Félárbocon
Félárbocon ücsörgő csönd marasztal,
hervadt gyertya, fakuló kocsmaasztal;
borsónyi sörhab csorran csorba tálra:
rákönnyezi a korsó porcelánja.
Álmos tulaj, zárásra vár a kassza,
snapszgőzt lehel az "ásító inasra;"
fölötte pörköltszaftos a tapéta,
légy száll az árva fasírtmaradékra.
Kívül az utca gyantás, sárga csendje,
rárótt mámorok danás végtelenje.
Földre zihált öröm lök el magától,
fejvesztett tegnap sikolt el a mától,
s kapatosan, az Égre oldalogva,
belángolok a félszeg holnapokba.
Sunil
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
A Vacsora
Stigmát zihált rájuk a rémület,
s e kérges éj is rögöt vert szemükre;
a félbe félt hold zsibbadt révület
sarlóját rótta árva Mesterükre.
Könnye apadván, Vére sírt Helyette,
értünk, kikért zsákruhát ölt a holnap,
fakó kámzsáján lázrózsák dalolnak,
s lobbannak rettenetről rettenetre:
daróc könnyét, vére csipkéje szegte.
Már Fenn a Lelke: Keresztet farag,
forgácsa hull, mint szóra hull a rag.
Csak hallgatnak, a báránysült kihűlt;
langyos a bor, kiszikkadt a kenyér:
Halált fájó fohász az éji szél...
Álmomban...
Álmomban verssor voltam,
betűim tüske-rendje
karcolgatott bomoltan,
sebeket a szívemre.
Fájt ám, a sebzett lélek:
Kibírtam, szebbre sírtam;
hálámból, hogy még élek,
írtam csak, egyre írtam
Elapadt már a tollam,
szót sodró ujjam vérzik;
illan az ihlet rólam,
kacska soraim érzik.
Ám énekem az éjjel
ében vermébe verve,
versem tövisre térdel,
s rászúr a Végtelenre...
Napforduló
Meghódol lassan minden árnyék,
éjfelet kong az ódon óra;
a holnap intésére vár még:
Az idő kilohol alóla.
Iszkol a mély éj, itt feledve
indigó sóhaját a holdnak;
vak senki földjén dideregve,
már nem a ma, s még nem a holnap.
Harmat hullna, ám tart a mától:
Könnyé hűl, s a tegnapba cseppen;
megretten kóbor óhajától,
hogy meglássa magát a cseppben
Az ódon óra újra kondul:
Már egyet üt, jaj, nincs menekvés...
A Nap a ma kulcsára fordul:
Új hajnal, új nap, új teremtés...
Eltűnök Nélküled...
Eltűnök Nélküled, mint nyom a vizen,
mint sirkőről lepörgő ékezet,
mit nyári zápor töröl el szeliden
vagy könnyé törpülő emlékezet.
Ha visszatartanál is, mondd, mi végre?...
mint csonkig égő gyertyát a viasz,
úgy szoritanál bánatod szivére,
hogy lelkem fojtaná meg a vigasz.
Ha eltűnök majd, mint a nyom a vizen,
s a könnyé törpülő emlékezet
a sirkövemre rajzolgat szeliden,
nevem felett, Te légy az ékezet...
A törpe szél
A fák között a törpe szél visít,
visszhangja verte hangját óriásra;
gyökérkígyók bogán lapul kicsit,
egetverő, ágatverő sírása.
Panasz roppan szava nyomán a gallyról:
az ághegyen trillázó, pici sármány
remegve rebben, holló rí a tarlón,
hogy glóriázza megváltó szivárvány.
Torpan, s oson tova a törpe szél,
huncut echója kuncog még alóla;
új dalra kél és Uráról mesél,
az erdő bundás-tollas légiója...
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
Ébredés
Ónszürke ég alatt gyomlál a bánat,
lomhán lapul az ember, sír az állat;
évek véges kévéjén érve össze,
emléke elménk agyaghoz kötözte.
Csak tántorgunk, árnyékaként a jónak,
nyelvünk nedves kis párnája a szónak;
vak dobhártyánkon balga zaj dobol már,
és rettegünk, hogy holnapra pokol vár.
Ha nap süt vagy eső hull karikára,
eleven bőrruhánk már alig állja.
Húsunk alatt a csont is úgy csikordul,
mint rozsdaverte kertkapu, ha fordul.
Egymásra hamvadunk még minden éjjel,
üszkös tüzünk a hamván mégsem ég el.
Ravatalon, a létből is kicsapva,
verejtékünk fürdet csak virradatra.
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
Áldozat
Szívemben bánat csücsörit a csókra,
nem halmoz vágyat, nem vágyik ma bókra;
csápja csupaszon csap meszet az eremre,
tág hályogot tákol üveges szememre
Lelkemen reszket szerelme a Jónak,
szó-szószba hullott sója a valónak;
dallamot kalimpál billentyűin nyersen,
s megfeszül kottája keresztjén e versem
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
Utamfutta
Hosszú az út, a futta kurta,
tétova léptem egyre nyújtja;
mit bánom én, ha fél arasszal,
csak nyúlna meg még két tavasszal.
Kamasz tavaszból kába nyárba,
nyárból az őszbe, mindhiába;
levele-vesztő őszbe őszül,
ölének öble őserőt szül.
Térül a tél, már fagyra fordul,
mord toportyán portyára mordul;
bíborban botorkál előlem:
Apad a Nap rám, lemenőben...
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
Ébredés
Ónszürke ég alatt gyomlál a bánat,
lomhán lapul az ember, sír az állat;
évek véges kévéjén érve össze,
emléke elménk agyaghoz kötözte.
Csak tántorgunk, árnyékaként a jónak,
nyelvünk nedves kis párnája a szónak;
vak dobhártyánkon balga zaj dobol már,
és rettegünk, hogy holnapra pokol vár.
Ha nap süt vagy eső hull karikára,
eleven bőrruhánk már alig állja.
Húsunk alatt a csont is úgy csikordul,
mint rozsdaverte kertkapu, ha fordul.
Egymásra hamvadunk még minden éjjel,
üszkös tüzünk a hamván mégsem ég el.
Ravatalon, a létből is kicsapva,
verejtékünk fürdet csak virradatra.
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?