Kapocsi Annamária:   Álomrabló

grafika: Kapocsi Annamária

  Csatát vívtam, erdők hegyek vártak, mutatták vad utam. S csak mentem az ismeretlenbe,

mint akit láthatatlan kezek húznak. Keresve az utat, hol meglelem, megtalálom!

Sötét fák, hideg hajnalok kísértek, remegve keltem egy reggelen, a még parázsló esti tűz melege illant épp. Füstje még látszott a derengő ködben.

Rejtett fa árnyékából egy szempár figyel, csak sejthető alakja, hisz még épphogy csak dereng, egy apró fénysugár. 

Magamra terítem köpönyegem, fekete leple levegőt kavarva riasztja a vadat a fa mögött.

Halkan mordul, szeme figyel, látom villanását, de teste földre simul, tudom, nem mozdul.

Halk horkantás hallatszik a hátam mögül, valaki tarkómra fújtat meleget.

Hátra se nézve kezemmel végigsimítom.

Megrázkódik érintésem alatt, majd tenyerembe érzem nedves leheletét. Megérintem az orrát és szemébe nézek, hű útitársam indulna már. Fekete szemében elmélyedek, megmelegíti szívemet, még e hideg reggelen is. Kezem végighúzom  a fekete mén hátán.

A tábor tűzét földdel betakarom, füstje lassan illan el a fák közé.

Kísérőm ki félve a tűztől eddig nem mozdult, elő jő a fa mögül. Zöld szeme keskeny résnyi , még most is borzongok, ha bele nézek. Vadsága lángol benne, de tudom, csak Ő vezethet.

Indulásra készen ránézek, majd hátasommal lassan utat törünk, letört faágakon átlépve a nyirkos avaron.

Vöröslő hajnali fény kísér, ébred a táj. Lassan oszló ködben lépkedünk, hajamból cseppen a köd hidege. Fázva váltok gyorsabb iramra, hátra hagyva talán mindent.

Puha léptű vezetőm már előbbre jár, követem szélbe üvöltő hangját.

Ágak elől hajolok el, nedves levelek csapnak arcomba, vágtatunk a fák között.

Messze még az újabb éj. Nagy utat teszek ma meg, s egyre közelebb leszek! Oda!

Távolban a magas hegy csúcsán felkelő nap fénye csillog. Hólepte teteje felett kavarja a felhőket a szél. Oldalán zöldül az erdő, ide még nem jutott el Ő, aki miatt úton vagyok,

még nem vitte el a színeket, itt még él az álom.

Tekintetem végigfut a mellettem elterülő fák hosszú során. Hallgatom a halk neszeket.

Lassuló léptekkel érek a folyó partjára, hol szürke vezetőm ül egy sziklán, büszke szemét rám villantja. Mint egy szobor oly mozdulatlan, csak a szél borzolja bundáját.

Majd párnás mancsaival hangtalan a folyóhoz lép és inni kezd.

De figyelme nem lankad, fülel. Majd hirtelen fejét felemelve rám pillant, mozdulatlan marad.

A fák felé lopódzik, hajtja az ösztön. Hagyom, hogy elejtse mai zsákmányát.

Megpihenek én is, selyem fekete ménem a folyóba gázolva szomját oltja.

Ezt teszem én is, kulacsom a vízbe merítem.

Leülve egy parti sziklára hallgatom a csobogást, elmélyedek emlékeimben.

Fényes napsütésben üde, zöld kertet látok, szökőkúttal a közepén. Peremén gyermekek sétálnak kacagva, két kézzel egyensúlyozva egymást lökdösve. Egyikük beleesik, sikítva nevet és lecsapja vízzel a többieket. Majd kezével felhúzza magát a peremre és vidáman kergeti azt ki belelökte az imént.

Kiabálnak, szaladgálnak, majd jő egy asszony és a kezét összecsapja:

- Hát már megint? Jaj, ti rosszcsontok, na, futás hazafelé mielőtt megfáztok. Mosolyogva terelgeti a kis csapatot. Hosszú haja befonva is derekáig ér, csak egy kis tincs szabadult el mit egy mozdulattal  arcából kisimít. Ruhája hosszú, földet söprő, színei akár az őszi levelek sárgától a barnáig színváltó. A kis gyermekek egy szál kis fehér ingben szaladgálnak, a forró nyári napon.

