2010. május 14.
Megint esett. A mai decemberek már csak ilyenek. Hó helyett, jéghideg eső. Mátyás, mint mindig most is a buszállomás felé igyekezett. Kissé sántítva, de azért rendíthetetlenül tartott célja felé. Szutykos kezeiben egy tescos szatyor, tele mindenféle összeguberált holmival és egy flaska bor. Kopott kabátját gombok helyett egy ócska úttörő szíj fogta össze. Hótaposó csizmája, amit még nyáron kapott most jól kiszolgálta. Cseppet sem fázott. Fűtötte a bor és a tudat, hogy pár lépés és tető lesz a feje fölött. A melegre nem számított. Nem mintha nem lett volna fűtve a váróteremben, hanem azért, mert tudta, hogy csak a helyiség előtti padokra szól a jegye. Az élet meg szigorú kalauz, tehát nem kockáztatott. Maradt a pad. Még jó hogy az egyik fedett rész alatt van.
Mátyás csak akkor fázott, ha a múltra gondolt. Fázott, ha eszébe jutottak egykori szerettei. A kedvese és a kisfia. Valahol nagyon elrontották. A Kedves azóta halott. A fiú is felnőtt lehet már. Mintha egyszer látta volna nem is olyan rég. Szembe jött vele egy szürke szempár, amiben olyan pillantást látott, mint egykor az övé volt. Odaköszönt neki. Látta, ahogy a fiatalember megmerevedik egy időre, majd tovasietett. Nem mert visszanézni. Két ok miatt sem. Az egyik, lehet hogy tévedett. A másik ok, mi van, ha nem? A szégyen erősebbnek bizonyult nála. Az utolsó húsz évben ez volt az első ilyen érzése. Már nem számított neki, hogy megnézik, ahogyan a kukában turkál. Az sem érdekelte különösebben, hogy két méteres körzetben nem viseli el senki sem, mert annyira büdös. Ja, kérem, tél van. Ilyenkor csöveseknél nem dívik a fürdés.
Tehát Mátyás most nem fázott. Amint a padhoz ért, a kabátja ujjából előhúzott egy nagyon vékony kispárnát. Amolyan cukrászda szintűt, amit a székekre szoktak tenni. Valaha virágmintás volt, de mára csak néhány színes és szürkés paca volt az egész. A célnak így is megfelelt. Kettőbe hajtva a feje alá csúsztatta, majd kiitta az utolsó korty borát és lehunyta szemét.
Fázott. Esőben állt. Hiába csöngetett és kopogott, senki sem engedte be. Nem beköltözni szeretett volna, hanem csak a fiát látni. Anyósa teljesen elzárkózott. A csokikat, amiket vett, nagy nehezen a postaládába süllyesztette. Tudta, hogy hibázott. Már évek óta nem látogatta meg a fiát. Most előtört rajta a vágy hogy átölelje. A tudat, hogy már ezt a lehetőséget is elveszítette haraggal teli kínná változott. Dühében belerúgott egy jókorát az ajtóba. Nem sejthette, hogy a túloldalán egy nyolc éves kisfiú a könnyeivel küzd. Csalódás, düh és félelem keveredett apró kis szívében. Egy pillanatig úgy volt, hogy kitárja apja előtt az ajtót. Szívében, valóságban egyaránt. De amint kívülről belerúgtak az ajtóba, mind ez szertefoszlott.
Látta, ahogy két aprócska kéz gyömöszöli vissza a csokikat az utcafrontra. A csokik lassan elmerültek a felgyülemlett pocsolyában. Ebből megértette. A fiának nincs szüksége rá. A csalódás könnyei kiültek arcára. Fázott.
Aznap este a buszpályaudvar biztonsági szolgálatnak a műszakváltása nem a megszokott rendben zajlott. Az egyik váltó társ ittasan érkezett. Úgy volt, hogy meg sem kezdheti a szolgálatot, de akkor nagy valószínűséggel az egyik előző műszakosnak kellett volna ott maradnia. Döntöttek. Nem lesz baj, majd kialussza magát az éj folyamán.
Az őr nem igen tudott aludni. Egyrészt még tombolt benne az alkohol, másrészt egy hajléktalanra lett figyelmes, aki a pályaudvar felé tart. Meghúzódva az árnyékban, egy őrült terv bontakozott ki borgőzős agyában. Mi lenne, ha szépen elázna itt a fedett részen is? Rendesen lejelentkezett a rádión a kollégájának, meg sem említve az öreg csövest. Gumibottal a kezében leste, amint az öreg megágyaz magának a padon. Várt még egy ideig, majd elindult a mellékhelyiség felé. Ott elővett egy húsz literes vödröt és kaján vigyor közepette teletöltötte hideg vízzel. Amint odaért a padhoz, nemes egyszerűséggel leöntötte a padon fekvő alakot, majd, mint aki jól végezte dolgát visszament a melegedőbe, ahol csak annyit közölt a társával, hogy megint egy csöves fekszik az egyik padon.
Kínjában ordított. Fájt mindene. De főleg ott belül. Az eső meg szakadt. Úgy érezte megfagy körülötte minden.
Másnap reggel találtak rá az öregre. A hajnali fagy megkeményítette mindenét. A reggeli nap meg hűvösen mosolygott az egyre gyűlő embertömegre. A viharfelhők már messzire jártak.