A könyv 1.
2010. május 18.
A férfi a messzi távolt kémlelte. Azt a pontot, ahol az ég és a föld egymásra talál. Szálfa termete, mint obeliszk a homoktenger közepén, úgy magasodott az elhalt aljnövényzet felett. Csizmája talpa nyomán a sárga színű füvek meghajolva várták, hogy odébb álljon. De ő csak várt. Nem mozdult. Kopott bőrnadrágjában a lanyha szél nem tudott kárt tenni. Egyenletes légzése nyugalomról árulkodott. Talán csak a kalap alól meg-megrebbenő szemek idéztek volna baljós hangulatot a környékre, ha valaki jobban megfigyeli őt. A tűző nap csekély árnyékot vetett alakjára. Dél volt. Már csak néhány perc és minden megoldódik. A hullámzó messzeségben egyszer csak változás állt be. Egy apró pont mozogni kezdett, és folyamatosan nőtt. A férfi ujjai ökölbe szorultak, és két keze lassan a bőrzeke által bezárt titkos zsebek felé mozdult. Lassan, nagyon lassan, ahogyan csak tanulni lehet az ilyesmit, megmarkolta a fegyvert, de még nem húzta elő. Kivárt. Várta, hogy az a másik közelebb érjen. Ekkor a pont a távolban megállt. A férfi nem értette. Valami nem stimmelt. A próféciában az állt hogy a másik egyenesen neki fog rontani, és neki csak egyetlen pillanatnyi esélye lesz arra, hogy sorsát bevégezze. Így olvasta a Könyvben. Látta, hogy a másik elővesz valami véres tárgyat, talán egy gyilkos eszközt. Elvesztve türelmét a másik felé kezdett futni, miközben kezei már nyíltan és fenyegetőn tartották fegyvereit.
A másik...
Loholva érkezett, mert tudta, hogy késésben van. Nem akart szabályt szegni azzal, hogy nem ér időben oda, ahol a végzete várja. Ismerte ő is a próféciát. Aki a Holt-földre érkezik, annak szembe kell majd szállni egy olyan erővel, amit uralni képtelenség. De pont ez vonzotta. A képtelenség megismerése és kordában tartása. A prófécia arról szólt, hogy ha rálépsz e földre, tornádóként fog feléd száguldani a halál, és neked csak egyetlen egy pillanatod van, hogy túléld. Ahogy megállt megpihenni, gyermeki arcára kiült a felismerés. Az a távoli alak most őt várta. Várta, hogy felé fusson. Ő maga lett volna a tornádó annak az alaknak. Egymás végzetei akaratukon kívül. Gyorsan benyúlt a testét borító lepel mögé, és egy szál vörös rózsát húzott elő, amit az imént szakított le e föld utolsó termőtalajáról. Szomorúan elmosolyodott. - Az ember az utolsó élőlényt is megfosztja az élettől, csak hogy önmagának örömet okozzon.
Elege lett. Nem akart már többé pusztítani. Ekkor figyelt fel rá, hogy a férfi elkezd felé futni, kezeiben egy-egy ócska elöltöltős pisztollyal. Ahogy közeledett felé, látni vélte azt az irgalmatlan torz vigyort, amit csak olyan ember képes produkálni, aki mindent erre az egy percre tett fel. A jóslatként beteljesülő egy percre. A gyermek maga elé húzva karjait a rózsát felemelte.
Ekkor egy lövés dörrent...
Ahogy egyre közeledett, látta, hogy a várt ellenfele gyerek még. Már ez sem érdekelte. Nem hagyott esélyt senkinek és semminek sem. Aminek meg kell történnie, az történjen is meg. Torz vigyor közepette futtában lőtt, majd még egyszer.
Az első golyó szétroncsolva az egyik bordát, a tüdőben állt meg. Ez a pillanat a gyermek számára egy örökkévalóságnak tűnt. Érezte, ahogy az ólom átszakítja a bőrt, majd ahogy csontot roncsolva becsapódik. Próbált levegőt venni, de nem tudott. Valami fröcsögős hörgés hallatszott a mellkasa felől. Az agya még képtelen volt felfogni azt, amit a lélek már megértett. Most jött el a vég. Felé száguldott, és ő nem tért ki előle. Hitte, hogy van egy másik út is. Gyermeki lelke csapdába csalta.
