Alíz Napló firkák -2
2010. július 23., péntek 16:10
Fájok, egyszerűen, hétköznapian és nagyon szerelmesen. A legszebb ebben, a hétköznapi szerelem.
Aki átélte, tudja mire gondolok.
Nem szeretem az ünnepeket, amióta nem élnek a nagyszüleim. Minden más lett. No nem nőttem fel, semmilyen szempontból. Mégis a más, az vakít, mint napsütésben a tiszta ablaküveg. Életveszély a madarakra...Nem lenne szabad üvegpalotákat építeni és persze sok minden mást nem lenne szabad. Például megkörnyékezni egy szívet és holmi jogokra - később visszatérve - hivatkozni és aljas játékba bevonni akarni.
Igen, tudom szebben és érthetőbben kéne fogalmaznom. Nem megy. Nem bizony és nem is felindultságomban, csakúgy. Nem vagyok fogalmazós típus, csak bután szeretni tudó. Kár. De mi?
Mindegy...
Megesett, hogy valaki, aki barátomnak vallotta magát megkeresett mézes szavaival és hivatkozott holmi érzelmekre és miegymásra, amiért én tegyek meg valamit, amit sosem tennék meg. És ha az a valaki valaha is szeretett vagy picit is közel érezte magát hozzám, tudnia kéne, hogy a „nem” lehet az egyetlen válaszom.
De nem, nem ez történt. Nemcsak a szívemmel játszott, de teljesen hülyére vett, még ha ebben vagyon némi igaza is. De azért annyira mégsem.
Érdekes vagy sem, de már eljátszotta velem ezt a játékát és elhitette magával, hogy minden jó így és úgy...
Pedig nem!
Sőt, az sincs rendjén, hogy másoknak irkál rólam, hogy miket nem mellékelem. Tény, nem rózsaszín leányálmokat.
Na persze olyan jó szúrni a másikon, ezért hát küldjük el azokat a leveleket, hadd legyen képben az a szegény másik, vagyis én...
Hát képben lettem és mégis ez az újabb gyalázat, megvisel, mert nincs múlt idő.
Beteg lettem. Nagyon beteg. Levettem minden firkám, fizimiskám, bár így ugye szabálytalan vagyok és nem publikálhatok.
Félelem
Hasogat valami erősen. Elszorul a torkom a belsőm, mindenem egy merő görcs. Hihetetlen erősen átjár valami ismeretlen rettegés. Sosem féltem, így nem.
Persze ettől-attól megijedtem. Kislányként egy ideig a hatalmas keresztes pókoktól, akik a járdát szegélyező cirokba szőtték mesés hálójukat.
Majd esténként, mikor mentem haza a kihalt peremkerületbe. Üres telkek, sötét... képzeltem valaki követ.
Aztán minél közelebb értem a házhoz egyre felerősödött ez az iszonyatos érzés, de mondtam félhangosan: - azért sem szaladok, csak lassan nyugodtan. Hisz nincs senki csak a képzelet, csak a bátyám története, mit oly sokáig nem is tudtam. Elültettem, magamba ültettem, átvettem...
Azóta mást vettem át, egészen mást, a fájdalmat és hogy tán közös a tő? Meglehet - erről talán máskor.
Most megint félek, valami féltés valami, valami elmondhatatlan.
Miért, vajon miért lett ez így?
Hova lett az a nyugodt énem, hova lett a hitem?
Miért erősítem az ártalmasat és szűkítem vagy törlöm ami mosolyt fakaszt belsőmben.
Eszembe jutott Anna, először egy másik portálon olvastam őt. Meglepetten kaptam fel a fejemet, hogy ír... Istenem hogyan is ír... A különös gondolatai keverednek vagy tán egészen azonosulnak a keleti tanokkal. Nem értették őt (nem állítom, hogy én igen, de rezegtette belsőhúrjaimat).
Aztán Anna megjelent itt is, ahol otthonra lelt - azt hiszem -, vagy időszakosan legalábbis.
Olvassák, szólnak hozzá. Megtalált másokat gondolati síkon... és megérkezett hozzám és megszólított.
Most főzés közben rá gondoltam, hogy ma is írt, pedig nincs is fent.
Talán csak azért lépett be?
Elkalandoztam.
A félelmemről akartam írni, kiírni, hátha csak a régi csacska félelmek élnek majd újra bennem, ami nem baj, sőt.
Persze a keresztes pókot már rég megkedveltem, hiszen oly kedves lény ez a Zakariás... meg amúgy is, hihetetlen szép. Igaz, még mindig a darázspók a kedvenc és már itt vannak, jelezve az ősz első csókját...
