Nagy Horváth Ilona

Zafír

S hogy hangod is

megölted bennem.

enyém a csönd:

csillagok messze hallgatása,

méltósággal kerengő

világegyetem,

spirális

semmibeforgás,

levelek nesztelen

bomlása,

s ahogy szalad

észrevétlen fű közt

a bogár.

Lélegzem,

veled ünneplem

új,

nélküled-magam.

Engem láss,

ez a minden,

darabom légy,

magam kiszakadt húsod -

tépett széleink

mentén érdes

vadvirágok

nyílnak,

apró csokrokba

szedett egykori csókok

fakult csodái.

Most tekinteted

torpanás nélkül suhan

sejtem titkai közé,

sovány íriszem meg se látva,

ha érintenél,

átzuhansz határaimon,

lélek vagyok,

semmi több.

Itt állok dobogva,

halhatatlan, árva lüktetéssel,

s visszavágyom,

mikor semmi lehettem

súlyod alatt,

és nyögve haraptam a

szád,

embermód vegyültünk,

egymásból kitagadott

angyalok.

Aera

Mindig ugyanitt.

Fölöttem az égi monostor

csillagos vézna

hallgatása,

lépéseimben

neszez az idő.

Spatiamentum.

Esztendők kísérnek

az esti dicséret után.

Szerelmed az én kerengőm,

mit hagytál,

vagyok,

idegenül magam,

szavam sem ismerem,

úgy imádkozom

pogány magányom

röstellt nyelvén.

Adj szót,

Uram,

mi lefedi ezt a

nagy ürességet!

A fák levelén

fáradt fény csorog,

hajam ezüstbe vonja

az éj.

Úgy mondanék még

valamit a világnak.

Szaladnak őszök,

tavaszok.

Ennyi lett volna,

néhány gyenge mondat

a hozzám rendelt

lapokon?

S azok a fehér oldalak...

Miért, hogy így

elszaladt az idő?

Szerelmed az én kerengőm.

Megültél minden sejtemen,

s ha szólongatsz,

elnyelnek útvesztőim,

már csak én tudlak:

bánatos, nagy csendjeid.

Nem hallod lélegzetem.

 Nagy Horváth Ilona

Hallgatlak

Hallgatlak a semmi

vállának dőlve.

Nincs bennem rejtett

potenciál,

kifordított viharkabát,

mutatom,

mi vagyok:

szélárnyékba menekült

idegen,

halálra vált, csikorgó

mondatokkal.

Nagy ívű séták háborúkon át

a kapor illatáig...

veled.

Mellkasomon

tehervonatok

járnak,

nem viszi

messze

egy se

a zajt,

itt hús szakadt,

mikor a közfalak

összedőltek,

nyúlós massza

lett

a jövő.

Gonddal nevelt félelem,

ne tovább...

alkuképtelen, zárt ajtók

Jelmezem vagyok,

egyedüli jogutódom,

zúgolódás nélkül

viselem magam,

kevés javam,

ennyi most:

implicit érzelem.

Ő kés, te kés vagy, én késtem,

látod, immár vér nélkül is jó,

állok felhasogatva,

nincs hova tenni a

kezem:

Anya,

fáj.

Megalkuvásokkal szegett

árva érintés...

csorba élek

mindenütt.

Sorsára hagyott expozíció,

távolságok írnak körül,

az emberek ugyanúgy

sietnek az esernyők alatt,

lábam elé

gallyakat tördel most is a szél,

sajgó, koravén lélegzet,

kopog velem az út,

fogy a fény,

minden lépés rövidebb,

rezzenésnyi leszek,

míg elférek valóban

- sápadt, összefirkált fecni -

bármely isten

bármely tenyerén.

Hallgatlak a semmi falának

dőlve,

földre szórt igazságok...

olykor egy marék kapor

a világ.

Nagy Horváth Ilona

Rianás

Mélyebbre szúrj, hadd zsongja neved a kín,

zeném leszel, hang, vérmuzsikám, a hús

csupaszra tépett szélein, dús

vérkörök éjkonok útja mentén.

nem ringat engem más, csak a szél

Felseprek, aztán elpakolom megint

kevés magam, könny, hűlt tagok, ájulás,

dobozba zárom, elviszem, vagy,

dobd ki, ha azt hiszed, így nem értem.

sót vess a földre, ágyamon jársz

Litániád zúg, üstdobok elfedik

hozzádimáim, egymaga áll a szív,

gyér kompozíció, ha még hív...

...más lakik abban a házban, érzem.

egymás elé tett jégrianások

Mélyebbre szúrj, hadd, zsongja neved a kín,

mindig-dal, átkos mégis, a semmilét

értelmevesztett vágyain, bús,

vélt öröm, egykorok útja mentén.

Nagy Horváth Ilona