Az anyjára gondolt, akit egy hete tett máglyára. Egyedül. Az apja elment, hogy segítséget hívjon. Imádta őket. Szeretettel bújt hozzájuk. Volt egy ősi könyvük, amiből az anyja mindenféle történeteket mesélt neki. Mindenféle próféciákat. Ezt a könyvet az apa elvitte magával, amikor útra kelt. A gyermek emlékezett apja utolsó szavaira. "Ígérem, visszajövök. Nem hagylak magatokra benneteket." Azzal a szemébe húzta a kalapját, és többé már vissza sem nézett. A kopott bőrruhájában lépdelő alakot elnyelte az éjszaka.
Ekkor érte a második golyó. Egyenest a szeme közé kapta. Többé már nem gondolt semmire.
A férfi látta, ahogyan a kis szörnyeteg kezei közül egy rózsa hullik a földre. Vörös. A felesége kedvenc virága. Az apró test többé nem mozdult. Lassan óvatosan körbejárta, miközben újra megtöltötte fegyvereit. Poros csizmájával a hátára fordította áldozatát. A gyermek már nem élt. Egy vékony és egy vastagabb vérpatak szivárgott a mellkasból és a homlokból. A férfi arcán lévő inak megfeszültek. Némán sikoltott legbelül. Reszkető kézzel vette elő zsákjából a Könyvet és elkezdte darabokra tépni. A düh, amit most érzett, fizikai fájdalmat okozott. De ez még mindig csak apró kín volt ahhoz képest, ami belül tombolt benne. Szétharapott ajkakkal kutatta át a kis testet. Megtalálta, amire számított. Egy konzervdobozt, amiben egy maréknyi hamu volt. Odafeküdt a gyermek teste mellé, és megfogta a kezét, miközben a dobozt kettőjük közé helyezte. Mint egy vak, úgy tapogatta, kereste fegyverét. Amikor megtalálta, lassú, de eltökélt mozdulattal a szájába helyezte...
Egy idő után feltámadt a szél és a Könyv lapjait elfújta a mindenség felé.
A könyv 2. - A gyermek
2010. május 28.
A fiú még akkor is tartotta az anyja fejét, amikor az már nem lélegzett.
Az apa kabátja alá rejtette a könyvet és a fegyvereit, és letérdelt a fia elé. Mélyen belenézett az ártatlan kék szempárba miközben óvatosan megszorította a fiú karját.
- Ígérem, visszajövök. Nem hagylak magatokra benneteket.
Azzal hirtelen felállt, fejébe húzva kalapját már neki is indult a végtelennek tűnő úton. Többé nem nézett vissza.
A fiú addig állt ott, amíg az apja el nem tűnt a horizonton. Kezével megtörölte arcát, szipogott egyet és elindult a ház felé. Beléptekor látta, hogy az édesanyja még mindig ugyanúgy fekszik, mint amikor otthagyta. A nő rámosolygott. Valaha égszínkék szeme mára megfakultan, de még mindig szeretetet árasztva vizslatta gyermekét.
- Hát elment.
- El.
A fiú odaült az ágyhoz és megsimogatta az izzadó homlokot. Érezte a lázat. Napról napra egyre rosszabb lett a helyzet. Egy hónapja még csak épp hogy köhécselt, mára meg már lábra állni se tudott. Felállt és a dézsába mártotta a rongyot. Lassan mozgott. Nem sietett. A könyvben az állt mindenkinek meg van írva a sorsa. Hitt benne, mint ahogy abban is, hogy az anyja mihamarabb felgyógyul ebből a nyavalyából. A vizes rongyot a nő száradt ajkaihoz érintette, majd egy kicsit megszorította.