Az idén amúgy is ősz van, örökkön ősz, még a néhány forró nyári napban is mindig peregnek az elszáradt levelek, mindig...
Szárazság, ez a kis terület különös helyet foglal el ebben a hatalmas országban. Körülöttünk mindenütt eső, árvíz...és itt minden szomjan hal. Nincs víz a folyóban a kis patakokban. A vízelvezető árkokról már nem is szólok, cserepes a medrük évek óta.
Talán vissza kéne fejtenem ezt az összevissza gombolyagot.
Ki ért engem, ki...
Bennem motoszkál az a szó, még nem tudom törölni. Igazi döfés, nyög bele mindenem.
Kiáltanám, elmondanám üvöltenék mit tett velem. Mit tett velem...
Miért?
De nem, ezt most hagyom.
Erről a furcsa új félelmemről akartam írni...
Jönnek a sikolyok.
Először egy kis gyerek. Majd most az asszony sikolya és egy nagyon-nagyon régről egy idősebb nő hangos kiáltozásai, miközben gurult le a mély és meredek patakparton, ahová a férje lökte.
A soha fel nem dolgozott történések, amik elraktározódva híznak és híznak, miközben mélyen beágyazódtak
és lezárták a belsőm nagy részét. Minden elveszett belőlem, minden elbújt...
...és most jöttél Te, mintha pattannának a rozsdás lakatpántok, mintha...
de még nem tudom, mert ez a borzalmas félelem, minden rezdülést újra meg akar ölni.
fotó: Szerző
Szűkül a tér
- /A címet önkényesen..Zs.Zs. adta../
2010. július 27., kedd 07:38
Szűkül a tér a fogyó idővel, ami egyre nő
hullámok jéghidegek, hogy tűzforrón égessenek
estike még vöröslőn lángol,
kitárt tölcséreiben harmat rezeg
verébsereg perpatvart csap
itt a reggel
a gyíkok még alszanak...
fehérhere bojtos feje kíváncsian kukucskál
odébb a lómenta fehér füzérvirága már a lepkéket várja
reszket az aszter ezer bimbós ága
orgona lombja mily sötét, szárára fészket vert a sárgás zöld moha
búg a gerle, tán most fújja le a szerelmi románcot,
hamarosan fiókák látnak napvilágot
egy autó hangosan tovaszalad
felveri ezt a békés csendet
zsálya kék lilája kacéran néz a világra
macskagyökér már derekasra nőtt,
szép fehér feje édes illattal tele
szegény kamélia megirigyelte Dumas szépséges nőalakját
és vele készül odaátra...
hosszú az út, a révész fösvény
ladikját most láncra veri, de hihetetlen még ott is tolvaj jár
és bár nem Bagdad, de bizony ellopják
ha ő nem, hát más teljesíti dolgát
és bevégeztetett
miközben fogja kezem
szűkül a tér, de még marad
csak idő nincs
elfogyott már...
A mosolyod
...mosolyod
szememben virágzik
miközben szívemben dalt fakaszt
megbújik minden hajlatomban
s csak ölel ringatni vágyón
szelíd lanka arcomon
feszülő sóhaj gerincem ívén
mosolyod
életre kelt remény
csodás jégvirág a múlt mosókonyhája ablakán
kacskaringózó hideg fénye puha meleg
téli álom odú mélyén
tavaszt nyíló üde illat
gyermeki kincs örök varázs
a mosolyod...
Cím nélkül..
/Mamcsi/
2010. július 23., péntek 20:30
Mamcsi ül, hol itt-hol ott. Időnként előrebukik a feje. Elbóbiskol.
Mindig megijedek, félek, hogy leesik. Várja a halált. Ennyi az élete.
Várni, várni és várni, hogy a párja mellé szólítsa az élet.
Igen, az élet... Négy hosszú esztendeje már...
Minden megváltozott, mióta nincs papika. Elszállt a lélek a házból, az udvarból. Üres lett.
Mamcsi lelke akkor eltávozott papikáéval. Most együtt vannak végül is, tán egy bárányfelhőn éppen..
Csak az a fránya test mi még nehezül és szenved és várja az örök pihenőt.
Azelőtt, ha kiléptem az udvarunkba és átnéztem hozzájuk mindig ezer jellel élt az élet.
Csodálatos volt látni őket. Mi maradt belőle? Nem sok vagy tán semmi.
Már csak három tyúk kárál és kotkodácsol veszettül, ha éppen produkáltak, no nem görbét.
