Munka után bementem a hozzánk közel lévő vegyesboltba. Mivel lecsót szerettünk volna vacsorázni, bekerült a kosárba a paprika, paradicsom, kenyér, majd a hentespulthoz mentem. Az eladó úr kedvesen megkérdezte, hogy mit adhat, mire mondtam neki, hogy lecsókolbász kérek. Erre Ő viccelődve megkérdezte, hogy mekkorát. Ha vicc, hát legyen vicc. Gondolkodás nélkül rávágtam, hogy mindegy, nem nekem lesz, hanem lecsóba kell. A nem várt válasz hatására elvörösödött és hátrafutott a raktárba. Legközelebb amikor a boltba léptem, általában a raktárba volt elfoglaltsága, így a főnök szolgált ki.
Trabanttal mentem vásárolni. Leparkoltam, a kocsit lezártam és a boltban megvettem a szükséges dolgokat. A szatyrokat betettem a Trabantba, majd indultam volna hazafelé. Drága Trabantom nem akarta az igazságot. Nagyon segítőkész emberekre találtam. Legalább hatan tolták a kocsit fel-le, fel-le, fel-le, de nem indult. Ekkor az egyikük megkérdezte, hogy a benzincsap nyitva van-e. Én lenyúltam a csaphoz és elfordítottam. Természetesen közöltem, hogy nyitva. A következő öt méteren beindult és boldogan mentem haza.
Egyszer a hentesnél találkoztam egy régi ismerőssel. Beszélgetés közben a sorból az egyik barátja panaszkodott, hogy mennyire fáj a lába. Szegényt akkor láttam először, de mivel a barátom barátja, így viccesre vettem a figurát. Mondtam neki, hogy ne törődjön vele, mert az SZTK már nagyon frankó falábakat készít. Ekkor a barátom meglökött és tudomásomra hozta, hogy a másik lába már fa. Olyan gyorsan még sohasem értem haza, mint akkor.