Balla D. Károly
avagy fusson, akinek nincs bora
A hagyományok kérdésének ott és akkor fokozottabb a jelentősége, ahol és amikor ezektől a hagyományoktól mesterségesen kívántak eltávolítani valamely nemzeti vagy nemzetiségi közösséget. Közismert tény, hogy a Szovjetunióban a kommunista ideológiával átitatott kultúrpolitika a saját érdekeinek megfelelően egyes hagyományokról azt állította, hogy azok haladóak, ezért ápolni kell őket, más hagyományokat viszont burzsoá csökevénynek minősített és teljes kiirtásukra törekedett. Érthetően a kollektív bűnösséggel vádolt kárpátaljai magyarság kulturális öröksége ez utóbbi kategóriába tartozott, és, mint köztudott, a birodalom eme perifériáján magyar nyelven évtizedekig csak túllihegően pártos irodalmat lehetett művelni, olyant, amely teljes mértékben megfelelt nem csupán a szocreálnak, hanem a kultúrát a politikai jelszavak szintjén értelmező helyi politikai komisszárok primitív ízlésének is. A hagyományok közül csak a forradalmiaknak lehetett létjogosultsága, de még itt sem ártott disztingválni, mert ugyan Petőfi alakja gyanún felül állt, de Adyt és József Attilát már kicsit fel kellett tupírozni, hogy az előbbi ne szimbolizmusával vagy istenes verseivel keltse fel a figyelmet, hanem inkább az őszirózsás forradalom viharmadarának, vagy még inkább az 1919-es Tanácsköztársaság előhírnökének tűnjön, utóbbi pedig teljes egyértelműséggel megfeleljen a tőke által szorongatott kommunista proletárköltő sablonjának.
A nemzeti irodalom forradalmi hagyományainak a felmutatása mellett megfogalmazódott az igény arra is, hogy előzményre, hagyományra találjon a formájában nemzetinek, tartalmában szocialistának hirdetett kisebbségi magyar irodalom is; és mivel Kárpátalján ennek megfelelő tradíciók nemigen akadtak, a valaha itt alkotott literátorok munkássága helyett a szovjet magyarok elmélete azonnal rámutatott az egyetlen megfelelő forrásra: a moszkvai magyar emigrációra. Azaz: a szovjet kultúrpolitika boszorkánykonyhájában a moszkovita emigránsok szellemi spermájával igyekeztek mesterséges úton megtermékenyíteni a kárpátaljai magyar irodalmat. Így vált lombikapánkká Zalka Máté és Karikás Frigyes, Gergely Sándor és Hidas Antal, no és persze Illés Béla, akik az idő tájt Kárpátalján a legnagyobb magyar íróknak számítottak.[1]
Évtizedeken át ezen elv alapján készültek a gyakorlatban a kárpátaljai magyar irodalom művei, amelyekben ott zengett a pártvezérek neve, ott lobogott a vörös zászló, ragyogott az ötágú csillag, repdesett a békegalamb, és a pozitív hősök sugárzó arccal néztek a boldog jövőbe.[2]
Ám ez a szellem-genetikai erőszaktétel, mint ahogy idővel maga a rendszer is, hosszú távon nem mutatkozott életképesnek. Kovács Vilmos már a 60-as években őszintébb, kritikusabb hangot igyekezett megütni, fiatalok egy csoportja[3] pedig a 60-as évek végén, 70-esek elején másféle tájékozódási pontokat keresett: felfedezték a maguk számára a vidék folklórkincsét, tanulmányozták történelmét, felkutatták-megismerték a valaha itt élt alkotók műveit. Némi túlzással: életre keltették a hely szellemét. Akkor ez a tevékenységük ki is váltotta a hivatalosak rosszallását és retorzióit, de a genius locit többé nem lehetett semmilyen palackba bezárni: megtermékenyítette - ezúttal valamivel természetesebb úton - műveiket, beépült világnézetükbe.
