Balla D. Károly
Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2005.nov-dec.
Nagyanyámnak elsők között lett televíziója Ungváron. A 60-as évek legelején ez még meglehetős luxusnak számított nálunk, megvásárlása és üzembe helyezése kisebbfajta népünnepélynek számított széles családi és baráti körünkben. Néhány évig mi is hozzá jártunk tévézni (pedig nem lakott túl közel), így válhatott első élményemmé az Angyal- és a Tell Vilmos-sorozat – na és persze a Ki mit tud.
A Táncdalfesztiválok idejére már nekünk is lett készülékünk, és, ahogy a családok többségében, nálunk is állandó vita tárgyát képezte, hogy este meddig tévézhet a gyerek. (A Belfegort például nem nézhettem, későn is ment, meg korhatár alatti is voltam.) Egyetlen alkalom, amikor gyerekként éjfélig bámulhattam a lilásan vibráló képernyőt: a szilveszteri kabaré. És a végignevetgélt műsor után az első „televíziós megrendülés” is ekkor ért.
Amikor Budapest káprázatos látképei után megszólalt a Himnusz – anyám elsírta magát. Akkor, tízévesen, egyáltalán nem értettem, miért. (A jelenet egyébként, immáron lassan negyven éve, változatlanul ismétlődik, igaz, most már nem Dobi István vagy Losonczi Pál mondja az újévi köszöntőt. Talán a hidak is jobban ragyognak – no meg a tűzijáték is fényűzőbb.)
Utólag azt gondolom, Erkel muzsikája és Kölcsey verse csak a gátlást szabadítja fel ilyenkor anyámban, magát a könnyezést szülővárosának látványa váltja ki belőle. Ezt talán akkor értettem meg, amikor először jártam Budapesten és láttam az esti kivilágítást. Egy színpadi játékomban hősöm így vall erről: „Szeretem ezt a város, amelyet már akkor magaménak tudtam, amikor háromszázhatvan kilométernyire laktam tőle. Magaménak tudtam, mert rádióját hallgattuk otthon, mert újságjait járattuk, amikor lehetett, és mert szilveszterenként ennek a városnak a látképét sugározva hatotta meg anyámat a televízió. Amikor megcsókolt bennünket, külön apámat és külön engem, én tudtam, hogy nem a Himnusz csal szemébe könnyeket, hanem az, ahogy a gyermekkórus mögé bevetítik a történelmi monumentumokat, a várat, a folyón átívelő hidakat – és a belváros utcáit. Mintha kicsit ő is itt lenne velem, amikor a szűk utcákon sétálok, mintha vele együtt tudnám pontosan: milyen kép tárul majd a szemünk elé a sarok után, ha kifordulunk a Körútra.”
*
Kedves ismerősünkkel, barátnőjével Éva az utcán találkozott. Á. a szüleivel él családi házban, kertszomszédjuk egy felkapott vendéglő. Panaszkodott, hogy már teljesen idegbetegek az állandó tűzijátékozástól. Az étterem igazgatója állítólag többször is letiltotta a törvény által egyébként nem szankcionált újgazdag mulatságot, de születésnapokat, évfordulókat ünneplő duhaj vendégei éjféltájt mégis kiállnak az udvarra és lövik az eget. Á. egy éjszaka már nem bírta tovább, úgy ahogy volt, pizsamában és papucsban, fésületlenül, jelentős méretű testének teljes éjszakai slamposságában berontott a vendéglőbe és a díszesen öltözött ünneplő társaság előtt mintegy fél órán át torkaszakadtából üvöltözött: az utóbbi időben nincs egy nyugodt ékszakájuk, mert a fülükbe pufogtatnak és mert rettegnek, hogy a visszahulló áldás mikor gyújtja fel a tetőt. Alkalmi közönsége egyszerűen szóhoz és lélegzethez sem jutott az őket válogatott szavakkal szidalmazó, az étterem feljelentését és viszont-felgyújtását kilátásba helyező éjféli boszorka láttán és hallatán. Átkai és fenyegetései fogyatkozván Á. hősies pózban távozott – és azóta csendesek az éjszakáik. Szilveszterig legalábbis.
