Szárnya nőtt a napsütésnek
ott csapong a réten
tarka szirmok kéz a kézben
bárányfelhők fönn az égen
megpihennek szépen
szárnya nőtt az ifjú nyárnak
tarka lepkék föl-le járnak
sűrű nektár méze csurran
lenn a fűben ürge surran
s meglapul a lyukban
szárnya nőtt az illatoknak
elkísérnek, rád tapadnak
rózsa selyme, gyöngy ezüstje
fák virága, harmat könnye
hív az esti csöndbe
szárnya nő a csillagoknak
száz szemükkel ott ragyognak
ég-kabáton szikra-gombok
tűznyalábok, fény-koboldok
mindenféle égi dolgok.
Kőről-kőre, sásról-sásra,
nádlevélről-nádbugára,
béka útja ott vezet,
- feleúton meg-megállva
zsákmánya pár szúnyoglárva –
üldöz most egy nagy legyet.
Ám a légynek szárnya lebben,
föl-fölröppen, sebesebben,
hoppon marad béka úr,
mégis újra nekilendül,
szúrós füvön át-keresztül,
hibájából nem tanul.
Kőről-kőre, sásról-sásra,
sose fárad hosszú lába
ha szökik az eleség.
Parti fűben hangya bábja
ízes falat, nem vitás, de
félfogára sem elég.
Lassan-lassan jő az este,
gólyakölyök is keresne
üres bögybe vacsorát,
vízben totyog sántikálva:
„nini, ott egy békalába…
madártündér, tégy csodát!!”
S ím, ahogy a béka szája
se nem hallva, se nem látva
légy uramra ráharap.
gólya csőre hangtalanul
kinyílik, és villámgyorsan
békafihoz odakap.
Csend van már a kis öbölben,
légy nem zümmög, nem is röppen,
nem harsog a békaszó.
Gólyakölyök emészt kicsit,
evés után elröpülni
teli böggyel nem való.
Kinn a kertben,
lenn a porban,
szél se járta
fűz-bokorban,
morzsaasztal
megterítve,
ott ebédel
varjú, cinke.
Nem hallatszik
semmi hang,
rigó csőre
fürgén kapkod,
szárnyát nyújtja
peckesen, egy
vadgalamb.
Fűnek-fának
sűrű árnya,
margaréta
száz virága
tűző naptól
eltakar,
tócsa mélye
vizet kínál,
morzsatorta
szomjat ébreszt
egyhamar.
De mikor a
vén toronyban
delet kong a
nagyharang,
kinyílik a
konyhaajtó,
mögötte meg
furcsa hang:
Nagyot nyávog
Marci macska,
minden madár
felrepül,
csak az öreg,
süket varjú,
az marad ott
egyedül.
Koppan a kő lábam alatt
szalad velem a pillanat
utam mentén börtönvirágok
vigyázz rám, én rád is vigyázok
ne félj, míg fogod a kezem
ha kell, érted is vétkezem
a sors - nem tudjuk, mit akar
ha kell, érted is szól a dal.
Sok szürke fal és szürke arc
kevés siker de sok kudarc
éhes a szám, vacog a testem
annyink van, amit megkerestem
ne félj, míg fogod a kezem
ha kell, érted is vétkezem
a sors - nem tudjuk, mit akar
ha kell, érted is szól a dal.
Fáradt szavak, eltört remény
nincs semmim, csak te vagy enyém
egymásba kapaszkodva élünk
jövőnk az, amit megígérünk
ne félj, míg fogod a kezem
ha kell, érted is vétkezem
a sors - nem tudjuk, mit akar
ha kell, érted is szól a dal.
Álmodom néha szépeket
házat, családot, életet
fájdalom nélkül sok napot
mosolyba burkolt holnapot
ne félj, míg fogod a kezem
ha kell, érted is vétkezem
a sors - nem tudjuk, mit akar
ha kell, érted is szól a dal.
A járda széle túl kemény
de Isten ege mind enyém
el nem taszít, nem válogat
rám is éppen úgy tűz a Nap
ne félj, míg fogod a kezem
ha kell, érted is vétkezem
a sors - nem tudjuk, mit akar
ha kell, érted is szól a dal.
Koppan a kő lábunk alatt
kevés volt, s kevesebb maradt
te meg én, két otthontalan
de azért csak ne félj, fiam
ne félj, míg fogod a kezem
ha kell, érted is vétkezem
a sors - nem tudjuk, mit akar
ha kell, érted is szól a dal.
Az ünnep úgy kezdődik
hogy velem vagy
szád sarkában futó mosoly
szemedben táncolnak a fények
a többi nem is fontos
míg eljön az ünnep
szélvészként száguldó percek üzennek
az elmúlás kapujából
nincs sok időd - súgja a szél
mit számít mennyi, amíg
pillantásod bársonytakaróját
álmodja körém
hűséges hívem, a csend
míg eljön az ünnep
forgácsként repülő fájdalmak idéznek
száz hulló hajnali könnyet
túl sok a kín - súgja a szél
mit számít mennyi, amíg
hangod arany-muzsikája
ringatva sodor
múlt és jövő vizein
míg eljön az ünnep
embermód élni, szeretni egészen
tárt szívvel, szabadon
túl sok a vágy - súgja a szél
mit számít mennyi, amíg
vállad csontja a párnám
s két karod ölelése
óvón betakargat
míg eljön az ünnep
...
úgy kezdődik az ünnep
hogy velem vagy
szád sarkában szelíd mosoly
szemedből rám sütnek a fények
a többi nem is fontos...
Ma éjszaka még szólnak a harangok,
szikrák szórják a fényt a fák felett,
holnapra már a csend suhan a tájon,
s torokszorító, üszkös döbbenet.
Ma éjszaka még lángok erdejében
tombol a forró, kénköves pokol,
holnapra csak a halál hideg csendje
marad, ami a táj felett honol.
Ma éjszaka a sűrű avarszőnyeg
bíbor-parázsba borul reszketőn,
holnapra csak a fojtó, szürke füst
árnyéka ül a kihalt dombtetőn.
Ma éjszaka menekülő vadaktól
dobban a föld, sikolt, nyüszít a szél,
holnapra üres fészkek közt bokázik,
s feketére sült csontokon zenél.
Megállsz az úton – nem mész túl közel,
borzongva nézed – fenséges a kép,
kamera kattan – kerekek pörögnek,
a veszélyből már ennyi épp elég.
S az út mellett a cigaretta csikkje
Lassan izzó, néma parázsgyerek:
„Ma éjszaka kicsiny szikra vagyok,
holnapra én is erdőtűz leszek”.