A hetvenes években még nagyjából külön táborban találjuk a hatalom elvárásainak megfelelni igyekvő írókat és az ellenzékibb magatartásúakat, de - utólag visszanézve legalábbis - már akkor felfedezhető az a közös nevező, amely a nyolcvanas években aztán kialakítja a többé-kevésbé egységes kárpátaljai magyar irodalmi hangot.
S hogy mi ez a közös nevező? Szerintem: az elkötelezettség. A különbség nagyjából annyi, hogy az előbbiek a tupírozott szovjet valóság, az utóbbiak a magyar közösség iránt voltak elkötelezettek.[4] A szocialista kultúra azonban, mint tudjuk, igen fontosnak tartotta a népiséget, a tömegekkel való szoros kapcsolatot, így ez a különbség a mából nézve egyáltalán nem tűnik áthidalhatatlannak. Ezért fordulhatott elő, hogy a két elkötelezettség akár egyazon írónál is azonos intenzitással ölthetett alakot, nem ritkán meggyőző irodalmi erővel.[5]
A nyolcvanas évek az irodalmi konszolidáció évtizede Kárpátalján. Az ellenzéki magatartásúak elhagyják radikalizmusukat, a pártosak pedig a kötelező penzum teljesítése mellett igyekeznek őszintébb hangot megütni. Eközben mit sem változik íróink elkötelezettsége, mindannyian a közösség szolgálatában állnak, a különbség lassan már csak annyi, hogy egyesek eleinte inkább a szovjet nép részeként kezelik a kárpátaljai magyarságot, mások ellenben inkább a magyar nemzethez tartozását tartják fontosnak. Ám az ellentétek közelednek egymáshoz és az átfedődések ekkor már egyre nagyobbak[6]: a pártosabb oldalon a forradalmi múlt, a munkásmozgalom és a békeharc megéneklése mellett egyre több a tájvers, a gondolati líra, és feltűnnek - például - a mitológiai alakok; míg a másik, a nemzetibb oldalon a magyar történelem és irodalom alakjai mellett a versekben megjelenik Majakovszkij, megjelenik a Béke-távvezeték és a bányászsors.[7] És amit előbb lassan közös nevezőre hozott az elkötelezettség, azt utóbb szinte teljesen kiegyenlíti a kettős kötődés közös felvállalása. E fogalom a nyolcvanas évek második felében kapott létjogosultságot, amikor a fellazuló ideológiai szorításban már ki lehetett jelenteni, hogy régiónk magyar szellemi élete amennyire része a szovjet kultúrának, legalább annyira része a magyar művelődés egyetemességének is.
Nagyjából ekkorra véglegesedik és rögzül a tartalmi és formai jegyek azon összessége, amely a kárpátaljai magyar irodalom meghatározó kánonját képezi.
És hogy mi a jellemző erre az egyedül üdvözítőnek tekintett és a magunk számára már-már kötelezőnek gondolt hangra - például a költészetünkben?
Mindenekelőtt, természetesen, az elkötelezettség. Maradéktalan elfogadása annak a tételnek, hogy a költő a közösség nevében és érdekében szól. A kárpátaljai magyar verseket átitatja a küldetéses felelősségtudat, a történelmi múlt felvállalása. Emellett és ennek megfelelően műveinkben ott tolong egymás sarkára taposva a tájélmény, a szülőföld iránti hűség, a historikus magyarságtudat, a nyelvművelő szándék, az identitásformáló akarat, a nemzetmentő elhivatottság. E tartalmi követelmények nagyjából meghatározzák a formai jegyeket is: a kárpátaljai magyar vers általában közérthető, zárt felépítésű, hagyományos verselésű.[8]
Így érkeztünk a kilencvenes évek küszöbére, amikor Kárpátalján húsznál is több aktív költőt tartottunk számon, s joggal gondoltuk úgy, hogy a demokratizálódás útjára lépő független Ukrajna megalakulásával és a cenzúra megszűnésével immár semmi akadálya nem lehet tehetségük még teljesebb kibontakoztatásának: nyilván megered a pennájuk, születnek majd a remekművek és az íróasztalfiókból is előkerülnek a korábban publikálhatatlan írások.