Én csak ülök egy padon épp, s őket festem a vászonra. A játékot, kacagást mozdulatok sorát. Háttérben illatozó fák virágba borult koronája él, üde zöld leveleit szellő mozdítja.

Az asszony rám néz, szeme kérdő:

- Már megint festesz? Mutasd hát!

  Megnézi, öröme meleg mosolyként terül el arcán.

- Köszönöm leányom, ismét szép álomként festetted meg életünk.

Ha behunyom szemem, még látom e világot. Hol az álom élővé válhatott.

Mikor még nem jött el ama éj, mi mindent vitt. Feketén, csendben egy pillanat alatt.

Nem voltam épp ott, nem tehettem semmit. Mikor azon az éjjelen alászállt az égből.

Fekete leple lebegett kavargott a légben, s forgószélként rabolt el mindent.

Azóta keresem, kutatom világról világra. Az Álomrablót!

Egyszer egy éjjelen eljött hozzám. Fekete sűrű felhő kavargott az égen, holdfénye át nem juthatott, tábortűzénél ültem épp. Szemem előtt olvadt alakká a fekete léte.                     Pörgött s mit az elégett vizes fa füstje, úgy kavargott, felhőként. Mintha magába húzná az éj sötétjét.

Formát öltött előttem, de ruhája eltakarta arcát. Leereszkedett s hatalmas köpenye lobogott mögötte. Fejét leszegve rám nézett, csak tekintetét láttam. Miként lentről fölfelé nézve rám tekintett szótlanul. Éreztem hatalmát, süvítő szél feszült testemnek.

S csak álltam némán, behunytam szemem. Rá gondoltam, mikor régen láttam, kinek szívét nem adhatom. Meg kell találnom!

Szemét látva magam előtt tagadtam az elmúlást. Éreztem az erőt magamban, nem adom az álmaim! Egyetlen kincsem már nem veszed el!

Forrt a levegő köröttem, dühösen küzdött, fejembe kiabált hangja.

Szemem kinyitva rá néztem, álltam az Álomrabló pillantását.

Farkas üvöltés hangja szállt, és mint forgószél égbe szállt formája elfoszlott. S a hold tekintett reám az égről, mikor megláttam először Őt. Vezető farkasomat, ki lassan lépett elő egy bokor rejtekéből. Tudtam, követnem kell, hisz megálmodtam egyszer akkor éjjel mikor otthonomba hazaérve megláttam a színek elmúlását, az álmok forrásának kiapadt kútja mellett a szürke embereket. Fakó üres tekintetek meredtek rám.

Kétségbeesetten kerestem valakit kiben még él a remény, a vágy az álmok után.

De csak szótlan fénytelen pillantásokat kaptam. Ezen az éjjelen álmodtam meg utam, láttam meg benne a farkast, s világot hol az álmok sírnak. Hol bezárva várják a megvalósulást.

S láttam benne őt is, az út végén megtalálom majd.

Éreztem, most mennem kell, mindenem itt kell hagynom. A kísértet várossá vált otthonom, hol most csak a szürke por maradt az Úr.

4....

Tekintetem égre néz, a nap itt már magasan jár, kezdek felmelegedni a rideg hajnal után.

Fekete hátasomon csillan a fény..hmm még nevet se adtam neki. Nézem sörényét ahogy a szél fújja. Közelebb léptet, mintha tudná, hozzám hajolva fejét megrázza, és vállam meglökve indulásra késztet. .Fekete fény...illene hozzá, vagy bársony.

Magamba mosolygok: ez jó lesz. Gyere Bársony, indulunk.

S megint csak az ég felé nyújtózkodó fák kísérnek, de lassan majd a folyó partjánál lépkedünk, hidat keresve.

Hallom már a zuhogó hangját, távolabb szikrákról alá hulló vízmoraját. Bársony patái alatt már kő csikordul, közeledünk. Felfelé haladva, a magasban már csak egy fa áll.

Kopaszodó ágai égbe nyúlnak, törzse enyhén meghajolt az évek súlya alatt.

Mellette elhaladva kezem hozzá érintem, érzem élet erejét.,bordázata tenyerem dörzsöli.

