KAPCSOLAT
2012. augusztus 24.
Csáth Gézának
A félelem nem volt mindig
velem,- mondta G.- s éreztem
igazat szól, miközben
elnéztem a válla fölött,
s láttam, úgy lapul inge
alatt a görbület, mint egy
magányos fa megdőlt
derekán a közelgő
éjszakából kinövő sötét.
Ágya szélén ült a Démon,
hallgatag, s vigyorgott, majd
átnyújtott neki néhány tablettát,
s tudta, megint magához
láncolta, s megint befizette
G.-t egy körútra a maga birodalmába,
ahol G. újra bejárhatja a szigeteket,
találkozik Szerotonin királynővel,
s átveszi tőle a boszorkány-serleget.
G. egy altatódalt dúdolt, majd
kinyújtózott a holdsütésben.
Néhány kekszet mártott meleg
tejbe, s megkérdezte, most
vegye-e be az altatót, vagy ráér
később is, mert nagyon szeretné,
ha nem tartaná fogva a kényszerű
ébredés, s a receptorok ismét elirányítanák
arra a szigetre, melynek Nothing-land
a neve, más szóval álom-koporsó.
G. ajkán elvékonyodott a szó, s fáradt
hangját a semmibe emelte.
Kérlek,- mondta a szörnyetegnek, aki
szimbiózisban együtt élt vele;
- kergetőzz velem az ürességben, s ha
utolérsz, fektess a csend szőnyegére.
Jó lenne már kilépni a kalandjátékból.
NIETZSCHE HÁTAT FORDÍT A LÉNYEGNEK
2012. április 9.
Ne higgyetek a lényegnek,
a lényeg halott.
Amit naponta teremtek,
estére hátat fordít nekem,
amit lebontok újra építi
magát, amit magamba
temetek túlél kacagva.
Amit ma emberinek látok,
nem szegődik mellém társnak.
Nincs engedélyem a mennyországba,
csak a kapuig juthatok el.
Szabad akartam lenni,
így kaptam belépőt a pokolba.
Felettem ördög- szagú semmi.
Megtanultam nőszobrot emelni,
megtanultam miattuk ölni.
Élveztem kísértésbe esni,
hátat fordítottam a tömegnek,
s vállamra véve cipeltem
a magamra vállalt csodát.
Rajzoltam vásznamra napfelkeltét,
s Zarathustra mesteri tanácsán
próbáltam erényem ikonba festeni.
Egyszer megtanulok végre
értelmesen szenvedni, s az
ige szelleme megnemesít.
Lesöpört magáról az ég.
Istennel nem cserélhetek
szerepet.
Egy megsebzett ház elégiája
Csak a szél egyensúlyoz
romokba bomlott testemen,
s a sötét üres ölében
meghúzza magát a csend.
Régi lábnyomok hideg
peremén surran az emlék,
s a múltba tárt ablakokon
megfáradt fény kereng.
Csapdát állít a komód,
vak sparhelt les a szögleten,
s a visszhangot nyelt zongorán
anyám kísért odabent.
Merre bujkál az idő?
Kényszerszünet a napokon.
Elnémult bennem a kérdés,
a magány oly eleven.
Szakadt fészek a torony,
hallgatás ritmusa ketyeg,
s én, a megvénült gyermekarc,
régi mosolyom keresem.
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
Rügyező fény
Csak a fény apró rügyei
koppannak szobám ablakán,
csak egy ünnepnek látszó
vasárnap hangulata nyújtózik,
s a párolgó délután aranyló
palástja libben a házak tűzfalán.
Szakadt gúnyában közeleg
a szél, a csend metszetein megfagy a dér,
sodor a körforgás lappangó indulata.
Gondolatok redőnye mögött
tombol az értelmes lázadás,
ősz könnyeibe szárad a lüktető vér.
Laza sóhajba öltözik szobám,
a dráma sokadik felvonásán táncolnak
a percek, pereg a dal agyam vakolatán.
Kétkedés köszörűjén vékonyodik
a mosoly védtelen felülete,
préda vagyok az idő harapásán.
A rügyek, mint apró tűzkövek
ölelik a tér vastagodó derekát,
biztonságom héja alá ül a magány.
Csak a várakozás bujkál
apró cellám rácsai közt,
s lelkembe szökik az alkotó vágy.
