Balla D. Károly
Bő évtizede még jó hírnek számított, ha az újságok arról számoltak be, hogy csökken a csökkenés üteme. A Szovjetunió felbomlása után az önálló Ukrajnában az ipari termelés és a GDP mélyrepülésben volt, a negatív számok növekvő tendenciát mutattak, és bizony annak is örülni lehetett, ha a zuhanás már nem gyorsult tovább. Azóta sokat javult a helyzet, az ország gazdasági helyzetét jellemző mutatók látványosan emelkedni kezdtek.
Ami viszont változatlanul apad: a lélekszám. Évről évre több százezer lakossal élnek kevesebben Ukrajnában. Függetlenné válásakor az ország népessége még közel 52 milliót tett ki, mára azonban 46 és fél millióra zsugorodott. Kedvezőtlenül alakul a születések és elhalálozások aránya csakúgy, mint a ki- és bevándorlásé. És hadd idézzek három ijesztőt a friss hivatalos adatok közül: 2006-ban Ukrajnában 10 ezren lettek öngyilkosok, közel ugyanennyien lelték halálukat közúti balesetben és 8 ezer haltak meg alkoholmérgezésben.
Kárpátalja, ahol jelenleg 1,243 millió ember él, sokáig ellenállt az országos trendnek, lakossága csak az elmúlt esztendőkben kezdett fogyni. Nem alakult kedvezően az itt élő magyarok lélekszáma sem. Az 1989-es utolsó szovjet népszámlás 156 ezer főt regisztrált, ez a szám 2001-ben 152 ezerre csökkent. Önmagában azonban a négyezres fogyásnál is érdekesebb a következő ellentmondás.
A magyarok körében a negatív népszaporulatnak erre az időszakra nagyjából 5 ezer fős csökkenést kellett volna eredményeznie, és körülbelül ugyanennyi azoknak a száma, akik véglegesen elköltöztek Kárpátaljáról. Tízezer főt kellett volna tehát veszítenünk, a statisztika azonban csak négyezret mutat.
Miért is? Valahol meghamisították az adatokat? Számítási hiba történt?
Aligha. A nemzetiségi rubrikát a népszámlálók bemondásra töltik ki, azaz mindenki annak vallhatja magát, aminek gondolja, nincs szükség bizonyításra. Ez pedig azzal járt, hogy akik a korábbi népszámlálások idején valamilyen okból nem vállalták magyarságukat, most erre rászánták magukat, mérsékelve a csökkenést.
Sokak tapasztalata az a megfigyelés is, hogy vannak, feltehetően nem is kevesen, akik üzleti megfontolásból választanak nemzetiséget maguknak vagy utódaiknak. És itt nemcsak arról van szó, hogy amióta Magyarország oktatási támogatást nyújt a gyereküket magyar iskolába járató szülőknek, azóta kifizetődő – például egy vegyes házasságban születő gyermeket – magyarnak (és magyarba) íratni, hanem arról is, hogy amíg a megélhetési lehetőségek Ukrajnában nagyságrendekkel rosszabbak, mint Magyarországon, addig a munkavállalás vagy kivándorlás lehetőségeit latolgatva sokan gondolják a magyarrá válást gazdaságilag kedvezőnek. Ennek a gyakorlatnak a mutatószámait persze lehetetlen megmérni, mint ahogy azt sem tudni, a magyar nemzetpolitikában beálló egy-egy fordulat milyen hatással van az identitásra és a szülőföldön való maradás iránti hajlandóságra. Nem tudni, hogy a státustörvény bevezetése vagy a kettős állampolgárságra vonatkozó 2004-es népszavazás kudarca, netán az új nemzetstratégia meghirdetése inkább maradásra vagy inkább elköltözésre késztette-e a külhoniakat. Még kevésbé ismeretes a magyar-magyar kapcsolatot érintő egy-egy új bejelentés hatása. Bennem mindenesetre meghűlt a vér, amikor a rádió bemondta, hogy Gyurcsány Ferenc betegsége miatt elmarad a szülőföld.
A hír persze folytatódott és megnyugodhattam, csupán arról van szó, hogy a magyar miniszterelnök betegsége miatt elmarad a Szülőföld Alap Regionális Egyeztető Fórumának alakuló ülése. Ez sem jó hír, de a talaj szerencsére egyelőre a talpunk alatt marad.
Megjelent: Új Szó, 2007. február 26.