Isteni Csönd

az erdő az én templomom

menedék kincses vár

itthon vagyok nyugalom

zöngése száll mint apró darázs

cserjék rezzenő bokrain

rigófészkek csivitelnek

selymes a hangafű

árnyékfoltok mint fény-ruhák

és a derűs isteni csönd

hallgatag járok mint az emlékezet

fénypászmák kóborolnak

a fák keringő koronáján

mint ólomüvegen

dalol a napfény

madarak zsolozsmáznak

a szeretet dallama úszik

egy parányi levélen ---

az erdő a barátom fogja kezem

elrejt könnycsepp arcában

mint vadász elöl menekülőt

érdes törzsű fák vigyáznak rám

nyári alkonyok fogadnak be

reccsenő ágak figyelmeztetnek

vigyázz élet-halál harc

ma győzök de lehet

hogy vesztes maradok

kétségeimmel futok mint szarvas

hűs források rejtsétek könnyeim

áldott bokrok bújtassatok

szememben a félelem vigyáz

nem adom magam olcsón

testvéreim a vadak szelíd őzek

leselkedő nyulak érzik bánatom

földig hajló töviskoronáját

  2010. december 11.

Frida Kahlo

2010. november 24. szerda, 15:35

a kopott sárga széken férfiruhában ülök

elköltöztél Diego ólmos fáradtságot érzek

rövidre vágom a hajam lassan teli a padló

az a pillanat söpri össze amikor elfelejtelek

sosem vágytam rád ennyire mint ezekben

a percekben a szobára lilás fény borul

nem szabad ennyire szeretni Diegom

milyen Cristina ölének illata? száraz a szám

meg kéne átkoznom férfiasságod

a mámor őrjöngő pillanataiba tűket szúrni

káromlásokkal ölni nem leszek hű hozzád

üvöltsön fájdalmam szabadon nevetve sírva

galamb galambom mondta rám anyám

a fiú kezében a zacskó aranypor

szétszakadt és testemre hullt

vér virágok arany felhőjében kacagok

hegyes tüskéjű rózsák puha citromillat

egy nő tenyeréből szilánkok állnak ki

azték mitológia napját élem csitt nem fáj

lágy puha virágszirmok testem takarói

repül a nap szemem gödrében koponyák

női szemérmek csendjében szűz Hold

lábak mi szükségem rátok

ha szárnyaim vannak a repüléshez?

népviseletet hordtam festettem magam

nevetve vitatkoztam Modival egy estén

egyre jobban gyűlöltem Amerikát

picik a képeim a nagy Diegom mellett

és te mondtad ki nagyobb vagyok nálad

áldott állapot kihordom vigyázok ne félj!

a széltől is óvom majd fiúnkat

csiga és virág a földön meztelenül fekszem

alattam vér hajam bomlottan szétterül

meghalt a gyermekem

hagyjatok magamra csak elutazott

ne hagyjatok magamra

sosem mondtam ki

nagy lett a csend

bal kezemben gyermekkor medalionja

a szív verőerével átvágom a tisztaságot

a szemeim egyre keményebbekké válnak

szembogaram egy fokkal minden nap sötétebb

vérző sebekkel tele a test André Breton

a képen zöld színű madarak szállnak

kezemben zászló ez nem az ital André

az én ezerszínű Mexikóm és a kék ház

Trockij és Mexikó űzött vad lettem

Frida Kahlo

éjjel szeretkezett tört csontjaimon

nem vette észre sírásom

nem hallotta néma kérésem

ne mert szenvedek

könnyeztem a düh megkétszerezte erőm

miért szeretlek martam a hátát érezze a vörös csíkokat

ábrákat véstem egyre erősebben

hagyta értett mindent

azon az éjen réten futottam rozsdaszín ruhában

Fák

kiment a hárshoz minden délután

örökké fújt a szél vonzotta a hárs

fehér fények ólmos kobaltok

ölelték és a hószag sokáig

nézte a fát a férfira emlékeztette ahogy

vetkőztette mint ő a törzsről a borostyán levelét

vak dühében káromolva sírva

felsértett tenyérrel öklözte megaláztál

a férfit látta könnyek nélkül állt

megsebeztél suttogta a lány

megsebeztelek?

