ANYA VAGY
Kinyitom szobája ajtaját.
Feláll… és felemelt fejjel kisétál.
Lába alatt recseg az öreg föld,
Tenyerében mosolyognak az évek,
Sóhajában dúdol a sok a könny, mely összefolyt.
S mint régen, minden beteg levél előtt letérdel.
Életet ad ujjaival, örömet mosolyával.
Bólint az öreg fa, jutott egy reccsenés minden napra.
És bólogatnak a lombok, tőlük kaptad a hűvös árnyékot.
Úgy hallgatod, hogy meg sem hallod,
Betelve füled hívó szavakkal,
Szemed sugárzó arannyal,
A naplihegő csendje, bársonyt vet hű szívedbe,
S mire nyugovóra tér,
A homlokára hullott haja-derekáig ér.
Üldögélj a csendben, a hold sétál asztalodon.
Álmodj a kútba hűs vödröt,
És álmodj nagy kereket, mely a világ végéig elvezet.
És álmodj új bölcsőt, sok gyereket,
Kiket körbevesz lágy lehelet.
Anya vagy-az maradtál,
Ősz hajaddal bújócskáztál.
Válladról a múlt lepereg,
Kérlek, ölelj át bennünket,
Kezeddel altasd el testünket,
Hunyd le te is szemed-, hogy holnap velünk ébredj!