az alábbi írás egy szerkesztőség felkérésére született, adott kérdések alapján. a kérdéseket elvesztek, a válaszaim megmaradtak.
Balla D. Károly
Minden családtörténet része a nemzet és az emberiség történetének… Nehéz lenne olyan nyilatkozót találni, aki visszatekintve ne találna érintkezési pontokat századunk sorsfordító eseményeivel, forradalmakkal, háborúkkal. Minél messzebb megyünk vissza az időben, annál jobban összeszövődnek a családi sorsok egymással és egész emberi fajunkéval, ami nem is csoda, hiszen felmenőink generációról generációra négyzetes haladvány szerint gyarapodnak: nagyszüleink száma 4, dédszüleinké 8, ük: 16, szép: 32, és így tovább: 128, 256, 512, 1024! Húsz generációra visszamenően több mint egymillió ős! Így aztán szinte bizonyos, hogy legtöbbünk felmenői között volt legalább egy 48-as honvéd, és akár tucatnyi törökverő. Ha egyébként folytatjuk a mértani haladványt, akkor 40 emberöltő (kb. ezer év) távlatában már billiós nagyságrendben adódnának az ősök, ami otromba képtelenség, hiszen akkortájt legfeljebb pár százmilliónyian lehettünk a földön. Hogy mi az ellentmondás feloldása, az akár egy másik körkérdés tárgyát is képezhetné…
Azonban a mostani első kérdésre adható válaszhoz hozzákészülődve hosszas töprengés után sem tudtam eldönteni, hogy kun vérű székely vagy pedig szepességi szász dédanyámtól indulva érkezzem-e a XX. századba, s aztán ha megérkeztem, akkor egyik nagyapám első világháborús sebesülésével vagy másik nagyapám beültetett bokacsontjával példázzam-e a történelmet, így hát le is mondtam arról, hogy az első kérdést megválaszoljam.
Nem jártam sokkal jobban a szellemi elődökre, példaképekre vonatkozó második kérdéssel sem. Úgy éreztem magam, mint amikor író-olvasó találkozókon valaki megkérdezi: ki a kedvenc költőm, vagy melyik a kedvenc versem. Ilyenkor, ha úgy érzem, hogy a közönség hajlandó egy hosszabb fejtegetést végighallgatni, akkor megpróbálom elmondani, hogy nekem nincsenek ilyenjeim, mert túl sok minden akad, amit nagyon kedvelek, és nem tudom rangsorolni őket, továbbá pedig még abban is, akit-amit rajongásig szeretek, még abban is találok olyasmit, amit viszont kevésbé vagy nem, netán kifejezetten ellenkezőleg; így aztán tisztességesebb, ha ezt a kedvencséget kihagyom a fogalmi szótáramból, mert nincs olyan műszerem, amellyel vonzódásom mértékét, sem olyan táblázatom, amellyel az egyes kedvelt és kevésbé kedvelt vonások értékszámát meghatározhatnám, sem pedig univerzális képletem, amelybe a kapott adatokat behelyettesítve a kedvencség fokát eredményként megkaphatnám. Ha azonban úgy látom, hogy a hallgatóság már fáradtabb, türelmetlenebb annál, hogy fejtegetésemet végighallgassa (és esetleg a megszólaló is csak azért kérdezte ezt, mert jobb nem jutott eszébe), akkor, hogy hamarabb szabaduljak, rávágok egy nevet, teszem azt a József Attiláét, vagy egy verscímet, mondjuk azt, hogy A tigris William Blake-től, de utána azonnal hatalmas hiányérzetem támad és furdal a lelkiismeret Ady és Babits, Kosztolányi és Radnóti, Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes miatt, és bosszankodom, hogy miért is nem egy Villon-balladát vagy Poe A hollóját neveztem meg, netán Tsúszó Sándor valamelyik egybetűs poémáját.
Ha pedig ilyen a viszonyom a lazábban kezelhető kedvencekkel, akkor képzelhető, hogy olyan szigorú kategóriákkal, mint a szellemi előd vagy pláne a példakép – végképp nem tudok mit kezdeni.
Mert hát nem öntetszelgő kivagyiság-e, ha szellemi elődeimül megnevezek néhány nagy nevet? S nem lenne-e ez hatalmas orcátlanság velük szemben, hiszen őket senki sem kérdezte meg, hogy vajon vállalnának-e engem szellemi utóduknak. Lehet, ha tehetnék, tiltakozva kitagadnának a örökségből! Vagy ami nem lenne kevésbé kínos: szellemi testvéreim beperelhetnének mint fattyút! Nem, ilyesmibe nem hagyom magam belerángatni!