magában rebbent vallomás

a lelkeddel sebzel

a test csak öleli a lelked zárványcsendjét

a lélek olyan mint a borostyán apró bogarak benne

vagy mint a mézga mit gyermekkoromban leszedtem a fáról

olyan akár a fa amire madarak szállnak

madarak? mosolyogtál

madarak

minden titkát nekiadta azt is amit nem vett észre

szerette benne a dió ágát a férfi

rájuk emlékeztette téliekre amint

kérgükön a fagy sebet hagy

csupaszon büszkén azt mondják merj így szeretni

moha északi oldalon karjaik imára kulcsolják

a szél karakán táncot lejt utolsót

dió koppanása hallga a földön

elteszem neki mosolygott a lány

leírta a magányt hideg rózsák keretezték

arcát a lázé előrebukva megrázta magát

Mózes csipkebokra hideg kékekben ég

szőke sugarak copfba fonják hajuk kacag a Hold

csillagködöket varázsol Nap mézszínéből

szűz hava félénken ébred

messze táncol a dércsípte kökény

este elmesélte férfinak a borókát

északi szél fújt hegyek felől láttatta arcod

hideg fényekben égtél nem érdekelték

a lány szavai

pupilláid elhallgatták csókod tán nem is volt

éjfélkor a kutya a küszöbön feküdt

monoton mozdulatokkal elhúzott test

opálossá váló kutyaszemek a barnából

mint a hirtelen ködé a vetés felett

a diófának regélte el kéreg életét

Hold hallgatta a fa elfordult

elmesélte önmagát siratva?

soha nem tudta meg lila ezüst nyár

állt mint a fák

MKrisztina

2010. november 14., 21:28:00

William Turner

éltek a szemeid azon az önarcképen

akár a fekete vitorlák részeg szoknyái

zölddé szelídült hosszú szeretés után

fények mikről soha nem fogok mesélni minek?

lazúrosan gyorsan festesz mezítelenül

fekete vitorlás vérnaranccsal lobogó

mély tüzek a Téméraire hadihajó

utolsó útja a Temzén

méltósággal emeli fejét temetője felé

ne írj izmusról Cristina kit érdekel

bolond anya vagy Ruskin félrészegen?

gyermekkor margitvirágos rajzai a kirakatban

örökké változó perc nem tudod megfogni hangulatát

' pille a tenyeredben' írj amiről akarsz!

Írd le William Turnert és engedd el magad

és a kedvemért igyál egy pohár calvadost

kadminokba mártott ecset fűzöld szavak

okkerek tükröződnek magányod felett

szemed alatt árnyék rámnéztél meleg barnákkal

gesztenye gyermekké lettél reggelre

gyűlöltelek és simogattalak

olajzöld hangulatok borostyán

háttér szeretted Sarah-t?

ragyogott élt a szeme valamikor

perced örökké változik Albionban fáztál

itt élt anyád régi ház repkény borította falak

hideg zöldek kobaltok áttetsző ködfehérén

az éj meséli életed láttam a borbélyüzletet

fölötte csengő és tisztaság ahol összenéznek

reggel a férfiak ezért nem festettem

embereket apám ugrált körülöttük

Cristina mérföldek a lábamban

végigcsavarogtam fél Angliát

szépek a hajnalok

fújt a szél ölén akvamarin ringott

véreres szemekkel néztem a napot

összeolvadt ég a földdel fájt a lélek

Horatius mondta sorbanállóból

még soha nem lett lángoló zseni ez az életem

álmodni máséról ugyan!

fényisten festője a világ napsárga

akár a tojás belseje

mindenség a tojás fehérje

felnevettem fújt a szél

kelj nap ébreszd fel Itáliád!

