Az összes világnyelven pici rést üt,
pedig csak néhány millión beszéljük,
de hallódik az örömből, hogy baj van
a betűfüzérekből hajtott dalban,
bár formál embert fűszálnyi darabban,
vad nyers zöldje már lefordíthatatlan
s mint villám-verte ecsetnek a tájkép,
nem írható le semmi nyelven másképp,
pont olyan, mint két csillag közt a hajlat,
nagy nyári éjek álmodták magyarnak,
míg bírom éhét, hadd legyek az őre,
hadd hajtsam ki az égi legelőre,
és mondjak őrző imát térdig hitben,
míg betűinek vizet húz az Isten.
2010. november 16., 09:09:17
Mint palettán a szétfutott színek,
ezerfélék az őszi levelek,
a zöld a sárga tónusába fut,
és esélytelen levél-háborúk
csodás világú, zizzenő zaját
hajladozzák csoportosan a fák,
a levegőnek levél-íze van,
s az őszi ízzbe fúlva hangtalan,
a fák vetkőző ágát bámulom,
s míg eltűnődöm egy-egy ritmuson,
a pőre szél az ághegyéig ér,
s a ráncos törzsön lúdbőrzik a tél.
2010. október 21., 10:04:12
Csak egyszerű vagy, mint a fa,
mint kikeleti illata,
csak egyszerű vagy, mint a víz,
mint számrendszerünkben a tíz,
csak egyszerű vagy, mint a fű,
mint levél zöldjén a derű,
mint csönd egy röpke dallamon,
mint vízcsöpp lassú ujjamon,
csak egyszerű vagy, mint a fény,
a végén és az elején.
Mityka
2010. szeptember 20., 09:43:01
Megzenésítését az oldalsávon található linkkel éred el.
2010-09-15.
Én másnak hittem addig a világot,
míg darabokban belém nem botolt,
s a kandikáló, búvó tisztaságot
befröcskölte egy istenverte folt.
A szám maradt gyerekkoromnyi tátott,
és ingem, gatyám összemaszatolt,
most bűn gubancol, kifosztottan állok,
de nem lett gazdag, aki megrabolt.
Egy diófának szoktam elmesélni,
hogy ősztől, téltől fölösleges félni,
a csonthéj alatt ép gerezd lapul,
s a roppanás zajában szenvedélynyi
erő ígéri jó tavaszt fog élni,
és újra nő, bár tudja – újra hull.
*
Sokat tűnődtem – igaz mi se volna,
ágon levél nő, törzset görcs gyötör,
a fa is tudja, ha földig hajolna,
nem nyújtózhatna jókedvére föl.
Ahogy levél hull avarbarna bolyba,
a zaj a zajjal zizzenést pöröl,
és mintha Isten hangszere dalolna,
a szín a hanggal összetündököl.
Így valahogy húrozom föl a lelkem,
világ-viszályom, földízű szerelmem,
míg kibújik a dal a csönd alól.
Még eldúdolom – hozzám kezesedjen,
majd lassú széllel világgá eresztem
– egy vén diófa várja valahol.
Csöpp az ujjbegyen
2010. szeptember 9.
Lenyűgöző a víz, ahogy
az égboltjával táncba fog,
a tenger áttetsző verem,
lélegző végtelent terem,
azután minden szín elég,
és zuhan mártózni az ég,
fölfoghatatlan dús, ahol
a teremtője ráhajol,
hozzá hasonló sincs, amíg
Rovinjtól lüktet Sydney-ig,
a sója íze bármi lágy,
csak szomjazik a kék világ,
de csöppje múlt, jövő, jelen
a tétovázó ujjbegyen.
A héja kemény volt, a béle sárga,
disznó nem ette, marha nem kívánta,
a kukoricatábla napos vége
volt otthona, hol minden fény elérte,
ez örökség volt, nem afféle hóbort,
a marhatöknek szárak közt is jó volt,
úgy egy tucat is elég volt belőle,
a gazda tudta mennyi szárra, tőre,
jó őszidőn már maradósra érett,
csodagyümölcsnek, parasztcsemegének,
s hogy ne foghasson a fagy foga rajta,
a szalma között őrizte a pajta,
majd ahogy télbe hosszúltak az esték,
a rejtekükből mind előkeresték,
és széthasítva belét és a magját,
az értő kezek húsig kanalazták,
majd tenyérszéles szeleteket vágtak,
hogy édeséből jusson jól a szájnak,
majd jött a sütő lánggal ölelt öble,
s a tűz a napot égette a tökbe,
és minden falat föl-le járt az égbe,
a napsugarak sárga melegére.
2010. augusztus 27., 09:31:17
Fű, fa, bokor,
összehajol,
hajnali négy,
ébred az ég,
kis cinegék
kék énekét,
árva rigó
röppeni szét,
fölfut a szél,
fellegig ér,
körbetekint,
sutty le megint,
száz csoda kél,
s elfut az éj,
pirkad a táj,
négyre ha jár,
s visszaröpülsz
cinke madár.