Bár valahol az is görbe avagy inkább íves, mint a szerelem.
Elnézem mamcsit. Összetöpörödött teljesen. Alig van. Szeme mindig könnyes. Sír és sír.
Sanyarú a sora. Egy szem fia állandóan ordibál vele, már ha ott tartózkodik..
Ezt teszi a pötigá is. Tanulékony.
Kirámolták a szoba-konyhát. Kidobáltak mindent ami az évek hosszú során kincsként felhalmozódott.
Üvegek, poharak, kerámiák... Aztán ami értékesebb volt számukra, mind elvitték.
A szép régi bútorok egy részét elkótyavetyélték. Az élőt holttá tették...
Ülünk az asztalnál, viaszkos vászon borítja. A mennyezetről ragacsos légyfogó lóg...
Kegyetlen hétköznapi kellék falun.
Mamcsi ráncos, dagadt keze, keskeny kezemben pihen. Mesél. Fogatlan száján ömlik a panasz.
Majd felsír újra és újra. Nem értem, csak sejtem. Simogatom hol a kezét hol a fejét.
Magamhoz ölelem. Tehetetlen vagyok. Fáj.
Anyám otthon fekszik hosszú évek óta... Neki vajon ki fogja a kezét? Őt ki hallgatja?
Messze a lánya. Hűtlen a lánya. Nem óvja, nem ápolja. Nem adja vissza a tengernyi szeretet,
amit kapott tőle.
Csak a párnába süppedt fejét látja, ahogy utoljára látta, amikor már meg sem ismerte őt.
Élet - sorsok – párhuzamok – szenvedések. Mindegy milyen ország, mindegy milyen szín...
Ember, csak ez számít, nekem mondhatnak bármit. Megingathatatlan a hitem.
Tudom a fájdalom, mindenütt fájdalom és tengernyi könny folyik az árván maradtak szeméből...
Nekem is ez lesz a sorsom, törvényszerűen.
2010. július 20., kedd 15:58
Forog a világ
http://www.youtube.com/watch?v=yB1J7JBszys
Lüktet az ér
forog
forog a világ
zsuravli
nyírfa törzse mily fehér
hó végtelen hó
gyilkos háború
kezem fonja
körbe fonja
forog forog a világ
olvad a hó
tavasz szökell
háború dúl értelmetlen
zsuravli
s mégsem festetted át a színeket
de a feketét sem
karcos képek
álló diák
üvegek
ólomba öntött színes álmok
kifeszítve templomok gótikus ablakán
testet ölt Mária
lelép hozzám
nyújtja felém hófehér liliomát
kék köntösét reám adja
szívem védi
lelkem védi
létem óvja
forog
forog csak a világ
kicsiny gyermek
egyetlenem
köldökzsinór tekeredett
arcod kékült
arcod lilult
kicsiny fiam én édesem
mondd szerelmem miért nem festesz
szívem nehéz
iszonynehéz
megfojt egy láthatatlan kéz
felsír a gyermek
felsír a kisfiam
elvitték mégis tőlem
nem öleltem szívemre
kiömlött minden festék
egy színben látszik már a világ
mégis felszaladt az égre a nap
színarany sugara cirkálta
szőke göndör hajadat én édes kisfiam
bennem az évek elmosódtak
bennem az emlékek összekeveredtek
szédült világ
szédült élet
háború dúl mindenfelé
nem kell ahhoz fegyver
minek az a sok gyilkos fegyver
elfolytak az évek
hullámként tornyosultak
jön a végső az egyetlen
maga alá temet
égő gálya a Gangeszen
mindent elemészt a tegnap
csillagok mégis sorra gyúlnak
feletted ragyog az ég
Göncölszekér hazaszalad
de nélkülem...
kisfiam édes kisfiam de messze vagy
http://www.youtube.com/watch?v=--j7wvtOi1s
2010. július 20., kedd 09:12
Gyűlölöm a vadvirágos rétet - szaggatott vonalak
http://www.youtube.com/watch?v=KrTFeoM7oWg&NR=1
Gyűlölöm a vadvirágos rétet...