Az anyja, amíg le nem esett a lábáról, minden nap felolvasott neki. Így lassan megértette és elhitte, hogy eljön majd egy jobb világ, ahol minden zöld lesz és a madarak az égen köröznek majd. Egyszer már volt így, de valami miatt elveszett az a világ. A fiúnak már csak a felhőtlen, szárító ég maradt. Egyszer a romok között talált egy farostlemezt, amire rá volt festve valami. Csak sejthette, hogy valami olyan, ami már nincs. Hazavitte és megmutatta a szüleinek. Az apja büszke volt rá. Kincset lelt. Nem is tudta mekkorát! A festményen egy vörös rózsa volt, épp a teljes nyílás szélén. Az édesanyja azonnal beleszeretett. Később még hangoztatta is sokszor, hogy csak egy kívánsága van az életben. Egyszer hozzon neki a fiú egy igazi élő vörös rózsát. Ezen mindig nevettek. Akkor, azokban a pillanatokban az a kis kalyiba volt a világnak az pontja ahol a szeretet testet öltött.
De változnak az idők. Az édesanya egyre elesettebb, és az apa, kínjában elindult segítségért, mert már nem tudta nézni, hogy a szeretett nő, napról napra rosszabbul lesz. Az utolsó két nap a kínos döntések ideje. Ott várakoztak az ész, és a szív mélyén. A fiú meg csak hitt. Hitte, hogy az apja visszatér, és az anyja meggyógyul. Csend telepedett a kis házra. Csak az egyre sűrűsödő köhögések verték fel az apró hallhatatlan neszeket, titkos sóhajokat.
A fiú még akkor is tartotta az anyja fejét, amikor az már nem lélegzett. Nem értette. Eddig abban a hitben élt, hogy az anyja nem fog meghalni. Nem itt volt megírva az idő. Vagy nem értette volna meg az üzenetet? Vagy egyszerűen csak mese az egész. Az apjának már vissza kellett volna érnie pár nappal ezelőtt. Egy ósdi csontfésűvel kifésülte szőke haját, majd felöltöztette a halottat. A még izzadt testen alig talált fogást. Majd miután felöltötte rá azt a ruhát, amiben mindig is a legszebbnek tartotta, betekerte egy feslett, de tiszta pokrócba.
Az ajtó mellől felvett ásóval kiballagott a ház végébe és belevágta az élét a szikes földbe. Zokogását csak a csillagok értették meg, ahogy a föld felé hulltak. A már közben megdermedt testet, óvatosan a gödörbe helyezte, és a földet elkezdte visszahányni rá. A göröngyök tompa puffanással hullottak alá.
Azon az éjjelen nem tudott aludni. A láthatatlan sebek nem engedték. Hiányzott neki az apja, akihez hozzábújhatna, egy nála erősebb, nagyobb hatalom. Az apja. Az anyja...
Még hajnal előtt furcsa hangokra lett figyelmes. Ahogy kinézett a házból, két hiéna sziluettjét vélte felfedezni, amint a hant körül vihognak egymásra. A fiút hatalmas düh kerítette hatalmába, s az ásót meglóbálva a fenevadakra tört. A meglepődött hiénák egy pillanat alatt belevesztek a nagy feketeségbe.
Most sikerült elkergetni őket, de ez így nem maradhat. Bement a házba és az apja ágya alól kivett egy kannát. Valami gyúlékony anyag lehetett benne, ami sok mindenre jó. Csak ennyit tudott róla, az apa csak ennyit közölt vele. Eltökélte, hogy meggyújtja a testet.
Ismét fogta az ásót és újra nekiállt ásni. Most már könnyebben ment. A fellazult föld engedelmeskedett az ásó akaratának. A testet a ház melletti elkerített helyre vonszolta. A pokróc engedett a súrlódásnak. A szétfeslett anyagból elővillant egy, már hullafoltos végtag. A fiú megérezte, de nem akarta látni. Még nem. Elég lesz akkor, amikor a célhoz ér.