Földből kiszabadult gyökere a szakadék peremén túlnyúlva levegőbe lóg. Rejtekén madárfészek, kis élet bölcső.

Megállva a sziklán körbenézek, mély levegőt véve belém ivódik a táj varázsa.

Előttem a híd keskeny útja, távolban a hegyek hívogató magassága. Egyik felett madár köröz,

mintha felhőkkel repülne, szárnya mozdulatlan. Levegő királya.                              Végeláthatatlan erdők sora.

Vezetőm már túlparton jár, a pallóra léptetek. Lent a mélyben sziklák csúcsosodnak, lovam patája lever egy apró követ, nézem, mint hull alá. Ha nem élne a reményem, mennék már a kavics után.

De már át is értem, újabb erdőbe léptetek. Levelek közt susogó szél, zene hangját hozza.

Óvatosan léptetek, egyre tisztábban hallom dallamát.

Földre leszállva Bársonyt hátra hagyom. Hárfa hangját suttogja fülembe a szél, s meglátom.

Fa mögé bújva kilesem erdei tündérek táncát. Tisztás közepén tűz lobog, körötte forogva fénylő táncosok, belőlük árad a fény, lábuk talajt nem ér. Fejük felett a hangszerek maguktól zenélnek, vagy tán a szél szólaltatja, pengeti láthatatlan kezével e pergő muzsikát.

Csak egy tündér játszik, hangja is szól csengőn. Oly tisztán hívogatóan, magamról megfeledkezve kilépek közéjük. Csak lassítanak léptükön, meg nem állnak.

Majd egyikük hozzám lebeg. Fátyol ruhája lebeg mögötte, haja is fényként szálldos körülötte.

Nem szól mégis hallom hangját, látom meleg mosolyát, szeméből szeretet ölel.

- Már vártunk! Jöjj, pihenj meg közöttünk. Az éj közelít ugyan, de hozzánk nem jön el, ne félj. Itt nincs hatalma.                                                                                                             Szóra nyitnám szám, de már kapom is a választ.

-  Tudom, kit kergetsz!  Megálmodtam jöttödet. S ha újabb hajnal virrad, majd én mutatok irányt. Most álmodj. Halkuló ritmus fülembe súg, nyugalma ringat  s érzem elnehezülő testem. Tűz mellé ledőlve még látom vezetőm a tisztás szélén  megpihen.

Bársonyt  kezek málházzák le, fölém fényből szőtt meleg takaró kerül.

Sejtem, ismét álmodom...

Álmodom: testem könnyű s bár szemem csukva még, vöröslő forró fény ölel.

Lassan félve pillantok fel, mintha repülnék és magasról nézném a suhanó tájat, de hisz azt teszem. Köröttem felhőfoszlányokat formál a szél. Kezemmel megfognám, megérinteném.

Mint a hab oly fehér, mint égi hótakaró, hintók, emberek, mesék változó alakjává formálja a szél és a napsütés a fellegeket. Testetlen csak szárnyalok s csak a képzeletem szabhat határt tudatomnak meddig és hová jutok el.

Alant hegyek magas vonulata, s közte a megbújó völgyeknek mélyén végeláthatatlan mezők virágözöne tárul elém. Szemvakító színes világ, eddig még sosem látott színek, pompáznak élnek. Folyók, patakok szelik ketté a zöld mezőt s tűnnek el sziklák közt, mélybe visszabújva, vagy zuhogva  épp alá a magasból szivárvány cseppeket szórva szét.

Majd a távolból egy torony csúcsa látszódik ki a felhőket áttörve. Egyre közelebb érve kirajzolódik előttem egy kastély, fehér sziklákból épült sok kis toronnyal.

Zöld fákkal körbevett falain borostyán fut itt-ott, ablakain visszatükröződik a fény.

Halk nevetést hallok s közelebb lebegve látom meg az udvar közepén álló szökőkutat.

S bár ott vagyok nem lát senki sem, hisz álmodom.

Behunyom szemem, érzem...itt van! Ez nem lehet! Felnézek és meglátom zöld szemét, s bár Ő sem lát engem, pedig mintha rám tekintene. Pillanatnyi mozdulatlanság. Jaj, bár most megállna az idő, ha csak szemét nézhetném. De tovább lép s elfordul.

