Szeretem az ébredő világot,
minden nap új csodára várok,
álló éjjel oly sokat pihentem,
hogy elkoptam, azt is elfeledtem.
Együtt kelek a madarakkal,
világszéli, fényes napkoronggal,
Ádám vagyok, ki először lát most
minden csodát: füvet, fát, virágot,
és csak vagyok, gyermekként élek,
kopik a test, nem kopik a lélek.
A Világ ébred s vele a világom:
feleszmélek, és a kertet látom,
a végtelent, mi ott van mögötte,
szemem elől valami elfödte.
A végtelent, vagy inkább a semmit?
Választhatok, nekem melyik tetszik.
Tükre vagyok belső életemnek,
jó eszköze testi örömöknek,
mely olyan ősi, mint a föld, az ég,
és nem unom, ebből sosem elég.
Ébred velem a parázs mohóság,
követnem kell újuló parancsát,
hogy hallj és láss, ismerj és vigadj,
hogy amennyit kapsz, te éppannyit adj,
hogy örvendve tedd meg utazásod,
bárha kísérik szörnyű változások,
s az utak közül azt, melyik tiéd lett,
fogadd el: a véletlent, mely éltet.
Falánk agyam angyalai súgják,
mindez nekem ördögi adottság.
Szeretem az ébredő világot,
minden nap új csodára várok,
álló éjjel oly sokat pihentem,
hogy elkoptam, azt is elfeledtem.
Együtt kelek a madarakkal,
világszéli, fényes napkoronggal,
Káin vagyok, zsidó testvérgyilkos,
Istentől nem várok bocsánatot,
és csak vagyok, gyermekként élek,
furdal a test, nem furdal a lélek.
2011. január 14., 00:21:22
'kezed simítom
s az ujjak hegyénél
egyszer csak véget ér'
(Aczél Géza)
…azután - mintegy ütésre -
megéreztük vége, vége,
én lihegve, nyitott szemmel
kecses tarkódra meredtem,
te kelletlen elfordultál:
„Mikor elmentél, nem hívtál”,
(a „Gyere kicsim!” elmaradt)
csak így, csak ennyi volt szavad,
…azután… már csak mogorván
gubbasztottunk, ki-ki árván
és kifosztottan, merengve
bámult kifelé a kertbe,
inkább vágyva hóviharra,
fergeteget hozó fagyra,
hogy ne kelljen egymásra
nézni, idegenné válva,
…azután… másnap, emlékszem,
a megállóhoz leértem,
egymagamban állva ottan
a hangodat tisztán hallottam:
„Drágaságom, édesem”,
- hízelegtél kéjesen
nyögdécselve -, „Úgy imádlak,
olyan istenien csináltad!”
…azután… egyszer, emlékszem,
rossz napom volt, haza értem,
a kaput nyitottam éppen,
mikor úgy éreztem: végem,
igen, végem van, és nyomban
össze fogok esni holtan,
valami durván megrázott,
a hófoltos földre vágott,
…azután… készséges agyam
szajkózta unós untalan:
ugyan, nem is történt semmi,
ami történt, jó feledni,
s valóban, már haloványan
tűntél fel, megtörten, lágyan,
oly fényképként, amely fakul,
olyan szemként, mely megvakul.
2010. december 30., 23:38:57
éjjel hűsítő szél támadt, és kékesszürke felhőt tolt a hold elé, az erdő ködbe rándult
Emlékszem a csillaghullás örömére.
A horhosban fekve néztem föl az égre.
A Tejút, akár a csurgatott méz
áradt szét lazán, hömpölyögve.
Emlékszem az ezüstös tisztásra.
Kérdezgettem, hol van a szerelem?
Vágytam rá, kerestem mindhiába.
A rét és a hold is eltűnik velem.
élünk, s amíg élünk - bár csalódni félünk - kitartóan csörtetünk egymás felé
Aranynál különb anyag kacag
a kínomon. Ezüstként szállnék
messzire, elülnék ezüst fák alatt,
pergetve ezüst gyöngyömet.
Ma már tudom, csak az isten
lát át a sötét erdő-titkokon.
Tudom, a magányt tűrni kell,
és dalunk csodás rímekre lel.
hajt az ösztönlétünk, az erdő tágul és vonaglik, mancsod mancsomhoz ér
2010. október 18., 15:20:18
Süt a nap,
a falak fénylenek,
az árnyék lassan,
ferdén lepereg,
és mogorván
az emberekre hull.
Az égen esőszínű
hamu virul.
E parton megleltem
óceánt és ciánt,
feledtetni fogja
őket csacska szád.
E parton kiittam
az élet poharát,
feledtetni fogja
sötét földmeleg.
2010. június 01.
Nem jártam nálad tegnap este,
nem jött álom szomorú szememre,
nem folytam beléd mint kávé a tejbe,
nem tudtam, merre induljak, merre...
Vihar tombolt,vadul ordított,
rám nyomták súlyukat köznapok,
elfelejtett idők és bús dalok,
valami súgta: a remény elhagyott...
Kapkodtam, kapaszkodtam a mába,
nyomtam arcomat gyertyalángba,
hogy agyamról szálljon a pára,
asztalon gőzölgő pohárka....
Úgy akartam álmodni élni!
Illatodat - rajtam - beszívni,
csendes félhomályban meginni,
nem gondolni másra, csak lenni....
2010. április 22., 16:53:44
Zoltán Károly, 2010-04-08
Madarak röptét rajzolja az ég.
A Föld megállt a semmiben,
feledve sajgó, sebes tenyerét,
míg a teremtő Isten megpihent.
Ejti prédáját homályban a szem,
emésztő vágyát az égő gyomor
felejti, s kínját a földi szerelem.
Elmenni, elmúlni: rajtam a sor.
A néma térben önmagam vagyok,
az idő tükrös folyosóin át
ide kerültem: eleven halott,
ki visszatért és most egyszerre lát
mindent, a milliárd pillanatot
éppen úgy, mint vigaszos egészét
mindannak, amit az élettől kapott.
S látja saját lényének a képét,
sejtjeinek űrnyi légióit,
az érzések és a gondolatok
galaktikus reakcióit,
a billiónyi holdat és napot.
Maradna…De vonja, visszarántja
valami…és kijelöli helyét
a ”bent és kint” valós látszatába,
hol élete és halála a tét.
Észre sem vettem, mint sötétedett.
Elment, elmúlt hát ez az alkony is,
fénylett, kihunyt, egyszerre vége lett.
De jól esik csak felidéznem is!
Madarak röptét rajzolta az ég.
A Föld megállt a semmiben,
feledve sajgó, sebes tenyerét
míg a teremtő Isten megpihent.
Törni, sosem törtem magamat,
megtudni, állhatatos vagyok-e,
tettem, mit tartottam elégnek,
derekasan és álhatatlanul.
Így éltem. És voltam elégszer
ez is, az is, ilyen is, olyan is,
voltam elégszer nagy és parány,
és mindazokhoz hasonlítottam
kissé, kikkel összeakadtam
és különböztem is éppen eléggé.
Utamon bólogató szárnnyal
angyalok kísértek. Voltak sokan,
számolatlan roppant sereg
jött a nappalok hosszú során át
velem, és körükben pihentem
esténként, távol, távol a Földtől.
Törni, sosem törtem magamat,
megtudni, állhatatos vagyok-e,
tettem, mit tartottam elégnek,
derekasan és álhatatlanul.
2010. április 08., 21:54:56