Petz György versei

Költők ürügyén

Petz György, 2012. április 11

Mindent megadnak a végtelen istenek / kedvenceiknek egészen, / minden végtelen örömöket, / a végtelen kínt is egészen. GOETHE (ford. Vas István)

Veszteseknek halk, különös fajtája,

befelé morzsol, hall, amit csak ő hall,

de szeme a dacé és a tagadásé,

végjátszmája messzibb mint bárki másé –

élve tudja a halált, hát másként él,

leissza magát, aszkéta, fél, nem fél;

belemegy bizonytalan rutinjátékokba

naivan; hogy lehet ilyen buta? – nyersanyag

minden múltja és jövője, maga lombikja –

miközben éli, éli, nézi – hogy lehet így élni,

talán hitelesít a papíron az a sok fura jel,

amiért azt hiszi élnie kell, bár szeme romlik,

motyogása nem változik; megvan a ritmus,

a nagy egészt idézi, meg a harmónia célestist;

primitíven mond evidens dolgokat – képekben

teszi, mert nincsen meg rá a szó, hát költői.

Kigombolja nagy álcáiból – amit valóságnak tud,

maga ölti fel olykor, hogy ne fázzon, leplet,

kabátot; mert lassan jár, sokat vizsgál, eldobja

magát megannyi tárgyban; tiszta emlékbe

öltözik és mentavirágba; szerelemnek mondja

amivel nem tud elszámolni, folyvást összegez,

és mantrázza: minden van valamire, mert kell.