Ehelyett azonban mi következett? Először is kiderült: az íróasztalfiókok üresek. Azaz: sem a korábban az ellenzékiséget felvállalók, sem azok, akik állítólag csak színleg tettek eleget az elvárásoknak, nem írtak a diktatúra évtizedei alatt publikálhatatlan műveket. Másodszor: a tény, hogy kitört a szabadság, alkotóinkat nem felszabadította, hanem inkább zavarba ejtette és sokukat megbénította. Harmadszor: a kilencvenes évek elején megjelenő kötetek anyagából kiderült: mind a legjobbjaink, mind a középmezőnyt alkotók teljes addigi életműve nagyjából egyetlen verseskötetnyi (akkor is, ha ez az anyag két-három kötetben variálódik). Negyedszer: több alkotónk beállt politikusnak, s mint a gyakorlat mutatja, az ilyesmi ritkán segíti elő az írói elmélyülést. Ötödször: akadt, aki a határok átjárhatóbbá válását kihasználva - elkötelezettségéről bámulatos gyorsasággal megfeledkezve - végleg búcsút mondott Kárpátaljának.[9] Hatodjára kiderült az is, hogy a mindennapi megélhetési gondok erősebben visszafogják az írói ihletet, mint a politikai presszió.
Végül pedig - hetedszerre: a hetedik te magad légy - (számomra legalábbis) kiderült az is, hogy a kollektív nemzeti-nemzetiségi tudatra épített azon költői magatartás, amely az individuumot, az alkotói autonómiát háttérbe szorítja - nos, ez az attitűd a megváltozott (cenzúramentes, de egzisztenciális szempontból labilisabb) körülmények között valahogy nem képes új energiákat felszabadítani. Míg ugyanis a politikai lefojtás idején minden apró történelmi utalás, a sorsverések, kisebbségi sérelmek minden metaforába-rejtése, a hűség, az elhivatottság minden példázata jelentős versszervező helyzeti energiát hordozott, addig a szorítás megszűntével ez a potenciál is megszűnt, és ha a felhajtó erő a korábbi költeményeket magasra röpítette, akkor a hasonló tartalommal manapság születő versek sután vergődnek a porban.
Vergődnek a porban, állítom, és a port itt persze szimbolikusan értem. Úgy látom ugyanis, irodalmunknak most kezd igazán kiderülni földhöz ragadtsága, provincializmusa. Most válik igazán láthatóvá, milyen hiányok ásítoznak itt és a hátrányok miféle szövedéke növi be még a figyelemre méltó kezdeményezéseket is.
A hiánylistát pedig éppen a hagyományokkal kellene kezdenünk. Azzal, hogy Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros kulturális szempontból mindig is peremvidéknek, provinciának számított, a hosszabb-rövidebb időt itt töltő nagy nevű írók legtöbbször nem kötődtek szervesen a vidékhez, az egész életükben itt alkotók pedig igen ritkán hoztak létre igazán jelentős műveket. Folytathatnánk azzal, hogy - mint egy kritikusunk, M. Takács Lajos megjegyezte - mai irodalmunknak sincsenek Kányádi Sándorai és Sütő Andrásai; vagy hosszan sorolhatnánk a hiányműfajokat, megemlítve az érdemi irodalomkritika hiányát, azt, hogy a visszajelzések tartós elmaradása is hozzájárulhat az torzulások kialakulásához és rögzüléséhez.
