Balla D. Károly
Bodor Ádám:
A börtön szaga
Válaszok Balla Zsófia kérdéseire
Magvető Könyvkiadó, 2001
Mint műfajt, nem igazán szeretem az írott interjút. Sem olvasni, sem adni, sem kérni. Ha élethű, akkor tele van töltelékszavakkal, olyan mondatokkal, amelyek előbeszédben, kamera és/vagy mikrofon előtt elmennek, de leírva suták, közhelyesek. Ha meg papíron készül az anyag, akkor a kérdező általában túlkérdez, a válaszadó túlválaszol, megspékelik idézetekkel és hivatkozásokkal, az egész csöpög a „de nagyon műveltek és okosak vagyunk”-tól, és az ember bosszankodik, amiért egy izgalmas részletnél a riporter nem kérdezett rá arra, ami százszor érdekesebb lehetne a sok izzadságos tudákosságnál.
Ha már írják az interjút, leghelyesebb az a módszer, ha előbb elkészül a valóságos, élő beszélgetés, ezt rögzítik, írásba teszik, aztán még dolgozik rajta az alany: kerekít, tömörít vagy felold, közbeiktat, végigviszi a félbehagyottat, visszakanyarodik az elejtetthez, esetleg az egészet újrastrukturálja. Igényes, élvezetes szöveg keletkezik, amely nem nélkülözi az élőbeszéd fordulatait, ugyanakkor mentes annak minden pongyolaságától.
Az ilyen interjú lehetőségein is túllép az, amelyben Bodor Ádám, a „beszélő” fél, számára inkább csak ürügyül szolgálnak Balla Zsófia kérdései (ha kihagynánk őket, a szöveg alig sérülne): az egy-két mondatos felvetésekre 3-4 oldalas monológok következnek, annyi bölcsességgel és magvas megállapítással, amelyek – gondolom én – sokkal inkább a munkában elmerült alkotóra, semmint a kérdésekre reflektáló beszélgetőtársra jellemzőek. Számomra éppen ettől válhatott élvezetessé.
No meg, persze, attól, amiket Bodor Ádám „mond”, vagy még inkább attól, amiket gondol.
Idő óta sejtegetem, hogy az abszurditásában megejtő, egymástól nyelvben, vallásban, tradíciókban és mentalitásban távol eső etnikumokat egymás mellett tartó, minden szempontból peremvilágnak számító „körzetek”, ahol nemcsak háborúkkal, hanem szapora hatalomváltásokkal és az országhatárok ide-oda tologatásával minduntalan felajzották, majd ideológiákkal, diktatúrákkal és szegénységgel „lenyugtatták” a lakosságot; ahol a részvét és a közöny, a szárnyaló gondolat és a sárba tapadt stupiditás, a tiszta erkölcs és a velőig ható romlottság egymásból fakad; ahol az az egészséges, ami megárt, és az mérgez halálra, ami élni segít; ahol minden előfordulhat és mindennek az ellenkezője is, ám a legvalószínűbb, hogy semmi olyasmi nem történik, aminek racionális értelme lenne – nos, az ilyen helyek a lehető legjobbak íróember számára, ha képes úgy alámerülni bennük, hogy azért mindig időben felvesse a fejét és letüdőzzön egy kis világirodalmat, modern művészetet, friss eszmeáramot.
Ami számomra sejtés, Bodornak bizonyosság. Már a könyv elején leszögezi: „A határ és vidéke, bárhogy is nézzük, mindig sokkal izgalmasabb hely, mint az ország belseje.” Majd 180 oldallal később ezt a térség egészére kiterjeszti, állítván hogy Kelet-Európa „Amennyire taszít indulatos, nyers, olykor durva, egyszersmind képtelen belső viszonyaival, morális szennyezettségével, annyira fogva is tart épp ezek által”. Ahol tehát egyszerre van Kelet-Európa és határvidék – vonom le a következtetést itt, a Kárpát-medence csücskében – ott nagyjából lehetetlen élni, de ezt a lehetetlenséget megélni nemigen lehet másutt jobban.
Aki pedig megélte és megfelelő nívón feldolgozta mindezt, annak valószínűleg még interjúkban is aforizmák jönnek a szájára, és ilyeneket mond: „Kell egy inspiráló környezet testközelben, és valahol a képzelet messziségében annak elvonatkoztatott mása. A két kép között foglal helyet a novella”; „Aki érzéketlen mások gondjaival szemben, előbb-utóbb közönyössé válik övéi iránt is”; „A győztes errefelé nem tud mit kezdeni a zsákmányával, azzal együtt is rendszerint szegényebb marad, mint az, akit kifosztott”; „A szabadság csak az idő függvényében az, ha valami nem történik meg idejében, azzal egy másfajta rabsághoz kerülünk közelebb”. Maga a tényleges rabság pedig az eszmélés alkalmát hozza magával; a börtönről, ahol a beszélő két évet „tisztességben és egészségben” letöltött, ezt írja: „épp onnan, a zárka falai közül nyílott kilátás egy másfajta, tágasabb horizontra”. Keserű megállapítás; az benne a hátborzongató, hogy nem csupán szellemes, hanem, félő, súlyosan igaz is.
A börtönélmények leírása egyébként, csakúgy, mint a többi életrajzi „beszélés”, számos mulatságos vagy megrázó eleme, olvasmányossága ellenére, inkább csak adalék. Kacagtató, persze, a mélyfagyasztott kígyóméreg-tűvel tervezett gyilkosság és elborzasztó azt olvasni, hogyan mosódott egybe mártír és hóhér szerepe a Kommunista Meggyőződésű Rabok Szervezetének „átnevelési” akciója nyomán. Mulatságosnak találtam, hogyan csapott fel Bodor giccsfestőnek, fanyarul tanulságosnak, miként hirdetett igét hitbéli meggyőződés hiányában vagy ő maga és írótársa milyen groteszk helyzetbe került alapos italozás után – ám a könyv igazi értékét számomra azok az interjú-válasszá maszkírozott kisesszék jelentették, amelyekben Bodor Ádám a térségről és a korról vagy az alkotás pszichológiáról szól, „telibe fogalmazva” diktatúra és esztétikum, valóság és fikció, szabadság és rabság, többség és kisebbség viszonyát, a kelet-európai alkoholizmus „túlélési kísérletét”, a honvágy természetrajzát, Kolozsvár, Erdély, Kelet-Európa romlását.
Mindaz, amit leír, roppant lehangoló.
Ahogy leírja: izgató és felemelő. Ettől remek az a kétszázegynéhány oldal, amely az 1954-es és 2001-es arcképfotó között jól megtalálta helyét ebben a könyvben.
Megjelent: Terasz.hu, 2001.