Csímár László versei:
Az élet kertje
Ne haragudj rám világ, nem akartam rosszat,
Nem vártam többet, mint amit az élet hozhat.
Sem vívó magamnak, sem pedig bárki másnak,
Sem az ültetett magnak, mit mohón kiásnak,
Kíváncsi, reszkető, telhetetlen kezek,
Még hogy ha az öröklét magjai is ezek.
Többet nem akartam, most is ennyit kérek:
Megtartani azt, akit elengedni félek,
Vigyázni magamban a nem szűnő fájdalmat,
Kerülni a rosszat, a vérszívó ártalmat,
Maradni tovább is akit eddig véltem:
Bús hangú magvető, az élet nagy kertjében.
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
Nyári álmok szeretője
Ó végre egy kis délutáni szieszta,
Édes, nyárral fűszerezett szellő,
kicsit letagadott, hazudott magány,
Mert jó itt, jó most és jó egyáltalán,
Ma minden szép és minden jó megtalál.
Egy pillanatra enyém lett ma minden,
És ezzel még talán nem is hazudok,
A létezéshez itt van minden titok
A ma délutánban amit hoztam, hittem,
Ezért remélem hogy én is itt maradok.
Húz maga után egy elfelejtett érzés
Nyelvemen játszik a búcsúzás íze,
Könnyű dallamok táncolnak a szélben,
És élet-vidám, szeplős kis gondolatok
Hívnak játszani lombok közé rejtve.
Elbújok egy öreg, mesélő fa alá,
Hallgatom amint ősi titkokat susog,
Mert mindent amit csak elmond a szélnek,
Úgy hiszem hogy nekem is tudnom kéne,
De talán már minden titkot tudok.
Talán elő kellene bújnom egyszer,
Bár ne szórná ennyire örömét a Nap,
Mert azt hiszi hogy boldogabb ő nálam,
És én még félek neki megmutatni:
Ma téved, mert én vagyok boldogabb.
Lesz még olyan idő amikor elfárad,
És győzni fog újra rajta az ősz,
Ha ősz lesz, ez az élet örök rendje
Én is elég fáradt leszek már akkor,
S elgyengül bennem minden ami erős.
Dalos lelkemnek majd mit válaszoljak,
Ha helyettem már nem beszél a holnap,
Ha kérdezi fogja hogy mért gyengülök,
Csak azért mert sóhajtva mellé ülök,
Annak aki már nevezhet hazugnak.
Mindegy, ma már nem számít, most dalolok.
Élek és fogok is, mert élni hagynak,
Vidám, Nappal hajnalba ébredő hitek,
Mámoros, szirom-bontó nyári álmok,
Vezetnek és feláldoznak a Napnak.
És nektek boldog, szeplős nyári álmok,
Valamit, mert adni kell, én is áldozok,
Mit a tegnap küldött és a ma hordozott:
Egy szívet ma meggyújtok a nyárban
És nézem amint vele elhamvadok.
Csímár László
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Amikor semmi sincs
Unatkozva válaszra várok, de csak egy kérdés kopogtat,
Nem tudom sem azt, hogy ki ő, sem várhatok-e tőle jobbat.
Üdvözlöm vidám magam legott: szánni való ripacs szinész,
De mielőtt még előadni kezdek, jobban jársz ha kimész.
Mielőtt szárnyalni kezdenék, a semmi is csak állapot,
Hazug magammal együtt - míly gyönyörű - mindenkit áltatok.
Igaz, már nyugodni látszanak a bennem üvöltő vadak,
De lerohannak bőszült szavaim, mint eszeveszett hadak.
Hazugságaim elátkozott nyomán könnypatak, ha csordul,
Nevetésem oly merészen harsog, az idő belecsorbul.
Szilánkjára törik rajtam rozsdás, elvásott acélfoga,
Egyszerre leszek múlttalan árva és kegyetlen mostoha.
Földön túli céda álmaim, szidják a végtelen eget,
Sírokba dobom a remény magvait, nevetve eleget,
Mindenkin, aki már fakó és száraz, hideg földben porlad,
Ahol minden álom zihál, hörög és lassan, halkan sorvad.
Csímár László
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Egy délutáni vallomás
Régi kísérteteim már nem riasztanak,
A magány csendje sem vonz már úgy mint régen,
Válaszokra váró szeppent kérdéseim,
Virágokat festenek szobám szegletében.
Minden színnel töltött, minden szép lesz megint,
És ma már úgy hiszem semmi új nem untat,
Nincsen már sem kedvem sem időm kutatni,
A hátam mögött hagyott, elmerengő múltat.
Érdekes és eddig már annyian is mondták,
Sablonná váltak a becéző mondatok,
Hogy én magam, aki sehol soha jobban,
Ma mindenhol vidáman, otthonosan vagyok.
Árva és elhagyatott, de boldog maradtam,
Mert hiszen minden nap és kedv úgy változik,
Amiképp én magamtól nem tudtam soha,
Ám ma minden rossz, minden hazug eltávozik.
És most hűen eddigi vélt-váltott szavamhoz,
Nyújtok békejobbot a nagyvilág felé,
Maradva tovább is aki eddig voltam:
Egy átlagosan szűk szavú, emberi egyén.
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)