*
Annak, hogy a kárpátaljai magyar rendezvényekről fokozatosan elmaradoztam a 90-es évek végére, egyik fő oka az események után menetrendszerűen bekövetkező himnikus danászás volt. Ami azért furcsa, mert idegenkedésem előtörténetéhez a rácsodálkozás és a megrendültség egyaránt hozzátartozik.
A mi családunkban gyermek- és serdülőkoromban nem igazán kaptak szerepet a nemzeti jelképek. Ennek minden bizonnyal apám kommunista szerepvállalása volt az oka, a megyei pártbizottság tagjaként, a pártlap főszerkesztőjeként nem engedhette meg, hogy a házunkba betévedők valahol egy magyar címert vagy trikolórt pillanthassanak meg, netán karácsonykor feldíszített fát lássanak (mi, szovjet szokás szerint, újévkor állítottunk fenyőfát). Így a Himnusz jelentősége, a nemzeti sorsot megjelenítő és az egybetartozást kifejező szimbolikus ereje sem volt ismert számomra: anyám éjféli könnyei ehhez kevésnek bizonyultak. Enyhén ellenzéki beállítottságú barátaim körében csak a hetvenes évek végén csodálkoztam rá ezekre a magasztos tartalmakra. Eleinte furcsálltam meghatottságukat, elfogult tiszteletüket olyan fogalmak iránt, amelyek számomra nem sokat jelentettek.
A 80-as évek kezdetéről aztán magam is szerepet vállaltam bizonyos szervezkedésekben, és ha eleinte ezek nem is voltak kifejezetten nemzeti irányzatúak, ám a magyar irodalom és az anyanyelv kérdéséből indulva óhatatlanul a kárpátaljai magyarság sorsának, helyzetének megismeréséhez és elemzéséhez vezettek. Így avatódtam be, így váltak fokozatosan sajátommá a korábban ismeretlen érzések. Így értettem meg, hogy egy vers, egy dal, egy ábra túlmutathat saját közvetlen jelentésén, megjeleníthet valamit, ami csak a miénk, amiről csak mi tudunk, amire utalva összekacsinthatunk és magunk köré vonhatjuk azt a bizonyos varázskört, amely Illyés szerint minden alkalommal megteremtődik, ha eldünnyögünk egy sor Petőfit.
A kisebbségi sorsvállalás hovatovább nemcsak identitásom részévé épült, hanem lényegévé is vált. És a még javában tomboló szocializmusban megtanultam úgy énekelni, és úgy érezni – leginkább szűk baráti körben.
Aztán lábra kapott a peresztrojka és a rendszer recsegése-ropogása közepette egyre gyakrabban elhangzott nyilvánosan előbb a Kossuth-nóta, aztán a Szózat, a nyolcvanas évek végén pedig már a Himnusz és Székely himnusz is. Megjelentek a magyar zászlók, címerek, március idusán a kokárdák. Volt nagy öröm, felszabadultság, nemzeti eufória – és én is énekeltem, lobogtattam, kitűztem meghatottan.
Az „annyi évtized tiltása után most már végre szabad” katarzisa azonban a rendszerváltással megszűnt, alábbhagyott mind az elfogódottság, mind a lelkesedés. Ünnepeink uniformizálódtak, az azonos forgatókönyv szerint tartott rendezvények számomra kezdték elveszteni vonzerejüket. Eljött az idő, amikor már feszélyezett, hogy minden emléktábla-avatás, minden évfordulós megemlékezés, hovatovább minden konferencia, vetélkedő, alapszervezeti ülés és testületi bográcsozás végén elhangzik a zeneakadémiai szinttől igencsak távolálló alkalmi toroköblögetők előadásában, lehetőleg szünetmentesen a Himnusz-Szózat-Székelyhimnusz. Így vált hétköznapivá és előírásszerűvé az, aminek meg kellett volna tartania ünnepi magasztosságát.
