Néhány szó a szerelemről
Egyszer megsejthettem az egek kékjét
és hogy a gyöngyvirág csöndje mit jelent.
Utam lett az a néhány kurta fényév,
hogy pár kacat közt lássam a végtelent.
Templomom voltál, hogy bűnös lehessek,
benned magamért mormoltam száz imát.
A gyümölcs - amit már régen megettek -
jobban bódított, mint bármely ópiát.
Lakhattam messzi, egy idegen házban
és mégis izzó tűzhellyé vált szavad.
Mert féltem fázni ott, ahol csak láz van,
otthonom leégett a parázs alatt.
Álltam egy hídon - ugyanaz a híd volt -
a Napot vágytam, de csak sötét éj lett.
Alattam a mély, fölöttem az égbolt;
így repülnöm kellett, hogy földet érjek.
(- talán az utolsó vers hozzád -)
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
kerestelek
nappal és éjszaka
mint kopót a vér szaga
úgy hajtott a vágy
láttam száz halált
de az örökélet
vésett tenyerembe ráncot
s mikor elvesztettem
a lángot a homlokom mögött
már csak az ösztönök
dübörögtek
kerestelek
égen s mélyen a föld alatt
lágyívű dombokon
tengereken - némán mint a hal
megküzdöttem a sivataggal
voltam ott ahol a magam fajta
csak vendég lehet
néhány hitvány pillanatra
és én aki már jártam
mindahány világban
sehol sem leltelek
kerestelek
vassal tollal szikével kézben
vágtam eret húst inat
omlottak előttem
rejtélyes sejtfalak
élve s holtan is boncoltalak
és hol csontig metszett késem
elvesztem egy üres miérten
bár nem tört meg kór
és nem fájt a seb
lábon hordtam ki pestised
kerestelek
száz istent imádtam miattad
és tagadtam meg érted
harcoltam hamis csillagok alatt
néztem ahogy
templomom leégett
és a szent bálványokból
miként lesz salak
csak azért éltem millió évet
hogy egy szó süljön a számra:
hiába
kerestelek
Kónya Gábor
(A versek utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Keddi Jézus
Hol út helyett csak a puszta vas van
áll mozdulatlan. Mint fent a Nap -
oly örök. Némasága mennydörög,
míg mögötte dong a forgatag.
Már nem kér és mit bánja mivé lett;
él Mindenek felett s nem remél.
Tekintet nélkül szemében éj ül,
s forintnyi bűn száz fillért sem ér.
Jelen léte a feszület, ahol
nincs lator és szög sincs, csak tenyér.
Vére lőre, de tudja előre,
teste lesz a penészes kenyér.
Kónya Gábor
akarom mondani
ameddig a szem ellát: határ
és ahová már a szem sem
oda lyukat üt a versem
a végtelen pár sorba fojtva
tágul a tér az idő remél
vár még a kósza szóra
bolygóként kering - isten int
ha kész a műve és én írom
papírra tükörre ha kéred
párnádra illatot festek
havat álmodok a hegyeknek
pitvarodba rögöket sírok
ha írok zsibbadj - szavam
vénádban fájjon minduntalan
agyadban az ereket törje
bénuljon beléd örökre
és ha már az agy sem
a lyuk legyen a versem
tátongó fekete rés az égen
egy gondolat foszlánya
az utolsó észlelésben
Kónya Gábor
Vers, ami másról szól
írhatnék verset a hitről - benne a pátosz
nem csak könnyű fűszer lenne - kömény,
bors (nem fehér), ám e költeményt
elvetem máris, mert ezt a katedrálist - Uram!
most nem neked építeném.
szólhatnék akár a tájról, ahogy a horizonton
lebukik a nap vörös csíkot húzva a tóra
vitorlát hazudnék a hajókra, szavam
dagasztaná a szelet - délit, meleget
de mindez csak ékezet lehet egy dalban.
botló rímekbe zárhatnám magam
vér a szó, betű minden sejtem s ha már
megfulladtam a sokezernyi cseppben
majd másról írok
talán egy másik versben.
Kónya Gábor