pillanatban égő nedves festék a papíron

gyors impressziók tébolyult módon gyötört

látomások égő pacák rózsák narancsok

kontúrok nélkül

füst száll

fekete és ködkék

valamikor elveszítettem el az időt

papírra olvadt éjeken nem akarok gondolkodni!

apám szája szögletében nevetőráncok

szigorú rézvörös látomás ég alján

fehér felhő anyám reszketése roham előtt

cakkos szélű képek fotográfiák

a hullám vár és nyújtózik az ég felé

körülötte lángol a tenger korall- melegen

látod a fény szeretkezik a víz felszínén

melankólia hagyj itt menj ne vigyázd

fényisten útját

Hannibál is átkelt az Alpokon seregével

nem látjátok Hannibált ? ott van nézzétek

fekete röhög fel valaki füstszínű kép

értsd meg fáj.... egyedül a mólón

árnyékok nélkül

MKrisztina

2010. október 17., 12:10:25

Az alkotó hozzáfűzése: http://www.youtube.com/watch?v=Bv4lDJZYfKk

'Fényisten festője'

Mórotz Krisztina-Blues: Memória Motel

2010. július 28. 

Lazán elhajítottam a félbetört cigit

a kilences szoba kulcsát kértem

csak a 9-es szoba kulcsát add la memory

azonnal láttam rajta hogy megismert apródfrizurámra mézszíneket csókolt a nap

minden hetedik fok billegett egy kicsit stikában lazítottál a csavarokon

a sejtek hétévenkénti megújulása

Gondolod?

A fokok keskenyek voltak és

ott az a szívdobbanás gördülő kövek bolond és bohóc

pici szoba ahol sosem voltam veled és mindig vártalak

Hanna soha nem szólítottál így nem merted kimondani féltél

szememben a kilences szoba a Memória Motel

önmagam külön bejáratú Motelje

az érzések nem buborékok

az nem olyan mint a használt kocsim zöldre és rózsaszínre festettem ott

a neved mindig kidurrant a gumi vékony volt rettentő vékony az út

hosszú kis kartonruhám könnyed lebbenő

és fújt a szél

ruhástól a narancsillatú hullámokra fektettél hajam szétfolyt néztem a szád

megkívántalak

rekedten súgtad másik perc az emlékeké

hirtelen csókoltál

a parton szeretkeztünk

hullám vágyunkba botlott látomás

az igazi Motel az igazi ágy

hajamba kacagva moszatkoszorút fontál rekedt rádióból szólt a dal

Memória Motel...és megindultak a kövek

mogyorószeműnek neveztél azt mondtad nyakad ívére csókolom a Tejútat

sírtam megsimogattad az arcom aztán szerettél

szép perc igaz ugye nem lesz vége nem unsz meg majd?

százszor ismételt kérdés százszor ismételt ígéret

mezítláb csupaszon mászkálok a szobában

szél simítja testemet

dombokról gurulok lefelé sohasem felfelé

pókhálófinom emlékek

kulcs csikordul a zárban kétszer ráfordítom

emlékeink kék fénye lassan halványul

volt egyszer egy Motel

A Szerző hozzáfűzése:

http://www.youtube.com/watch?v=Cowl02DXx3A

Hány arca van

2010-06-05

Hány arca van a félelemnek

ahogy lecsorog nyirkos falakon

zümmög a falban cincogva

mint vacogó egér-éhezés

nedves lepedőkön szárítja álmát

belerezzen ölel sikoltó párnát

Hány arca van a gyűlöletnek

ahogy megkövül mint borostyán

sárga szem-falak tétova üregében

néz rendületlenül ólomsúlyú időt

kígyóbűvölő furulyaszó lendül

mint kötél-hínár álmos folyondár

Hány arca van a szerelemnek

ahogy fut álmodó mezőn

szoknyája libben haja kibomlik

és szétterül vágydalos virágok között

beleharap a májusi szélbe suhan

mint vakító fénycsóva égre szegezve

Hány arca van a magánynak

ahogy perceg az óramutató lomhán

csend motoz mint vaksi öregember

mert a gyufa megint tréfálkozott

fellobban harsányan durva dörzspapír

barázdáiban könnyek sisteregnek

Hány arca van a halálnak

mikor megérint jeges tekintete

csontujjai hívogató sziréndalok

fekete hollóköpeny az éjszaka

zsoltárok foszló lapjai zizegnek

mint mécses vacogó lángja

Hány arca van az ismeretlennek

mint reszkető jövő sarokba bújik

makacs gyermekálmok térdelnek

a mindennapokra nincs bocsánat

mit hoz a holnap mába zárt kagyló

feszíti gyöngy-álmai keretét

És hány arcod van Istenem

jósággal versz vagy kegyelemmel

kapaszkodom zavaros folyó kötélhídján

elnyel engem a füst katlanok égő zsírköde

mocsárban fuldokló lápi lidércek

segíts engem a fényre én Uram!

Tűnődve

Lassú felhők vonulnak álmosan

halk hegedűszó suhan keringve

a szél lábujjhegyen oson

egy-két ház ablakszeme pislog

félig szemhéjzártan

inkább csak tűnődve.

Már a kocsma is bezárt

pihen a pénztárgép

megkönnyebbülve szuszog a kocsmáros

fájós lába lavórban ázik

Kutyák ugatnak unottan

inkább csak megszokásból

tisztára söpörten hallgat az udvar

csak lepkék szédült románca száll

egy Strauss keringő dallamára.

Néma monolit a ház

sztoikus kőszobor a csend

kifaragott álmok neszeznek

papucs csoszog égi vánkosok

jókedvűen dagadnak

tiszta pehelyillat száll

nagyanyám már a felhőket porolja.

Rezzen a komód halk reccsenéssel

fiók nyikorog szemérmesen

vasalt ruhák suhognak

talán ükszülém bálba készül

csörren a gyöngysor

homályosul a tükör

párás szemekkel kacsint.

Ondolált hajú citromfogta fény

Nehéz csizmás léptek a verandán

harákoló szörcsögés

rezzen a gyufa lángja

mint félénk kisgyerek

nagyapám pipára gyújt

emlékfüst felhők bodorodnak.

Táncol az idő

évek fehér gyérülő haja libben

esküvők harsány rikoltozása száll

borissza nóták keringnek

eladó a menyasszony

csilingel a nászkassza

jajgató sivár éjszaka

fájdalom és vér

a `mindig így lesz` keserve.

Komor arató arcok

jégverte vetések köszönnek

kifosztott búzatáblák

éhezés vak kísértete

tűző napok kaszaélvillanása

fotografált ünnep dalol

vízhordó lányok énekelnek

löttyen a víz késszemű tarló

napbarnította sebes lábak

kazlak fojtó szerelmeskedése

fájdalmas szomorú

őszök előszele suhan.

Lélekkenyeret sütök neked

De most éjszaka van hallgatag

köd gomolyog a temető felett

őseim üzennek korhadt fejfák alól

néma sóhajvirágok lányosan

lesütött szemmel pirulnak.

Gyerek vagyok megint

pirosló pipacserdőn gázolok

gyöngyöző patak-kacagással

víz csobog nyikorog a malom

megőrölnek az emlékek

ijedten fülel a csend

óramutatók szúpercegése

kattog agyamban

rohanok éveim után

perceim vonatát üldözöm.

Egy csöndes sarokban

kisírok magamból

minden eltékozolt évet

minden pazarló napot

üszkös fák az erdőn

vékony füstcsík mint

turistaút az ismeretlenbe.

Alszik a falu álmodnak a házak

horkolva úszik az éjszaka

és valahol keleten

a tenger világ szélén

már piroslik a hajnal

Megsütöd vajon piros-barnával

szerelem pirkadat a kenyerem?

Mórotz Krisztina

(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)

Tetszik a vers?

Oszd meg az iWiWen!

Oszd meg a Facebookon!