a most alakuló új nemzetpolitikai koncepció mögött elegendő politikai eltökéltség áll-e ahhoz, hogy a fentieket képes legyen felülírni. Továbbá pedig a legragyogóbb magyarságstratégia is megbukhat, ha a határon túli magyarság problémaköre minduntalan belpolitikai csatározások tárgyává válik, és ha folytatódik Magyarország politikai megosztottságának az exportja a külhoni régiókba. Úgy tűnik, a mai politikai élet meghatározó egyéniségei nem tudják helyrehozni azt, amit jószerével maguk rontottak el. Végül: az anyaország közéletének a szétziláltsága, a lakosság politikai, kulturális, világnézeti megosztottsága, a szembenálló felek ádázul ellenséges elszántsága, az erkölcsi normák naponta tapasztalható megszegése rossz példát szolgáltat a határon túl élő magyarok számára. Márpedig a határon túli magyarság problémái nem oldhatók meg addig, amíg Magyarország a saját belügyeit nem képes megnyugtatóan rendezni.
Megjelent: Új Szó, 2007, május 26.