2010. augusztus 22., 10:55:29
Már este előkészülőben voltak,
a rozsszalmából kötelet sodortak,
a szalma elébb jó ideig ázott,
hogy ne törjék az erős mozdulások,
a kasza fenve, markot les a sarló,
és meztéllábról álmodik a tarló,
lepihenőzve várták, nyugva bajjal,
hogyan ébreszti szándékuk a hajnal,
én este már a követőjét tudtam,
úgy álmodtam, hogy alig is aludtam,
és jött a kasza íves suhogása,
a szálanként hasaló búza sárga,
s mint aki Istent kérte napra kölcsön,
lágy ritmus ringott marékban a földön,
s hogy maradjon a kalász-sárga nyárból,
az izzó nap is vesztett iramából,
kész csoda volt meghajladozva menni,
s mert én se, így hát nem fáradt el senki,
már nem emlékszem rá, hogy épp lelépték,
de pont középre húzódott a mérték,
s a hajnaltól az estig tartó béke
vegyült a tarlót őriző kepékbe,
a tábla végén kilestem a fákat,
hogy miként őrzik tikkadtan az árnyat,
a tövüknél kis öblöt földbe véstek
a vizet bújtató cserépedénynek,
én szóra vittem, lesve hogyan békül
a porba mártott arc a hűs edénytől,
a munka ment, a verő nap se bánta,
hogy rákapott az izzadtság szagára,
a csöndet lestem, s nem értettem végképp
a nagy fáradtság hogyan is lett szépség,
és haza tájt csak két tehenünk se tudta,
hogy miként kapott szekerünk az útra,
és mint akik a felhők szélén járnak,
friss fuvallatnak éreztem az ágyat.
2010. augusztus 02., 09:14:10
2010-07-19.
Haragvódik a Teremtő,
ítéletidőt teremt ő,
olaj fojtja óceánját,
újra ácsolják a bárkát,
az emberek kedvvel ölnek,
buksza jussol az ökölnek,
öl a kórság, öl a bánat,
nincs öröme a világnak,
jót irtja a mocskos szándék,
a háború gyermekjáték,
sok a bűn és sok a vétek,
magam toldom, amíg élek,
alig akad már valamim,
fák lesznek a templomaim,
nem jövendő, nem is átok,
Isten féli a világot,
lábam lassan elé térdel,
árván hagyott szívveréssel.
A négy évszak akkor még sorba látszott,
a tél hideg volt, a tavasz virágzott,
és poros-sárga íze volt a nyárnak,
az ősz örült a szőlő illatának,
ment minden renden, senki sem csalódott,
elháborúztak egymással a sorsok,
de évente akadt egy fontos ünnep,
ahol a népek boldogabbnak tűntek,
a búcsút mégis én tartottam becsben,
a kuglipályán tenger pénzt kerestem,
és akkor lett a jégverem kitárva,
a söröskorsón gyöngyözött a pára,
a nagy meleg a csizmaszárba csorgott,
de hűtötte a téli jég a torkot,
csak kevés tudás maradt meg belőle,
hogy a kocsmáros fölkészült előre,
s a tél delén nagy jégtáblákat vágtak,
a föld alatt ügyködtek szalmaágyat,
a régi szokást kézről-kézre adták,
meg vitték egy-két házhoz hűs darabját,
de híján tej se romlott – bárki tudta
lelógatni egy kötélen a kútba,
s én mégis érzem, hogy a nyári jégből
hűs víz csorog egy kisgyerek-tenyérből.
2010. július 13., 09:48:13
Nagy öblű, könyék magas famozsár volt,
a kezek, térdek jó ízével pácolt,
lágy feketébe átsuhanó barna,
a színét lassú, módos munka marta,
s a szája várta, az a nagyra tátott,
a pörgetett és tiszta szemű mákot,
én ütögettem, kedvem beleszítva,
kis gyerekkarom közibe szorítva,
és úgy nógatta – ne sokáig tartson –
a hosszú szárú rúd végét a markom,
míg jó játék volt, sohase volt munka,
de izmom végül fáradón megunta,
az anyám mást tett, mégis odalátta,
majd jóváhagyta óvó pillantása,
csak hajlongott – a kedvem volt a napszám,
friss tészta hengerült a gyúródeszkán,
s míg gyúrta-szelte – gondok se gyötörték,
s a mákos tészta maga volt a fölség.
2010. október 04., 08:52:22
A szívemnek való vagy,
mint erdőnek a fák,
mezőnek felkelő nap,
és hívőnek csodák.
Levéldal, fűharang,
madárfütty, rétvirág,
harmathűs zsenge hang,
bokorárny, friss faág.
Megriadt végtelen,
elhagyott vaksötét,
pille szél, szerelem,
nyári nap, csillagég.
Csupa kék vigalom,
csupa jó, csupa fáj,
barna bűn, irgalom,
tollmeleg kismadár.
2009. május 07., 09:00:29
A születésem óta arra várok,
hogy lebegjek a fák lombjaiban,
s bár sebzett karral törzset markolászok,
már elfogadok mindent, ami van,
nem robban sívó talpam alatt akna,
a felhőket se repülőn szelem,
nem vonz a póker most már Las Vegasba,
a Csendes-óceánt se ismerem,
nem leszek búvár, nem érzem a mélyet,
a vitorlás hajó is idegen,
de vannak dolgok, amik csak enyémek,
és hozzám örömül a szerelem,
a messzibbnél is ha messzibbre látok,
nem ülök felhők szélein sosem,
már annyi minden szépet nem csinálok,
nem kékellek a Karib-tengeren,
de utolérem, amit nem találok,
lelibben rám a pille szerelem,
és kézzel foghatók az összes álmok
a születésem óta, Istenem.
2010. december 14., 08:56:08
Ahogy finom kezeddel rám cirógatsz,
ahogy nem félek érted semmitől,
ahogy az egyből mindig milliót adsz,
ahogy kiráncigálsz a bármiből,
valahogy így esik a fény hajadra,
valahogy így ér szemedig a távol,
valahogy így kezd szavam a szavadba,
valahogy így jön, megy minden magától.
2010. november 24., 08:52:23
Fűnek adlak, ölbe veszlek,
égig érő fámmá teszlek,
pokolból is visszaveszlek,
bújj előlem, megkereslek.
Fűnek adlak, ölbe veszlek,
égig érő fámmá teszlek,
bújj előlem, nem eresztlek,
egyszem csillagomra teszlek.
2009. augusztus 21., 11:27:06