Költők ürügyén
Petz György, 2012. április 11
Mindent megadnak a végtelen istenek / kedvenceiknek egészen, / minden végtelen örömöket, / a végtelen kínt is egészen. GOETHE (ford. Vas István)
Veszteseknek halk, különös fajtája,
befelé morzsol, hall, amit csak ő hall,
de szeme a dacé és a tagadásé,
végjátszmája messzibb mint bárki másé –
élve tudja a halált, hát másként él,
leissza magát, aszkéta, fél, nem fél;
belemegy bizonytalan rutinjátékokba
naivan; hogy lehet ilyen buta? – nyersanyag
minden múltja és jövője, maga lombikja –
miközben éli, éli, nézi – hogy lehet így élni,
talán hitelesít a papíron az a sok fura jel,
amiért azt hiszi élnie kell, bár szeme romlik,
motyogása nem változik; megvan a ritmus,
a nagy egészt idézi, meg a harmónia célestist;
primitíven mond evidens dolgokat – képekben
teszi, mert nincsen meg rá a szó, hát költői.
Kigombolja nagy álcáiból – amit valóságnak tud,
maga ölti fel olykor, hogy ne fázzon, leplet,
kabátot; mert lassan jár, sokat vizsgál, eldobja
magát megannyi tárgyban; tiszta emlékbe
öltözik és mentavirágba; szerelemnek mondja
amivel nem tud elszámolni, folyvást összegez,
és mantrázza: minden van valamire, mert kell.