Magasban fent díszes nyitott kapu áll, két oldalról megközelíthetően lépcső vezet felfelé, fehér márványkorlátját megérinti s elindul. Fokról fokra követem mellette lépek, nézem arca élét , haját megérinteném, de nem tudom, bárcsak ne álmodnék.

Felérve belép majd egy hosszú folyóson lépked végig. A falakon képek sora, tartalmuk változó, mintha mind egy-egy álmot rejtett élet volna.

Belép egy szobába, minek magas ívelt ablaka nyitva áll, s a huzat mozgatja a függönyt mi földig ér. Nap sárga színén apró virágok mintha a függöny is élne.

Kis szekrény tetején pohár, mellette egy kancsó bor. Tölt egyet, iszik, s ajkáról egy vörös csepp csordul állára. Felé nyúlok, de keze mozdul s letörli onnan a bíbor ízű mámorhozót.

Majd az ágyra ledőlve szemét lehunyja, s kezét feje alá teszi, álomba merül.

Hirtelen hatalmasat dördül az ég, Ő összerándul álmában.

Nézem, arcának változó vonásait egyre sötétül bőre, színes ruhája szürkül, majd átmegy feketébe. Ez nem lehet...!Mintha belőle jönne a sötét: ágya huzatán végigfutva falakon padlón elfeketül a szoba. A függöny színét vesztve, rongyossá szakadt szürke durva lepelként borul az ablakra, honnan  már nem süt a fény.

Hidegen fázom, ránézek... s előttem az ágyon ott fekszik az Álomrabló.

Nem! Nem! Nem! Kiabálok, ez nem lehet, nem lehet, hogy Te légy az.

De felkel s látom fekete szemét mely üres gyűlöletként öl. Félve hátrálok, széket borítva földre ülök. S a képek a falakon elsötétült gonosz álmokat mutatnak, haragot, bánatot hoznak.

Kiabálok...Ébredj, ez nem Te vagy, de elsétál mellettem s az ablakon kirepülve kísértet hangon kacag. Mögötte fekete leple kavarog..

Hatalmas sikoly, hisz én kiáltok. Felülve körülnézek. Ott vagyok az erdőben, s a fénytündérek állnak mellettem. Szomorú szemükben látom, megálmodtam a valóságot.

Az álomhozómból lett a szörny, kit üldözök, az ki minden hozott, majd elvitt mindent.

A sok keserűség és gyűlölet mi összegyűlt, egy nap belé költözött.

Könnyek közt nézek fel, mit tegyek? S a tündéreket látva már tudom a választ.

S bár fáj, ismét útra kelek.

Szárnyalunk a végtelen határán túl. Felhők habjában suhanva csak némely hegy havas csúcsa látható, mely hidegen emelkedik a magasba. Ridegségük átjárja testemet, szempillámra fagyasztva a könnyeket. Arcomba jeges szél fúja a haragját, megérintettem a szelek világát

hát megmutatja a hatalmát.

Dermedt kezemmel mereven kapaszkodom a madár tollazatába.

Ha fejem néha reá hajtom, érzem a belőle áradó meleget.

Nappalok és éjjelek  váltakozása sejteti csak az idő múlását.

Ha hideg csend is kísér, fejem felett fénylő csillagok terítik be a fekete égboltot.

Ragyogásuk időtlen fénye, az élet végtelen csodája a világ felett.

Mikor az éj szüntelenné válik, tudom elértem az Álomrabló otthonát, mit álmomban láttam.

Eltűntek a végtelen mezők s a virágok sokasága helyett kopár, kiszáradt föld és szürke por lepte táj fogad. Az Álomhozó fehér tornyos otthona helyén, fekete ormótlan romok, hegyes sziklák töredezett fájdalma kiált a napfényért.

Közeledve a talajhoz szürke porfelhőt fúj reám a felkavart levegő.

Leszállva a hófehér madárról, lecsatolom övemről az erszényemet és előveszem a mélyén megbúvó apró üvegcsét. Szinte égeti kezem, de újaim mégis reá fonom.

Mint menedéket, úgy szorítom, majd szép óvatosan letekerem a rajta lévő zsineget.

A száján lévő pecsétet feltöröm és egy mély levegő vétel után mohó kortyokkal nyelem el a forró nedűt.