Legnagyobb hiányosságunknak, gyengénknek én egy ideje azt tartom, hogy irodalmunk beszűkült, a "közszolgálatiság" csapdájába esett. Ugyanis miközben az előttünk járó nemzedék az elkötelezettséget akár pártosan, akár népi-nemzeti vonatkozásában értelmezte, aközben azt vallotta (s ezt az én generációm is elfogadta), hogy kisebbségi helyzetben) káros az individualista alkotói felfogás, káros a kísérletezés, romboló hatása van az avantgárdnak és az izmusoknak, a posztmodern pedig maga a métely.
Ezért történhetett meg, hogy az effajta próbálkozások nem tudtak kibontakozni, nem kaptak pozitív visszhangot - általában fórumot sem -, és egészen a kilencvenes évekig nagyjából el is vetéltek, csupán egy-két alkotónk írói világában lehet a modernizmus bizonyos nyomelemeire rátalálni.
Ám amikor a cenzúra megszűntével és a politikai presszió enyhülésével a küldetéses irodalom alól kifutni látszott a talaj, talán szükségszerűen bukkant fel fiatalok egy csoportja, amelynek tagjai részben az avantgárdban (Cséka György), részben a posztmodernben (Pócs István, Lengyel Tamás), illetve részben az ezek tapasztalatát is felhasználó intellektuális modern gondolati lírában (Bagu László) találták meg önkifejezésük - és nem szerepvállalásuk! - egyéni módozatait.
Kell-e mondanunk, hogy megjelenésük erős visszautasításra talált mind a szakmabeliek többségénél, mind az átlagolvasók szélesebb körében. Absztraktabb kifejezésmódjukat érthetetlennek, ironikus hangjukat sértőnek találták, vulgáris szavakat sem kerülő szókimondásuk sokakat felháborított és nagyjából általános lett az a vélemény, hogy amit művelnek, az nemcsak hogy nem irodalom, hanem a magyar nyelvvel való bűnös visszaélés, a hagyományok és a szent értékek meggyalázása, és mindenképpen a kárpátaljai magyar közösség identitása elleni merénylet.
És valóban. Ezen fiatalok fellépése úgy hatott Kárpátalján... Hogy is?
Identitásunk elkötelezettjei a vasárnapi töltött káposzta után a ház elé kitették a viaszosvászonnal fedett konyhaszékeket, odakészítették a tájjellegű savankás házibort, majd népdalokat és hazafias nótákat dúdolva békésen ultizni kezdtek. És ekkor mintha... Mintha motorkerékpárral bőrdzsekis rockerek rontottak volna közéjük. Micsoda senkiháziak, semmi sem szent nekik. Becsmérlik a töltött káposztát, lesajnálják az ultit, csak biggyesztenek az igaz dalok hallatán, és egyikük sem termelt még soha életében egyetlen liter tájjellegű savankás házibort sem. - Hát fusson, akinek nincs bora. - És el is futnak. A négy fiatal költő közül ma már mind a négy Magyarországon él. Hamburgert és pizzát esznek, pezsgőt, sört vagy tonikot isznak, metállzenét, dzsesszt és worldmusicot hallgatnak, pókert játszanak és bridzselnek, de ennél is jobban szeretnek az Interneten szörfölni.
A kárpátaljai magyar ugaron viszont hálistennek töretlenek a hagyományok.
[1] Erről bárkit meggyőzhetnek a kárpátaljai magyar iskolákban használatos korabeli tankönyvek
[2] A szerző nem kívánja elhallgatni, hogy a 70-es években maga is írt Lenin-verset és nem egy korai művében megénekelte a munkahősöket, elítélte a "a burzsoá ideológiát és propagandát" (például a Szabad Európa Rádiót, a vallást, sőt a rock and roll) stb.
