Balla D. Károly
Napló a Literán: 2006. december 17.
Tudjuk, szinte bármiből le lehet vezetni bármit, nagy eszmerendszerek egyformán jól ráépíthetők olyan fogalmakra, mint anyag, lét, szubjektum, isten, megismerés, lélek, szeretet, káosz, valóság – ezek sorából egyáltalán nem lóg ki a játék, miért ne tekinthetnénk tehát éppen ezt minden kezdetek kezdetének.
Talán sikerült az elmúlt hat napban körbelőni az életemet.
Mégis akadt, amit kimaradt, például a zene, amely nélkül, mint tudjuk, lehet élni, de nem érdemes. Én jó sok és sok jó zenével élek, amíg asztalomnál ülök, épp addig szól mellettem valamilyen. Nem esett szó olvasmányokról és filmekről, meg hát politikáról sem, és ezt egyáltalán nem sajnálom.
Amit viszont nem hagyhatok ki, az a játék.
Ha választani kellene, hogy homo sapiensnek vagy homo ludensnek tekintem-e magamat, gondolkodás nélkül az utóbbit mondanám. Az értelmes ember ugyanis nem feltétlenül játékos, ellenben a játékos feltétlenül értelmes. Sőt, az értelme kifinomult, fantáziája fejlett, rendelkezik kombinációs készséggel. Jó esetben még humorérzéke is van. Ami nagy, elvakult szenvedéllyel, halálos elszántsággal, gyötrő küzdelemmel jár, az szerintem már nem is igazi játék, hanem mánia vagy betegség, netán foglalkozásszerűen űzött mesterség. Játszani nem lehet véresen komolyan, sakkozni nem úgy kell, ahogy a világbajnokságon teszik, hanem valahogy úgy, ahogy Karinthy leírja a Sakkozókban. Géppel szemben bármit is játszani pedig a legteljesebb érdektelenség. Olyasmi, mintha a borkóstolást felcserélnénk kedvenc italunk vegyelemzésével.
A szellemi játékok iránti vonzalmammal legalább annyiszor szórakoztattam kisebb-nagyobb társaságomat, mint ahányszor az agyukra mentem vele. Ha a beszélgetésben beállt egy pillanatnyi csend, máris azt kérdeztem, hogy akkor most barkochbázunk-e vagy szópókerezünk. Később már megspóroltam a rábeszélésükre szánt időt, rajtaütésszerűen nekiszegeztem valakinek a kérdést: „Tárgy?”, vagy bejelentettem: „Mr. X. vagyok, lehet kérdezni.”
Voltaképp az irodalom is játék, sőt, a művészet egésze. Görcsös erőfeszítésből ritkán születik nagy mű, a szellem szabad szárnyalásából annál inkább. A szenvedés, az átélés, a felemelő vagy lesújtó tapasztalat legyen meg előtte; magában az alkotási folyamatban már a teremtés öröme domináljon.
Huizinga Homo Ludens c. művében ennél is messzebbre megy, szerinte „az emberi kultúra a játékban, játékként kezdődik és bontakozik ki”. Tudjuk, szinte bármiből le lehet vezetni bármit, nagy eszmerendszerek egyformán jól ráépíthetők olyan fogalmakra, mint anyag, lét, szubjektum, isten, megismerés, lélek, szeretet, káosz, valóság – ezek sorából egyáltalán nem lóg ki a játék, miért ne tekinthetnénk tehát éppen ezt minden kezdetek kezdetének.
S ha már legutóbb a digitális univerzum nagyszerűségéről írtam, most is hírbe kell hoznom, mint a legkitűnőbb játékteret. Nem a virtuális valóságban zajló számtalan „életutánzó” lehetőségre gondolok, bár kétség kívül borzongató dolog a fejünkbe húzni egy sisakot és ezzel máris gladiátorként lépni az arénába, mint ahogy a szerep- és stratégiai játékok sokasága is izgalmas dimenziókat nyit. Engem azonban az irodalom-közeli, szövegszerű játékok érdekelnek a leginkább, ezért indítottam el honlapomon – például – a képzetes szavak lexikonját, ezért veszek részt sosem volt költők életművének a gyarapításában, ezért vagyok társszerző egy festmény vagy képeslap titkát novellával megfejtő projektekben.
Érthető lépés, ha valaki beszáll olyan erőpróbákba, amelyeknek ismeri a szabályait. Ennél valamivel őrültebb vállalkozás úgy kipróbálni magunkat valamiben, hogy a lényegét sem igazán értjük. Márpedig én ezt tettem nemrégiben, amikor beneveztem az első magyar keresőoptimalizáló versenybe. Ebben egyáltalán nem zavart a tény, hogy sejtelmem sem volt arról, eszik-e vagy isszák a keresőoptimalizálást. Beszálltam, mert bár nem tudtam, hogyan kell elérni, de maga a cél izgalomba hozott: olyan honlapot kell készíteni, amely a Google internetes keresőrendszerben a pillangószív kifejezésre adódó találati listán az első helyre kerül. Miért éppen pillangószív? Mert a játék indítója olyan szót választott, amelyből azelőtt egyetlen egy sem volt fellelhető a weben. Néhány hónap alatt a pillangószív elárasztotta a magyar internetet, most kétmillió feletti találat adódik, és nem kis büszkeséggel mondhatom, hogy az én versenyoldalaim egyike-másika benne van az első tízben. Holott hályogkovácsként indultam a szemészprofesszorok futamában, ráadásul a kulcsszót is eléggé idétlennek találtam ahhoz, hogy csak úgy tollamra tűzzem. Nem tehettem vele mást: játékot csináltam belőle. Előbb megpörgettem giccses tartalmát, aztán vicces szólásokba építettem bele, majd politikusok szájába adtam. Orbán Viktor meg is hirdette azonnal a polgári pillangószív mozgalmat, Gyurcsány Ferenc pedig bejelentette, hogy elkúrták a pillangószívet. De lett hamarost liberális és ukrán pillangószív-oldalam is. S hogy ne magányosan hadonásszak a lepkehálóval, a nagy versenyen belül kis maszek játékot hirdettem netbarátaim, blogíró társaim számára, komoly pillangószívatológiai címek elnyerésért küzdve az egyik fordulóban például Petőfi Sándor pillangószíves verseit kellett megalkotniuk.
Nos, a végeredmény kihirdetésére éppen a mai napon került sor, a pillangószív-döntő résztvevői a kulcsszóra épülő egy-egy regény és a belőle készült film világbemutatójának a beharangozó szövegeit írták meg. Nem is akárhogyan!
Végül egy olyan össznépi társasjátékról, amelyből évről évre nem sikerül kimaradnom. A karácsonyi és újévi képeslapküldési mánia már sok bosszúságot okozott nekem. Persze, igyekszem én értékelni barátaim, ismerőseim kedves gesztusait, de bevallom, a tizedik-huszadik havas tájnál, feldíszített fenyőnél, betlehemi Jézuskánál, télapós szánnál, éneklő szarvasnál és repdeső angyalkánál már kicsit kezdek ideges lenni. Pláne, hogy viszonozni is illenék a sok-sok figyelmességet. Nos, az alkalmat kihasználva most elébe megyek a dolognak, alábbi képversemmel ezúton kívánok mindenkinek minden ilyenkor szokásosat.
De csak akkor, ha megígérik, hogy nem viszonozzák.