*
Nem tudom, gondolta-e volna bárki is a 80-as-90-es évek fordulójának eufórikus hangulatában akár azt, hogy a magyarságon belül (mind Magyarországon, mind Kárpátalján) olyan éles politikai törésvonal alakul ki, amely szabályosan kettémetszi a nemzetet, akár azt, hogy a szélsőséges jobboldali gondolkodás valaha is annyi teret nyerhet, mint manapság, amikor nemcsak a Szálasit éltető Bácsfi Diannák tűnhetnek fel, hanem egy nem elhanyagolható erejű politikai szervezet meggyalázhatja Károlyi Mihály szobrát és nyíltan ellenállási mozgalmat hirdethet:
„A kormánypártok eddigi verbális hungarofóbiája tettlegességgé fajulhat a nemrég felszentelt turulszobor lebontásával, ezért a Jobbik Magyarországért Mozgalom a nemzeti önvédelem jegyében ellenállási mozgalmat toboroz szimpatizáló aktivistákból. Szélsőséges liberálisok és szocialisták anyagi javaink megszerzésével párhuzamosan individuális brutalitással támadják és próbálják lejáratni a magyar nemzet történelmi, szakrális és jogállami jelképeit, legyen az turulmadár, Árpád-sávos lobogó, Szent Korona, kereszt, Biblia, déli harangszó, Himnusz, vagy kokárda.” (A Jobbik felhívását idézi a HVG, nov. 9.).
Számomra ennél is sokkal meglepőbb, hogy a szélsőjobbos nézetek Kárpátalján is megjelentek. Az hagyján, hogy a Fidesszel egy követ fújó Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség rendszeresen Kövér Lászlót hívja meg rendezvényeire, ám úgy tűnik, lehet még ennél jobbrább is tolódni. Hol Bencsik András és a Demokrata c. lap beregszászi akcióiról olvashatunk, hol a magyar közpénzekből fenntartott II. Rákóczi Ferenc Főiskolán kerül sor határozottan revizionista tartalmú rendezvényre a Hatvannégy Vármegye nevű szervezet közreműködésével, hol pedig a KMKSZ alelnöke jelentkezik – éppen Turul-ügyben – olyan cikkel, amely a szélsőjobb retorikai hagyományait követi mind szóhasználatában, mind hangnemében. (Vessük csak össze a Jobbik fent idézett felhívásával az alelnök sorait: „A beteg nemcsak a turulmadár vagy a Szent Korona látványától kap dührohamot, de már a kálvinista pap palástjának sujtása is erős rosszullétet, esetleg hallucinációt okozhat. Ugyanúgy a hangok is kiválthatják a betegséget, nemcsak a magyar Himnusz vagy a Szózat, de az egyszerű magyar népzene is közérzetromlással járhat...”)
Úgy tűnik, a magyarság nemcsak hogy összefogni képtelen, nemcsak hogy egyetérteni nem tud a nemzet ügyeiben, hanem egyes rétegei és elemei, mit sem tanulva a történelemből, a tolerancia minimumát sem képesek gyakorolni másként gondolkodó embertársaikkal szemben.
Milován Sándor említett cikkében (Turulmadár-influenza, Kárpátalja c. lap., nov. 11.) Magyarország lakosságának döntő többségét (mindazokat, akik nem szavaztak igennel tavaly december 5-én), még ha szellemesnek szánt áttételességgel is, de fertőző betegnek tekinti. Innen már csak egyetlen lépésre van a gondolat, hogy karanténba (gettóba?) kell őket zárni, és csak kettőre, hogy el is kell gázosítani.
*
Tapasztalatom szerint azok foglalkoznak a legtöbbet mások identitásával, akiknek nincs rendben a sajátjuk.
