Kép: Faragó Endre - Csendélet...... Ezzel a verssel nagyapámnak Faragó Endre festőművésznek szeretnék mementót állítani. Faragó Endre festőművész (később a sors és a politika szeszélye folytán plakátrajzoló) jámbor, senkinek sem ártó, csak a családjának élő ember volt. Egyetlen "bűne" zsidósága volt - és ez az életébe került. Munkaszolgálatosként tűnt el - nyughelye ismeretlen.

Nagyapám köddé vált a széllel,

ősz vitte karján szótlanul

- szegény nem tudta, ez már a vég -

ecsetje végleg megpihent,

hová ment, ott már nincs az úr...

Vezették olajbarna álmok,

vásznára festett díszletek,

mozaikfantáziát mázolt,

majd kezét lefogták zord, rideg,

jeges szívű szörnyetegek...

Nagyapám szélbe szórta álmát,

valahol messze fut vele az ősz,

rég nem rajzolja gazdagok plakátját,

elhamvadt minden, mi még rá várt,

nyughelyén csak hiány időz...

- s fölé a porba rajzolgat az ősz -

***

Szerző: dreamingFeltöltés dátuma: 2011-01-20

Ringass, kérlek!

Beszélj, szólíts, modd, újra szép lesz,

törd meg komor mély csendemet,

hangod gyógyír minden sebemre

- nélküled az élet terhe eltemet!

Csinálj fényt, hogy látszon az álmom,

porold le mosollyal az ablakokat,

kintről árad áldott világunk

napsugara, és életet ad.

Símulj hozzám, szíved dobbanása

nyugtat - érzem, már vidám vagyok,

Tudod, karjaidban létezni oly édes

- ringass kérlek, míg a Föld forog!

Néha még

Párologni kezd az éj fala,

mikor mögé szökik a fény,

pajkos szikráit szerteszórva,

magát a lelkembe simítja.

Néha még égre tör a láz,

szemünkbe csillan napfény selyme,

akkor lángot vet a parázs,

szívünkre borul vágyunk leple.

Néha még kézen fog a bánat,

néha még köd üli a tájat,

ám szemem távolba néz

s szívem dobbanni kész.

(csak fátylas hajnalon

von magához a fájdalom -

-mikor gyanútlan álmodom)

Beküldte: dreaming58

Csak lágyan

Szikrákat szegez égre az éjfél,

gyökerekben botlik az árny,

a hold kúszik lassan - nézd:

örömtüzektől fénylő ezüsttál.

Kósza gondolatok bújnak bokrok alján,

semmi se moccan, az idő kivár -

- hűs tenyerén viszi lelkem az álom,

lágyan simít, és óvva vigyáz.

Domboldalban

Domboldalban kunyhó guggol,

roskadt fedele szalma,

fölötte vén nyárfa bókol,

lepi a csend nyugalma.

Nem jár erre senki élő,

rég lakatlan a kis ház,

kertje gazos, semmitérő,

lépcsőjén szél zongoráz.

Poros polcon üveg mögött

szundít a sárgult fénykép,

néhanéha feltünik még

nyűtt falak közt az emlék...

...volt itt élet, sírtak, féltek,

s nevettek is valaha,

de már úr lett az enyészet,

megkopott a kis szoba.

Asztallábban csak szú perceg,

a dunnában moly lapul,

a lakók a múltba vesztek

visszavonhatatlanul.

Vágyakozó

Vékony kocsányon lógok,

reggelre rám dermed a dér,

napról napra szorongok:

mikor sodor el a szél...

Kiszáradt lényem fénytelen,

perzselt-szín, és zörög,

már múltidő az életem,

takarnak őszi ködök -

- de itt motoszkál még a vágy,

valahol mélyen bennem él,

újra üde zöld lehetnék bár,

s nem száraz, sárgult falevél...

Szívszaggató

magához láncol

s nincs mi felold

- megdöbbent képpel

lesi a hold-

becsap csalárdul:

reményt ígér,

aztán elárul,

álarcot cserél

szaggatja szívem,

s gúnnyal kacag,

tőle mellkasomban

csak jég marad

horzsolja bőröm,

tépi hajam,

majd szól kajánul:

védjem magam

de nincs oltalom,

és nincs kegyelem,

saját magányom

az ellenfelem

Még hiányzol

a napsugár félve megtörik

a reggel csorba pengéjén

rebbenve siklik tovább

érintve szobám falát

óvatosan simítja arcom

- mint meghitt igaz barát -

szelíd szívem fájdítja

hogy tovább surranva

üreslik helyed mellettem

mit nem fed el a végtelen

idő, álom, se képzelet

- szűkölve vágyom két kezed -