Hajdú Levente  versei:

Fehér akácok

Fehér akácok, mivé lettetek? -

leráztátok már zöld lombterhetek.

Csak kérges tövisruhátok maradt,

s holtszáraz avar ágatok alatt.

Hányszor bolyongtam mélán köztetek,

s csak sírni vágytam, mint az özvegyek.

Hányszor ért itt a fázós alkonyat,

s figyeltem szitakötő-táncokat.

Ti vagytok mindig édes börtönöm,

hozzátok űz sóvárgó ösztönöm.

Az elmém bennetek szül verset is,

s ártó eszmét bennetek csendesít.

Ígérem, hogy hozzátok hű leszek,

s ha nem jövök, akkor csak üzenek!

Tudom, hogy ti már értitek szavam,

mert egy a nyelvünk: örök, kortalan.

Már szél poroszkál törzsetek körül,

s ti álltok mégis rezzenetlenül.

Hűvös varázsotok immár hamis,

De nekem szépek vagytok... akkor is!

Hajdú Levente

(2010. november)

Ez a vers a szerző és a Poet.hu forrásként való megjelölésével,

non-profit céllal szabadon utánközölhető az alábbi kód segítségével:

A kód nem működik..

Tetszik a vers?

Oszd meg az iWiWen!

Oszd meg a Facebookon!

2010. júliusi "A HÓNAP VERSE POET" pályázat  első helyezett verse

Emléked futára

Az alkonyégre ránőtt már az este,

imbolygó léptű nyári éj ölel,

feszeng egy szó az ajkam szegletében,

kimondanám, de nem vagy már közel.

Hervadt vágyakat kaszál kinn a bánat,

fájdalmam terhét magam hordozom,

örömöm rózsája immár elvirágzott,

gyógyulni vágynék, s nincsen orvosom.

Átfestett magányban táncol most a jelen,

csöndjének súlya vállamra tapad,

reám talál mindig emléked futára,

időz egy percig... s aztán elszalad.

Hajdú Levente

(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)

Tetszik a vers?

Oszd meg az iWiWen!

Oszd meg a Facebookon!

Beküldte: meszeletra

A megsebzett bolygó

Annyi keserv fájdítja szívemet, éretted, Föld, s te nem méltányolod.

Ezrek kérnek belőled tizedet,

s kérésüket meg nem tagadhatod.

Körözöl az égi országúton,

s míg vadul tombolnak az elemek,

hűvös arcod Nap felé fordítod,

hogy melegedjenek az emberek.

S ha barna bőröd tikkasztja napsugár,

fellegekkel takarod el magad.

Szerény vagy mindig, ám ha úgy muszáj,

büszkeséged örökre megmarad.

Mint jó anya, úgy dajkálsz életet,

s a jóságért cserébe mit remélsz?

Ha kísért is ember végzetet,

sorsa sorsoddal egybevész.

Mennyi harc dúlt megsebzett testeden,

s mert védekezni magadtól nem

tudál,

eltakarom e tátongó sebet, testemmel én, míg nem jön... a halál.

Hajdú Levente

(1997.)

(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)

Tetszik a vers?

Oszd meg az iWiWen!

Oszd meg a Facebookon!

Ha a magány...

Ha a magány börtönbe zár,

s nincs egy boldog órád;

ha a gondok özöne vár,

jöjj, én számítok rád.

Ha a sorsod kegyetlen volt,

s ellened fellázadt,

ha fű, fa, virág vádat koholt -

hűség légy, s alázat!

Ne kérdezd az őszi szelet,

miért fújt föléd felhőt,

s miért nem láthatod az eget,

csak a záporesőt.

Egyszer talán szép dal csendül

a te ajkadon is,

és akkor majd néma csend ül

a bánatodon is.

Hajdú Levente

(1998.)

(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)

Tetszik a vers?

Oszd meg az iWiWen!

Oszd meg a Facebookon!

Fohász

Tél van, nincs ruhám, nagyon fázom,

de a ruhátlant felruházom,

a ruhátlant felruházom.

És kegyes szív sincs, aki megért,

fohászkodom hát kegyelemért,

fohászkodom kegyelemért.

Adj, Uram, ruhát, jó szót, békét,

szegénységemnek, ó, vesd végét,

szegénységemnek vesd végét!

Ne adj hideget, hogy ne fázzam,

és ruhátlant se, hogy ne szánjam,

ruhátlant se, hogy ne szánjam!

Hajdú Levente

(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)

Tetszik a vers?

Oszd meg az iWiWen!

Oszd meg a Facebookon!

Kiáltvány

Ébredj fel végre, nemzetem, ha sors bősz átka sújt,

Rabláncodat szakítsd ma el, ha meggyötört a múlt!

Hazádat védd és megbecsüld, mert oly nagy volt az ár,

Mit hoztak érted őseid - vérük égbe kiált!

Ha élted is kell áldoznod, áldozd büszkén, magyar,

S nevedet a földbe s égre véreddel írd be majd!

S a cél, mely eddig éltetett, éljen hát most tovább,

Jövendő büszke századok zengjék diadalát!

Itt szült a gyilkos indulat sok értelmetlen csatát,

S a harcban elesettekért itt mondtak száz imát.

E nemzet védte lelkesen s vakmerőn e hazát,

s ostromló ütközet után kitűzte zászlaját.

Itt haltak népünk nagyjai hős vértanúhalált,

S a bitón - várva sorsukat - éltették a hazát.

Megvívta forradalmait ez elszánt kis sereg,

S mert nagy volt ellen s túlerő, nem mindig győzhetett.

De bátor az, ki halni mer, s hazájáért teszi,

Panasz nélkül fogadja el, mit sorsa nyújt neki.

S a csatazaj ha elcsitult s a béke feldereng,

E népnek harci tetteit regélik ezredek.

Kit annyi vész és kínteher megtörni nem tudott,

Kinek vígság és jó kedély csak oly ritkán jutott.

S aki békében élni vágy annyi viszály között -

Terjeszd ki hát védőkezed, Uram, feje fölött!

Ébredj fel, kérlek, nemzetem, ha sors bősz átka sújt,

S e szót: Szent Világszabadság - örökre megtanuld!

Hazádat védd és megbecsüld, hisz oly nagy volt az ár,

Mit hoztak érted őseid - vérük égbe kiált!...

Hajdú Levente

(október 23. tiszteletére...)

(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)