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
Folytatás
A folytatás ajtaja mindig nyitva,
csak te zárod magadra a szót,
mindent magadnak kívánsz,
s mástól várod a hozzávalót.
Csak kőbe óhajtod vésni,
mi elmédben felpuhult álom,
s szivárvány szalagján hintázva
dalod erejével áttörsz a rácson.
Kezed halott virágot ringat,
s árnyékba forgatod neved,
hallgatag éjszaka homlokán
bumerángként pattan vissza a szeretet.
Örök időkről zenged
a rímet, s a hattyúdal fortissimo,
minden utolsó ütemből
újraélt sorsod folytatható.
Szélcsendbe kavarsz vihart,
s borzong benned a vakmerő,
akaratod újra kerékbe tör,
szorongat a látnok, a konok költő.
A folytatás ajtaja mindig nyitva,
csak legyűr a látszat igazsága,
ledőlt mozdulatot állítasz talpra,
fényed a hajnal vigasztalása.
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
Az álmomat nem adhatom
Az álmomat nem
adhatom, míg meg
nem találom magam,
s míg csillagom vacogó
testén aranyba nem
olvad minden szavam.
Túl a zuhanáson
fényem selymére
mintázom arcom,
s győzelmi lobogóm
a Napra tűzve
egyedül vívom harcom.
A hajnal koronáján
tüzes drótot fon
a kapaszkodás ereje,
magányom fatörzsén
betűim sarjadó ágak,
suttog dalom erdeje.
Az álmomat nem
adhatom, csak titkom
mélyébe nyitom szemed,
csak fényem gyöngyeiből
kovácsolt képzeletem
kincse lehet a tied.
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Szemek
Kísérnek a szemek,
utamon felizzó kövek.
Tengerkék áramlás
csókolja arcom,
mélybarna menedék
rejtegeti titkom,
s rímekbe olvad
a rendezetlen szöveg.
Táncolnak a szemek,
hajnali szikra pattan,
szivárvány gyűrűket
gördít a sugár.
Szerelem éneke
kínálja aranyát,
s te ott tündökölsz
a túlélésben halhatatlan.
Követelnek a szemek,
hozzám talál a cselekvés.
Pillantásod lobogva
kínálja melegét,
s magamba olvasztva
léted egy szeletét
szemed sötét gyöngyén
drágakő lesz a nevetés -
(Ez a vallomás nem kifejezetten egy személyhez szól, azt a varázslatot
próbálja megjeleníteni, melyet a szeretet az emberi
szemekben tud a legcsodálatosabban kifejezni. )
(A versek utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
A guberáló
Neked ott lapul a színvonal
rossz leheletű kukák fedelén,
ragacsos zacskókban
keresed a kincset,
s mohón rágódsz mások kenyerén.
Neked plasztikba szorul az öröm,
a valóság szemete számodra érték,
lobban rajtad a hőség lángja,
arcod térképén csordul a verejték.
Neked csikkekből kanyarog a füst,
üres dobozokba töltöd a holnapot,
semmivé zsugorodik benned a méltóság
olcsó borba fojtod űzött akaratod.
Neked nem fáj a koldulás alázata,
csonka szavakba bújik a megvetés
Már rég nem érdekel mások iszonyata.
fáradt lelked nem gyötri szenvedés
Kopott bicikliden táncol a szél,
ajkad vonala sötét árok,
neked már nem nyílik a fény szemedben,
magad a semmi súlya alá zárod.
Csontos Márta
Fa monológ
Kérgem oldalán hímez
térképet az idő,
rücskös torzó a világ.
Vénült testem alatt
tapad a romlás lehelete,
a jövő megszáradt virág.
Mi van a lomb alatt,
hova kúszott az ígéret?
a vigasz csak roncs.
Hiába flörtöl a szél
arcom hideg holdján,
létem kidobott konc.
Sikoltva zihál a gyökér,
nincs már tapadás,
csak a túlélés gyötör.
Szoborba önt az indulat,
s ha lecsap a vihar ostora,
testembe törik az égi tükör.
Zöld borostyán szoknyába
bújik a nyár forró keze,
hűs semmittevés a délután.
Csak messze-néző arcom
méltósága úszik a légben,
s a Nap elpihen a koronán.
Oly könnyű a csend súlya,
lelkemben táncol a fény,
lassan meghal a szorongás.
A költő tenyere csonkomra simul,
s a percek bűvös ritmusában
szívemből kiszakad az odaadás.
Csontos Márta