a két kezed még most is látom
nem szóltál semmit csak néztél rám
szemedben zöld fény sok mindent mondott
és cirmos pettyeim csilingelve nevettek
Karádyt hallgattam
előtte Bachot
jó kis melange
ölellek egyetlenem
s fénybe fordulnak az árnyak
már a karjaimban látlak
Angela kicsi angyalkám
Bakacsi
romantika
lágy fények a Dunán
sétahajó
halk csobbanások
zeneszó
összesimulva táncolunk
álom, édes álom
térj be hozzám;
de ne törékeny lepkeszárnyon
Kalevala
ősi mítosz
arkhangels - nem tudom hogy kell írni
impresszionistább vagyok az impresszionistáknál
hol vagy
hol jársz
merre visz utad
ropog az avar
por száll fel léptünk alól
cipőd fénye szememben
s a megtaposott emlékek szívemben
füst száll a szemembe
vagy csak szívem könnye
mitől homályos a múlt édes kincse
vágydobbanás - álomkép
nem hallom hangod
sosem szóltál
összefonódunk az avaron, az avaron
vége a nyárnak
hűvös szelek járnak
maradj itt, maradj itt kék álom
alakod karcsú árnya égig ér
onnan mint röppenő nyíl talál el
átlőtt szarvas vergődik vérében
megtört szeme reád tekint még egyszer
képek
csak mondom
ölelj át, oh ölelj át csak egyszer még, végleg...
Trilógia
2010. június 22., kedd 09:15
Ez már majdnem szerelem
ma reggel mikor veled keltem
s kusza gondolataimat még véletlenül sem rendeztem
kerestem a fonalat merre gurult az a fránya gombolyag
de több kilométer után megálltam s úgy maradtam
s most nem tudom mit tegyek
sóbálvánnyá lettem
remélem télen megvadult elemi erők
erdőkbe reptetnek s leszek éhes vadak csemegéje
s a bujdosó királylányt is megmentem
az a buta öreg király ráébred mennyire szerette
az a legkisebb, volt kedves kicsi lánya
ma reggel veled...
s előtte éjszaka mennyit járt a szám
neked szőttem szó-szőttest
persze jól tudom kedvenc szavaimat folyton ismételtem
na de mondd már kimondta, hogy mindig minden új legyen
szerintem igen balga, akár az építészek kik gigászi álmuk
mindenféle skatulyákba varrják
bolond szívem zakatol egyre
eltévedt sehova se vezető vágányra lelt
dohogok mormolok boszokányszombatolok
holdtöltekor felszökkenek az égbe
s onnan nézek szerteszéjjel
keresem az elveszített utat
bár meglehet sokkal jobb magányosan
a rengetegben
- mint egykor Ábel -
tisztának lenni
csak a széllel feleselni
2010. június 22., kedd 09:36
tiszta vizű forrás
- /A címet önkényesen..Zs.Zs. adta../-
szeretlek
tiszta vizű forrás
buggyan a szó
árad az érzelem
szeretlek
ismételgetem magamban
de régen mondtam
milyen édes
árad szétárad
felemel
könnyűvé lettem
kímélj meg
zuhanni még ne
kérészélet
mégis szép
elégek
félek
nem nem félek
csak egyszerűen szeretlek
vallomásként harmatcseppet gyűjtök
a hajnali rétről őzsuta randevúról
tenyeremből kínálom minden szomjazónak
ki rá lel
s ki nem azt meglelem
kortyok
karcosak
akár ott fenn a levegő
szeretlek
áradó érzésfolyam
szétterül
sose töltsd fel az árteret...
élet tölti meg
először csak satnya ágacskák riadoznak
majd egyre erősödnek
büszkén törnek az égbe
s mindenféle virágok szélsimogatásra reszketnek
hát ne ne töltsd fel
hagyj a folyónak szabadteret
oly egyszerű ez
2010. június 22., kedd 09:55
álmos a szó
álmos a szó
térdel a vágy
gyere el
gyere el hozzám
nézd milyen szépen nyílnak a virágok
madárfiókák repülni tanulnak
zeng a szó
éled a táj
fekete álom aludni tért
még nincs tél
mégis hófehérbe öltözött a szemhatár
fekete-fehér
kelet és nyugat
ember és ember
ha ég szerelemben
milyen más szemmel lát
de meglehet mindent csak képzelek
s most kis virág vagyok
erdő mélyén bújok
s onnan csilingelem halkan
szélszárnyára ülve
mennyire szeretlek
2010. június 27., vasárnap 13:31
Liliomok
Kék fényű hajnal utamat szegte
hosszasan álltam elmerengve
lépjem át
vagy várjak
míg a nagy dolgok rendje szerint
minden elrendeződik
minden hajnalt kiböjtölni
minden érzést eltemetni
maradni rendületlen élettelen kő szívemmel
tudtad-e bennem pihen mélyen elrejtve
az örök szerelem
kitörő vulkán
égető láva
mindent felperzsel
izzó tűzfolyam
hömpölyög
antik Róma
szép szerelem
Pola az egyetlen
elnézem fürtős haját
kiszabadult a regulából...
