Balla D. Károly
Egy ízben kissé meghökkentettem főként határon túli magyar írókból álló hallgatóságomat, amikor azt merészeltem állítani, Illyés Gyula nagyszerű utópiája, a haza a magasban már megvalósult, és úgy hívják, hogy internet.
A népben és nemzetben gondolkodáshoz, anyanyelvápoláshoz, hagyományőrzéshez, identitáspallérozáshoz, határokon fölöttiséghez és hasonló fogalmakhoz szokott füleket bántotta a hangütésem, holott épp ezekről a dolgokról beszéltem én is: ha valahol, akkor az interneten egymásra találhatunk, összefoghatunk, hiszen a hálóvilágot nem szabdalták fel Trianonban, nincs vízumkényszer, nem panaszkodhatunk semmiféle diszkriminációra, nincs szükségünk sem egyes, sem kettős állampolgárságra, egyenrangú és azonos esélyekkel rendelkező netpolgárok vagyunk mindannyian, miénk a pálya, a cybersztráda, csakis és kizárólag rajtunk múlik, mire használjuk, hová megyünk rajta, mit gyűjtünk be általa, és mit adunk át magunkból. Ha létezik a földrajzi, politikai, gazdasági, társadalmi megosztottságok fölötti virtuális Magyarország, akkor az bizony ott van fenn a nagy világvirtuáléban.
Azonban a saját jól berendezett identitásukba beleszokott írótársak nagyobb része ezt másként gondolja. A digitális világban idegenként mozognak, nincs kedvükre a gyors és intenzív információcsere, nincsenek felkészülve a külső visszajelzésekre, zavarja őket, hogy nem élhetnek begyakorolt gesztusaikkal. Megszokták, hogy hallgatóságuk, olvasóközönségük úgy kezeli őket, mint a sorsavert határon túli magyarság szószólóit, kölcsönösen azt kapják, amit elvárnak egymástól: hitbéli megerősítést, biztatást a hősi kitartásra, a mégis megmaradásra. Magyarnak én itt születtem; a haza nem eladó; ez a táj bölcsőm és szemfedőm; fiainknak e talpalatnyi hazát keservvel, híven megvigyázva; csak őrizz meg bennünket, édes, édes anyanyelv – mondják például a kárpátaljai költők, közönségük pedig bepárásodott szemmel mindezt jóváhagyólag visszaigazolja.
Ám az interneten senki sem kíváncsi a kisebbségi nyavalygásra. A hősi pátosz nevetségessé válik ott, ahol minden ködös eszmény mellé odakerülhet a józan ellenérv, ahol a kitartásra azt felelik: érdemi cselekvés, ahol a jó szándékra így kérdeznek rá: és hol van a teljesítmény.
Nem, a világhálón valóban nem találják kisebbségi kuckójukat azok, akik ódzkodnak az egyenrangú megmérettetéstől. Beszélnek a magyar kultúra egyetemlegességéről, a tizenötmillió magyarról, a hazáról a magasban, de valahogy úgy képzelik, hogy ebben a nagy egészben ők majd mégis megtartják a saját félreeső ficakjukat és legfeljebb csak a hasonsorsúakhoz járnak át szomszédolni.
ĺgy aztán, amikor itt lenne a lehetőség, óvakodnak attól, hogy a magyarok virtuális hazáját belakják, tágasságát magukévá foglalják. Megszokták csigaházukat, azt, hogy mindig visszahúzódhatnak kisebbségi sérelmeik mögé, megszokták, hogy elzártságukra hivatkozva felmentést kaphatnak bizonyos ismeretek és kihívások alól. Sebeiket felvakarva bármikor bizonyítani tudják a véres küzdelmet, begyakorolták a hagyományos metaforikus kommunikációt – dehogy akarnak ők a nagyvilággal szinkronba kerülni. Dehogy akarnak szörfölni. Az olyan nemzetietlen dolog, nem?
Megjelent: Új Szó, 2006. júl. 22.