[3] A Forrás Irodalmi Stúdió tagjai
[4] Hasonló következtetésre jut Cséka György, amikor mindkét tábor alkotásmódját "szocialista-realistának" nevezi abban az értelemben, hogy íróink a tartalmat, a mondandót a csupán eszközének tekintett forma elé/fölé helyezték. Szerinte a más-más hagyományra támaszkodó két tábor közti különbség már eleve is csak látszólagos volt: »A kétféle hagyomány szembenállása (gondolok itt Balla László és Kovács Vilmos, a Forrás Stúdió és a hatalom, ill. a József Attila Stúdió szembenállásának legendájára) azonban látszólagos, éppen irodalomfelfogásuk alapjainak azonossága, formálási módjaik hasonlósága, "problémátlansága" miatt. Sajátos módon ezért a hatalomnak ellenálló, ellene (szolidan) lázadó, "igazmondó", "szolgáló", "magyarságot őrző" művek (Kovács Vilmos: Holnap is élünk c. regénye, Zselicki József, Vári Fábián László és mások művei) halálos csókban forrnak össze azzal, ami ellen, amivel szemben megfogalmazták magukat (különválasztani e kétféle hagyomány alkotásait csak irodalmon kívüli - morális, politikai - szempontok szerint lehetséges), és a mérhetetlenül cinikus, a kommunista irodalompolitikát (túl sikeresen) kiszolgáló, vagy csak vele kompromisszumokat kötő művek (Balla László ezirányú munkássága) magukkal rántják a feledésbe (ama korszak múltával) az egyébként ideológiájukban rokonszenves, igazukat, identitásukat megfogalmazó, "szolgáló" alkotásokat.« (Cséka György.: A kárpátaljai magyar irodalom, Pannon Tükör, 1999/1.)
[5] Példának felhozhatók - nevesebb íróinkat említve - Füzesi Magda, Ferenczi Tihamér, Horváth Sándor, Dupka György akkor írt versei, Nagy Zoltán Mihály korai novellái (illetve egy közismertebb, nem-kárpátaljai példa: Váci Mihály életműve). Verseikben a nép, a közösség - elkötelezettségük tárgya - a polgári társadalmat eltörlő forradalom által felszabadított, boldog jövendőt (kommunizmust) szorgos munkával építő népként, tömegként jelenik meg.
[6] Az egységesülés folyamata nagyjából-egészében a közel két évtizeden át működött (1971-1989) József Attila Irodalmi Stúdió (Alkotóközösség) keretei közt ment végbe, s a tendencia jól megfigyelhető a stúdiósok fórumában, a Kárpáti Igaz Szó c. napilapba tördelt Lendület c. irodalmi oldalakon közreadott publikációk alapján. (Lásd A Lendület évei c. bibliográfiát, Galéria-Ecriture, Ungvár-Bp., 1994.)
[7] Utalás Vári Fábián László és Fodor Géza verseire.
[8] Eltérések, kivételek persze akadnak. Említhetnénk például Fodor Géza költészetét: minden elkötelezettsége és szolgálatvállalása mellett alkotói világában dominál az intellektuális, elvont, olykor nehezen felfejthető líra.
[9] A kötettel már itthon rendelkező, a 90-es években elköltözött írók: Balogh Balázs, Imre Sándor, Márkus Csaba, Móricz Kálmán, Finta Éva, Lusztig károly. Hosszabb azok sora, akik kötetig itthon nem jutottak el, de írásaikkal rendszeresen jelen voltak irodalmunkban (néhány kiragadott név: Györke László, Boldog János, Orémus Kálmán, Bundovics Judit, Barta Zoltán, Lengyel Tamás, Dalmay Árpád...), illetve azoké, akik tanulmányaikat vagy munkájukat hosszabb ideje Magyarországon végzik és már csak formálisan számítanak kárpátaljai lakosoknak.
1999.
Korábbi verziója megjelent: Új Horizont, 1999/4.
Végleges szöveggel kötetben: A hontalanság metaforái, Bp., 2000
Egy újraközlés kedvéért 2001-ben kissé módosított szöveg: Halálos csók