Bódai-Soós Judit  versei:

Háj monológ

Ha azt hiszi, jóember, hogy lazán

hozzám vágott szava egy igazán

földbedöngölő sújtással fölér,

nagyon téved, mert ennyit csak: "kövér"

bárki mondjon, elhajtom, mint itten

e szánalmas kis legyet legyintem.

De ha elméje értő szót fogad,

"mondhatta volna szebben, kis lovag,"

más-más stílusban akár... példaképp:

kezdhette volna mintha szánna épp:

"Hölgyem, önnek mily nehéz lehet

folyton cipelni mázsás terheket!"

aztán aggódóan: "Ó, asszonyom,

nem fél, hogy valakit tán összenyom?"

vagy lelkesen: "Lássátok emberek,

mily tökéletes forma a kerek!"

vagy bosszúsan: "Álljon inkább amott,

ne takarja előlem a Napot!"

vagy hízelgőn: "Édes kis húsgolyó,

magából habzsolgatni volna jó!"

esetleg bambán: "Hát ez miféle?

Egyforma ennek hossza és széle..."

vagy sportosan: "Inkább átugranám,

mintsem, hogy megkerüljem önt, Madame."

elismerőn: "Egészen megrázó!

Lenyűgöz e farsúlyos bombázó."

vagy üzletiesen: "Mondja, mennyi

szövettel lehet testét befedni?

És ha fényképet készítenének

önről, úgy hány tekercs film telnék meg?"

katonásan: "A világ szalutál,

ha egy ország ilyen lábakon áll."

de akár irigyen is szólhatna:

"Ennyi hájjal éhen nem halhatna,

ha nekem volna ennek csak fele,

tán már a bőségbe fulladnék bele."

vagy mondja vígan: "Tudja-e kis hölgy,

hogy minden léptét követi egy völgy?"

kihívón: "Ekkora elefántot

a világon még senki nem látott!"

tudományosan: "Súlya érthető

okokból ésszel fel nem mérhető,

mert úgy konvergál a végtelenhez,

mint a végbelem az alfelemhez."

vagy kíváncsian: "Mondja, kedvesem,

mit rejteget belül e zsírhegyen?"

vagy gyermekin: "Maga nem is néni,

hanem egy pufók, óriás bébi!"

És végül mondhatta volna azt is

kis ficsúr: "Ön egy csodás galaxis,

amely körül, ha keringnem kéne,

utam fényévekben volna mérve."

De hogyha eme hosszú szófolyam

nem bennem, hanem magában fogan,

s elébem tárja büszkén, peckesen,

akkor sem bocsátom meg, nem, sosem,

"mert magamat kigúnyolom, ha kell,

de hogy más mondja, azt nem tűröm el!"

Bódai-Soós Judit

(Edmond Rostand után szabadon.)

(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)

Az ötödik

(Levegő)

Isteni sóhajból

fakadó lételem

ég-puha méhében

fogan a végtelen.

(Tűz)

Napszínű lángokkal

táncoló lobogás,

vágyakat hevítő

szikrázó látomás.

(Víz)

Tomboló viharból

hajnali harmaton

életté szelídült

könnycsepp az arcokon.

(Föld)

Létnek testet adó

mindent befogadás,

csillagporból termett

megszilárdult varázs.

* * *

(Ember)

Isteni sóhajból

táncoló lobogás,

életté szelídült

megszilárdult varázs.