Reszkető kézzel öntötte le azt a valamit, amit egykor talán a legjobban szeretett. Mialatt tüzet csiholt, arra gondolt, hogy elmegy az apja után. Tudta, veszélyes lesz, mert az út a Holt-földön keresztül vezet. Valaha ott volt a kezdet. Onnan indult ki minden. Az élet, a jóság és maga a halál is. Az anyja sokszor felolvasta nekik hogy az a föld a végzet földje. Aki arra rálép, annak szembe kell néznie a sorsával. Tudta, hogy az apja hatalmas kockázatot vállalt azzal, hogy elindult azon az úton, amely átvezet azon az istenverte földön. Most már értette azt, amit eddig nem. Az apja nem hitt benne, hogy gyermeke anyja magától felgyógyul, de megpróbál mindent, amit lehet, hogy külső segítség árán, megmentse az életét. A legenda és az apja szerint a Holt-földön túl még léteznek lakott területek, ahol talán tudnak segíteni. „Vajon mi lehet vele? Miért nem jött még vissza?"
A test amint lángra kapott, bevilágította az egész környéket. Suhanó árnyak jelezték, hogy a fény ritka dolog erre éjjelente.
A nap már az égbolt tetején tanyázott, mire a csontok is hamuvá váltak. A gyermek, reszkető kézzel merte a még mindig meleg hamut egy a házban talált konzervdobozba. A tartalmát kikanalazta, belsejét nadrágja szárával tisztította meg.
A konzerv drága, és ritka dolog volt, és bármeddig elállt. Ezt is vagy négyezer éve készítették, de mégis ehető volt még, de ez most mit sem számított.
Ahogy kész lett vele, magára öltötte az apja által levetett leplet, és alácsúsztatta a konzervdobozt. Elindult, - hogy felkutassa az apját - a Holt-föld felé.
Már hat napja gyalogolt úgy, hogy egy falatot sem evett. Végre megpillantotta azt a hegyszorost, ami rávezet a rettegett földre. Úgy döntött eszik pár falatot, és ledől. Holnap majd erősen és frissen vág neki az útnak.
Álmok. Az emberi lélek kivetülése. Vagy több is annál. Maga a lét kivetülése, téren és időn át. Az egyetlen életé, amiből a többi is fakad.
Ott állt az a fekete alak, aki úgy nézett ki, mint az apja, de tudta hogy ő nem lehet. Látta a szemét. Az alak suttogva közölte vele, hogy az apja már velük van, és hogy ő is készülhet a nagy útra. Az igazi nagy útra, ahol megismerheti a képtelenség valóságát. Az örök életet, melyet az Egy sohasem tud biztosítani csakis önmagának. - A mi seregünk a tornádó, ami végül mindent elsöpör!!!
Az idő belassulva vette körbe a tájat. Forgó töltényeket, roppanó csontokat, néma sikolyokat látott. A lába előtt egy zöld folt hevert, aminek a közepében egy vörös rózsa volt ültetve. Lehajolt érte...
- Ne!
A keze megállt félúton. A rózsa meghajolt előtte. A fekete férfi sziluettje halványodni kezdett. - Ne feledd... mi vagyu… a t..nádó. A semmi elnyelte a hangokat. Nem érzett súlyt. Se kívül, se belül. A nyugalom körbelengte lebegő alakját.
Az ébredés látszólag csendben zajlott, de belül kattogtak a gondolatok. „Segítenem kell apámnak, de sürgősen."
Elindult.
Ahogy rálépett az ősi, halálszagú földre, tudta jó helyen jár. Hatalmas romok körvonalazódtak ki a távoli pontokon. Mindent belepett valami ősi hamu. Óvatosan, alig észrevehetően a lepel alá nyúlt. Olyan mintha valami óriási anyát égettek volna itt el, évezredekkel ezelőtt.
Óvatosan tovább ment. Majd, kétórai gyaloglás után, furcsa dologra lett figyelmes. Valami apró, zöld sziget. Pontosan úgy, mint az álomban. Ott virított a közepén a vörös rózsa. Az édesanyja vörös rózsája. Szó nélkül lehajolt és... - Ne! - leszakította a gyönyörű virágot és betette a lepel alá. Tudta, nem sok ideje van már, ha az apját meg akarja menteni. Loholni kezdett egy mozdulatlan fekete pont felé.