*
Orbán Viktor hat pontban foglalta össze, mit kell tenni, hogy a magyar társadalomban az általa és hívei által óhajtott változás bekövetkezzen. A hatból a hatodik így hangzik: nem szabad belesüppedni a csodavárásba.
Vajon miért ez a tiltás? Csak nem el tetszett felejteni vízen járni?
*
A földön kívüli értelmes lények látogatásainak a kutatása abból az alaptételből indul ki, hogy mégsem értelmesek, sőt, mondhatni szellemi fogyatékosok, mert ha valóban értelmesek lennének, akkor nem titokzatos ábrákkal és gabonakörökkel üzengetnének és nem suta csészealjak röptetésével vagy emberrablással hívnák fel magukra a figyelmet, hanem már rég indítottak volna egy kereskedelmi tévécsatornát.
*
Délutánonként Arabellával a regényem szövegét cincáljuk és csócsáljuk. Szebben szólva azt mondanám, hogy a szerző és a műfordító tart szakmai konzultációt, valójában mégis az történik, hogy időnként elemeire kell szednem a mondataimat, és a szószerkezetet értelmét kell külön elmagyaráznom a magyarul nem tökéletesen értő tolmácsolóm részére ahhoz, hogy (egyik) anyanyelvére lefordíthassa.
Három éve levelezünk. Amikor felvette velem a kapcsolatot, még csak oroszul írogattunk egymásnak, lényegében akkor kezdte tanulni a magyart, nagyapja nyelvét, amelyre fokozatosan át is tértünk, eleinte csak én – már értette, amit írtam, de maga még nem vállalkozott fogalmazásra – aztán, tavaly valamikor, már ő is „megszólalt” magyarul, és én levélről levére tapasztalhattam, hogyan fejlődik. Eleinte nagyon érdekesen fogalmazott, egyfelől tele voltak a levelei archaikus, könyvízű fordulatokkal (na igen, aki Balassival kezdi és Mikes Kelemennel folytatja a nyelvtanulást!) és ezek nagyon komikusan keveredtek a mai szlenggel. „Midőn ezen levelem megérkezend, én már Prágában dekkolok” – írta például. Vagy: „Ámbátor rögvest pipa lettem”.
Ruszin, szlovák és magyar vér csörgedezik az ereiben, de kiskorától Prágában tanult, így a műveltsége inkább cseh, az angol gimnázium pedig egy újabb nyelvvel és kultúrával oltotta be.
Egyetemistaként most EU-s ösztöndíjat nyert azzal a projektjével, amelynek keretében meg kívánja vizsgálni, a magyar irodalmi és vallási (részben pogány eredetű) hagyományok milyen hatással voltak a ruszin eredetmítoszok kialakulására. Vizsgálódott már szülőföldjén (Eperjes környékén), most átjött Kárpátaljára, és készül a Vajdaságba.
És mindeközben néhány délutánon át regényem ilyen és ehhez hasonló mondataival kínlódik: „Ám hiába képezte az így felépült rendszer alapját valamely véletlenszerűen bekövetkező esemény, mert a kiinduló mozzanatra ránehezedett a megalkotottság roppant gépezete, s így az egymásrakövetkezés kontinuója sokkal inkább valamely matematikai algoritmus előírta szükségszerűségre kezdett hasonlítani, semmint az akaratlanság naiv bájával kecsegtető írásműre.” Hát igen...
Azért persze beszélgetünk is, és szinte mindig a más-más nyelvű kultúrák közti átjárhatóságnál (vagy át-nem-járhatóságnál) kötünk ki, bölcsen egyetértve abban, hogy a zene, a tánc, a díszítőművészet, a gasztronómia stb. nem ismer etnikai határokat, mindig csak a verbálisan megjelenő tartalmak akadnak fenn saját megjelenési formájuk korlátain.