A szellemősöknél is rázósabb ez a példakép-ügy. Azt hiszem, kevés gyűlöletesebb dolgot tudok elképzelni, mint amilyen egy minden mértéket megszabó, ránk telepedő – ráadásul látszólagos tökéletességével tüntető! – erőszakos példakép. Brrr. Még rágondolni is rossz!
Abban, hogy olyan vagyok, amilyen – gondolom én –, sokkal nagyobb szerepe volt az általam negatívnak tartott példáknak, mint azoknak, amelyeket követendőknek gondoltam. (Már egy korai versemben ezt írtam: „Könnyen rád találtam, szerelmem, / új síkban, új almafák alatt, / csak a nyilakat kellett figyelnem, / amelyek ellenkező irányba mutattak.”) Kamaszkori világra-eszmélésemtől kezdődően mindig inkább azt tudtam, mi az, amit nem akarok, mit kell elkerülnöm, mitől kell távol tartanom magam, mivel nem szabad azonosulnom, mit nem ajánlatos elfogadnom, mit kell megtagadnom, mivel felhagynom, miből kilépnem. Ahogy gondolkodásomban elértem bizonyos önállóságot (mondom: valamikor kamasz koromban), attól kezdve tudatosan soha nem követtem eszményeket, nem igyekeztem megfelelni magatartási vagy cselekvési modelleknek; ellenkezőleg: kialakítottam magamban az ellengondolkodást, a szembefordulást, a kételkedést. Amennyire vissza tudok emlékezni, csak igen rövid ideig voltak fenntartás nélkül elfogadott ideáljaim, de ezeket is sokkal pontosabb szerelmeknek nevezni, mert a vonzalmak érzelmi hőfoka messze felülmúlta az értelmi kötődést (lett légyen szó akár személyekről, akár filozófiai rendszerekről, akár művészeti irányzatokról).
Mára kételkedő és tépelődő emberré váltam. Iróniába oltott illedelmes cinizmusom, a látható jelenségek visszája, rejtett abszurditása iránti érdeklődésem, a dolgokat ellenkezőjükkel együtt elfogadó szemléletem valahogy soha nem engedte, hogy vezércsillagok mögé sorjázzak, hogy kész, előre gyártott szerepekkel azonosuljak. A kijelölt fényes sugárutaknál mindig többre becsültem a tekergő ösvényeket, és soha nem bántam, ha utamon el-eltévedtem, mint ahogy azt sem, ha valami szellemi kaland után vissza kellett fordulnom egy zsákutcából.
Az eszményektől, példaképektől, ideáloktól történt tudatos távolságtartásomnak köszönhetően értem el hosszú évtizedek munkájával, hogy mindenféle kínálkozó világnézettől is sikerült megszabadulnom. Szenvedélyesen szeretek valamit tudni, de közben rajongok a megtudhatatlan sejtelmekért, és mindig katarzist okoz, ha fuvallatával megérint az, ami értelem és tudat előtti, alatti és feletti. Egytől óvakodom: hogy akár tudásomat, akár képzeletemet-sejtelmemet, akár azt, ami a tapasztalaton túlról megérint, azt valamiféle koncepció, valamiféle eszmerendszer, ideológia, vakhit elhomályosítsa. Vagyis: igyekszem elkerülni, hogy a dolgok közvetlensége és énközém kész struktúrák férkőzzenek.
Nincs megmerevedett és öröknek képzelt értékrendszerem sem. Hogy mi a jó és mi a rossz, mi az értékes és mi a hitvány, mi az igaz és mi a hamis, azt soha nem valamilyen eleve birtokomban levő etalon – példakép! – alapján állapítom meg, hanem a dolgokat a maguk valamilyensége által is befolyásolt vizsgálódással az adódó körülmények között igyekszem megismerni.
Világunk elemeit önmagukban és egymással összefüggő rendszerükben egyszerre igyekszem felfogni, miközben átlátom erőfeszítésemnek az abszurditását is, hiszen pontosan ismerem Cecil M. Joepardy tanítását: „A dolgok csak önmagukban igazak. Dolgok azonban önmagukban nem léteznek. Így hát semmi sem igaz.”
Talán az sem, amit idáig leírtam.
Megjelent: Napút, 1999/9.