Tipródás

tar ágak közt a lusta szél

kering el-elakadva

régmúlt csókok ízét

sehol sem találom

elfogytak mind az álmok

fekete-feherén billentyűk zenélnek

részeg zongorista virtuóz bánata

levegő vibrál

légszomj

váltóláz

dübörög a vér

lepedő ázik

kifacsart szerelem

sósan mar

nem maradt semmije

a kifosztott múltnak

zörgőn szaladó megszáradt kóró

ördög szekere szúrós iringó

(Jarles, 2007)

Mámor

Pőrére vetkőzött szavak

vad szenvedéllyel ölelkeznek

Nászát ülik éhes szenvedélynek

Tüzet fognak majd elégnek

Pernye hull a szélbe...

(Jarles, 2007)

Taszítás

nem leszek többé

színes festéked

álcázott lényed

külső mázán

(Jarles, 2007)

Telihold

Puha kézzel felém nyúlt az éjszaka

nem ígért csókot, nem mondott bókot

csak lágyan ringatott álomszárnyán

s mikor elszenderültem leoltott

sok-sok lámpást őrnek csak egy

csillagot hagyott ott fenn és lent

a telihold feleselt vele

ezüst fénybe vonta az udvart

hát megkérte a szelet

fújja csak fújja a felhőket

pőrén ezen az éjen ne álljon

így óvta édes álmom...

(Jarles, 2007)

Évszakok

Tavasz tündére lépdel

a határtalan térben

nevetve siet a Nyár elébe

ecsetével színes képeket fest

a Nyár még várat magára

de már belefonja fényes

selymes copfját a

Tavasz illanó kezébe

Ketten együtt érlelik

a születendő szépet

s majd eggyé olvadva

izzanak az Őszben

az Ősz, bozontos apó

reggelente már

hullongó színes

leveleket seper

a lét kavalkádját

tálcán nyújtja a

Télnek, ki hideg kezével

mindent jéggé dermeszt

(Jarles, 2007)

Utoljára

fénylő melegem

neked görgetem

nem alkuszom

fejet nem hajtok

hajbókolva

még előtted sem

szeretésem

szivárványkönnybe

öltöztetem

ékkőnek

szívedre helyezem

kinyújtom kezem

egy őszi reggelen

elsimítod szemed

sarkából a ráncokat

hajad gyér szálait

becézgetem

szívem melegével

hiányt ne szenvedj

óvó szeretésben

tegnapok súlyát

emeli a ma

nézd milyen

melegen süt

ez a furcsa színű

bágyadt nap

benne összpontosul

az élet számtalan szikrája

ülj velem kéz a kézben

szép szelíden

tornácos házunk

küszöbén

bár tán már kicsit

így kényelmetlen

ott a vén faragott pad

igaz szúbogarak percegnek

de olyan szép zene ez

két öregnek

hajdan mennyi mindent

képzeltünk

megváltjuk a világot

ma már nem tudjuk

fogunk sincs

mivel harapdálhatnánk

csak nyeljük-nyeljük

de látod drágám

a kezünk még kulcsolódik

és szemünkben

huncut szikrák táncolnak

önfeledt mosolyunkba oldódva

egyszerű már az élet

nincs gőg

nincs akarás

egy halk sóhaj száll az égre

megköszönjük mit kaptunk

egyetlen vágyunk

a csendes elmúlásunk

(Jarles, 2007)

Keringőnk

álomittas szemem

reád emelem

a homályon át

elmosódik arcod

nem baj

hisz tudom

minden vonásod

látod drága

elszállt az idő

megfakult a festék

foltos a kéz

csendes a szív

emlékek elpihennek

ma valahogy oly

furcsa lettem

éteri lett lényem

nem hív a föld

édes illata

vagy ha igen

magába le

de te még maradj

vagy jöjj velem

egy utolsó keringőre

nézd előveszem

féltve őrzött

régi ruhánk

csak egy nap volt rajtunk

és most már örökre

(Jarles, 2007)

Hiányod

elmentél csendesen

lépted sem koppan

telehordja nyomaid

az őszi szél

színes avarrá lettél

majd jő a csontkezű tél

megfoszt színeidtől

vacogó reszketésben

simulsz mindenki máshoz

mégis minden hiába

ki elesett csak taposnak rajta

süllyedjen mélyebbre

egyre lejjebb

de ne félj mert az is egyszer véget ér

és ismét fel a le...

és látod ragyognak a fénylő csillagok

és újra tied az élet

s már tán tudod

hogy az út ugyan véges

és mégsem...

járod újra és újra

s majd ha már lebegsz

oda is érsz hova s miért születtél…

(Jarles, 2007)

Csábítás

köd üli meg a völgyet

tejfehér álom lebeg

kitárt karokkal

a zöld út felett

veled ott járok

én hajdani asszony

most csak vagyok

csalfa lápi lidérc

kísértem az eltévedt

bolyongó kósza lelkeket

vissza többé ne térjenek

vesszenek a homályba

parttalan vízen élettől fosztva

evezzenek lankadatlan

vagyok az örök csábító

vagyok az örök álom

kit soha senki el nem ér

testet öltök merészen én

szépségem átragyog a sötéten

arcom halovány szelíd bája

útvesztője fájó szíveknek

karcsú alakom maga az igézet

beleveszni vágyik ki csak látta

ölem illatos selymét...

és én boldogan csábítok...

majd mint jóllakott vámpír

máris odébbállok

mögöttem megtört alakok

miközben kedvem magasra hág

(Jarles, 2005)