És azt tudod-e, szegezem váratlanul Arabellának, hogy a szlovák himnusz voltaképp egy magyar népdal. Sejtelmesen és fölényesen elmosolyodik, mint aki erről sokkal többet tud nálam.
*
Bátyám unokája nagy huncut. Olyasmiket produkál, ami nagyjából el is várható attól a tizenéves fiúgyerektől, aki megszokta, hogy ha már szülei nem kényeztetik el, sőt, akkor vajszívű nagy- és dédszüleitől hajtsa be az elismerést, a zsebpénzt, az ajándékokat – bármit, amit érzelmi és gazdasági vonalon lehetséges. Most rendszeresen azt játssza, hogy ahányszor csak megjelenik nálunk (szombati vagy vasárnapi ebéd), mindig előad egy történetet, amivel megnyitni reméli dédszülei szívét – és bukszáját. Hol azt meséli el, újdonatúj biciklijével karambolozott, nekiment egy autónak (nem fordítva!), eltört ez meg az, meg kellene venni, ennyibe meg annyiba kerül, de persze nincsen rá pénze. Dédszülei nem emlékeznek arra, alig néhány hónapja már sikerrel előadta ugyanezt a történetet a korábbi kerékpárjával. Mennyi pénz is kellene, fiacskám, kérdezik, a kis Tamás pedig látszólag szabadkozik, dehogy, hát neki nem kell pénz, de közben nagyon vigyáz arra, nehogy megsértse a nagyszüleit az elutasítással. Ad abszurdum egyszer azt regélte el, hogy eltörött otthon a bögréje, és most nincs miből teát innia.
Legutóbb a harsonáját is elhozta. Zeneiskolába jár, így valamennyire tudja már bűvölni hangszerét, de Benkó Sándor még nem venné be a bandába. Az egyik mondandója az volt, bizony nem jó ez a tok, amelyikben hordja, mert…, és szeretne venni egy újat, de… A sztori pedig, amit dédszülőkápráztatás gyanánt előadott, már-már költői fantáziára vall. Képzeljük, ahogy jött a zeneiskolából mifelénk, hát mit talált az utcán? Egy kottát! És minek a kottáját? Nem másét, mint a magyar Himnuszét. És ezt ő bizony most minden gyakorlás nélkül le is akarja blattolni
Tudni kell még mindehhez, hogy Tamás nem beszél túl jól magyarul. A bátyám is, és a bátyám fia is ukrán nőt vett feleségül, így a kicsi voltaképp már csak negyedrészt magyar, otthon oroszul beszélnek, a másik nagyapánál ukránul. Hiába jár magyar iskolába, akcentusa leküzdhetetlen, szókincse szegényes. Annak, hogy hetente előírásszerűen jár hozzánk, dédszülői részről ideológiai háttere van: az öregek úgy gondolják, a vasárnapi ebéddel pártfogoltjuk a magyarságtudatot is, mint valami krisztusi ostyát, magához veheti apránként. Az elgondolás akár szépnek is mondható, a megvalósulás azonban katasztrofálisan eredménytelen. A kis huncut azonban alighanem rájött, mik lennének itten vele szemben az elvárások, mással legalábbis nehéz lenne megmagyarázni meglehetős élelmességre valló és minden bizonnyal előre alaposan kitervelt szereplését.
Tamás kivette a harsonáját a tokból, maga elé tette az állítólag idefelé jövet talált kottát, mély lélegzetet vett és fújni kezdte, bár irtózatosan hamisan, de nagy lelkesedéssel a Himnuszt.
A hatást nem maradt el, anyám szemében megjelentek a könnyek (emlékeiben pedig a fényes Budapest), nagyot sóhajtott, igen, ez az ő dédunokája.
Én pedig csettintettem: szó se róla, a kölköcske ügyesen kivágta a rezet.
Megjelent: Mozgó Világ, 2005/dec. (kisebb rövidítésekkel)