Égetve ajkam tűzként fut végig torkomon, de csak egy szemvillanási időt veszitek el, máris kívülről látom lelkem hordozóját, amint a földön megpihen.

Most könnyedén, mint még soha, testem súlya nélkül szabadon lépdelek.

Talpam nyomán nem száll fel az út pora.

Fejem felett vad vihar dúl, villámok szelik által az eget, színeket s fény csempészve  a kietlen sötét világba.

Szemem behunyom egy villanás elől, s mikor ki nyitom már ott áll előttem.

Mint a szél úgy  süvölt a haragja, s vadul cibált palástja korbácsként csapkodja a levegőt.

Ott állok éppen vele szemben s a fekete semmi árad belőle. Elnyelné a testemet, körbejár, mintha az éj folyhatna, magába zárhatna. De hozzám nem érhet, fény óvja lényemet, felolvasztva a sötétet.

Tekintete fáj, elszívná erőmet, hangtalan szava űzne, rombolna, de hasztalan.

Csak figyelem, egyre közelebb lépve belém ivódik hidege, de már nem látom vad tekintetét, már nem érzékelem gyűlöletét. Csak azt érzem szerettem rég. Ő volt ki valóra váltotta a megfestett álmokat. Túl a végtelen határán, hol lefestettem az emberek vágyait, ő megvalósította valamennyit, színeket keltve életre. De magára vette a világ fájdalmát s a keserű álmokat. Feladva saját vágyait, feledni kívánta mind, s nem érezte át mások álmait, így bezárta valamennyit.

Fekete és fehér alakunk a semmi közepén egymáshoz közeledve vihart szít. Villámlás szeli át a fekete égboltot, fényt repítve a sötét égre. Fölém emelkedik alakja,s én lassan haladok előre. Nem ismer fel, tudom, emlékeit mikor végképp feneketlen mély kútba vetette, akkor halt meg lelke benne. Hozzálépek, megérintem, mit vadállat mordul, de megfogom kezét.

Könny csordul végig arcomon, s kézfejére cseppen. Riadtan nézi, mintha égetné bőrét.

Majd tekintetét rám veti, s én látom, mint világosodik és kel életre lelke fénye.

Küzd a sötét énje, tépi a lelkemet, de bőre élénkül s élni kezd.

Ébredj! Kérlek, ébredj!

Szeméből egy  fehér gyöngyszem gördül, s én végig simítok arcán, mintha kezemmel törölném le dühét. Majd szinte megtorpan, reszketni kezd.

Torz arcvonásait lemosom könnyeimmel, s mintha életre kelne.

Testem úgy gyengül, mintha a könnyemmel  folyna el ereje. Érzem magamban a meleget, átadom néki az erőmet. Már látom zöld szemét amint félénken reám néz.

Már felismer, s keze gyöngéden átölel.

Szó nélkül tekint reám s tekintetünk egybeolvad, mint a napfénye melegít, ölel.

Csak elmerülök nézve, mily könnyű az élet, mily egyszerű. Itt vagyok, most semmi se fáj.

Lábam remeg, gyengülök, érzem, de olyan szép..

Ragyogó az ég és napfénye süt át a fehér felhők mögül, minden oly egyszerűen könnyű és szabad....boldog vagyok...

Fent egy magas hegyoldalon magányos ifjú áll. Ruhája kékje, mint a tiszta égbolt, s csak épphogy gyenge szél mozdul. Mellette lombos fa, melynek zöldje üde friss tavaszt hirdet

s apró fehér virágok díszítik, illatuk finom, édes.

A férfi mozdulatlan, előtte friss hant, de nem néz reá, tekintete a távolba merül.

Majd zöld szeméből egy utolsó cseppnyi fekete álom hull alá, mintha az Álomhozó utolsó könnybe zárt fájdalma volna.

Lehullva a  sírra eltűnik a földben, s egy kicsiny fekete virág bújik elő a mélyből.

De ő ezt már nem látja, elfordul, s az Álomhozó új útjára indul.

Valóra kell váltania a világ álmait, de örökre feledi önmaga vágyait!

Felrepülve az égboltra eltűnik a messzeségben fénylő alakja.

Egy fehér madár köröz lassan az égen, fejét még egyszer a sír felé fordítja és tovaszárnyal.                                

grafika:Kapocsi Annamária