Arra jár Livius
mert idő az nincs
a tengely is elkopott
vagy tán ellopták
mennyire szeretlek batikolt világ
mennyire szeretlek ki mint villám
belém hasítottál
látod nem vagyok veréb
de mégis ugrálok
korlátom nyikorog
recsegve ledől
fából faragták
és a mandarint mind eladták
az a hetedik csak mese volt
el ne hidd
nyisd ki bátran azt az ajtót
kedved ne szegje, hogy kulcsra zárva
hidd el ha illesz a zárba önként kitárul
még belépned sem kell hisz egybenyílnak
mint mára a Dávid- és a Tűzliliom
2010. június 26., szombat 23:20
Falak
ma kövér és véres a Hold
rám telepedtél
jár a szád
mondod csak mondod
egyre magasabbra száll
az indulat
hát hallgass már
nem érted
miért nem érted
megtelt a Hold is
felszálló ága
leszálló ága
hinta-palinta
gyere szeress
ne kövess
az Istenért ne kövess
hagyj lélegeznem
sikoltva kitör a szó
karambol
fék nem csikorgott
annál jobban a kerék
útban volt a fal
szemben is jöttek
a másik fal is rossz helyen állt
akár az út menti fák...
túlfeszített
túl feszített
anya karjában csecsemővel
ordít csak ordít
egy másik kép villan be
egy másik anya
kezéből kitépték
falhoz verték
ott vajon mi vagy ki volt útban
dallamot hallok
mennyire szeretem
Aznavour hangja sír a szívemben
Yiddishe mama
a kis örmény rég elhagyta hazáját
én is
de másért
fáj nagyon fáj
ordítanék
egyszer végre ordítanék
és kocsist megszégyenítő módon káromkodnék
erre a pont pont pont világra
csendes visszafogott lényem
levetné zabláját
szabadon áramolna belsőm vad moraja
ma véres a Hold, megtelt egészen
s a kés vajon hova esett
csobban a víz
hív az Ohio
2010. június 26., szombat 10:46
Elképzelem
Elképzelem ahogy dolgozol
milyen jó látni dolgos kezed
és tudni, hogy ha elfáradsz is
engem szeretsz
mondhatnám ma még
de minek
bolond az, ki kergeti a pillanat-szépet
holmi sötét eljövendőért
látod Drága, most mégis pergetném az időt
mint méhész a mézet
zümmögő kaptár
csurran az édes méz
szeretlek
társítok mindent mindennel
de Te talán már tudod, hogy nem tévedtem el
csak látszatra összevissza és csapong a gondolat
nagy rend ez,
mint kicsiny gyermek fészek-rajza
mindennek a kezdete és egyben vége
a köztes meg? - ki tudja
vibrál a levegő
a Nap már forrón éget
reped a föld
megannyi pici katasztrófa
egymást felerősítik
és végül átcsapnak konok fejünk felett
elnézem az illatba ájult szomjas vidéket
kényszerérik minden
mint egy szalmaláng-szerelem
úgy várom, hogy hazatérj
és mikor átölelsz már semmi sem hiányzik
minden rád vár
a kedvenc fotelod
a búsan árválkodó papucsod
kutya nincsen
valamiért alig várom az estét
halovány lámpafény
csak éppen dereng
mint mikor az elfáradt éjszaka aludni tér
és a hajnal nagy álmosan ébredezve a helyébe lép
és még annyi mindent mondanék
megirigyelve? Paul Géraldy kedvesét...
persze nem, csak azt a könnyed csacsogást
visszaléptem az időben,
de oly mindegy végül is
hisz akkor is voltak gazdagok és szegények
és mit látni vélek, bizony az úri szoba titka
az én helyem azonkívül van, eredően
de Te akkor is engem szerettél
ahogy én Téged, pedig nincs is mindörökké
Ezredévek
Ezredévek dübörögnek
kévébe kötöttem az időt
minden hiába
nem láttalak már mióta
kedvem szegetlen
pelenkázni miként tudnék
óriás bébi a ma
éhes, nagyon éhes
megetetném
de levágták az összes marhát
de van még tápszer
gyógyszer konszernek
-látszatra csak -
veszekednek
téves, mint minden nézet
hogy létezhet demokrácia
de leginkább a szabadság
de nem baj
hinni kell
bízni kell
lehazudni csillagot
akár vöröset is
szegény kis katonák
mit vétettek
szememből könny csordul
de nincs ideje lefolyni
egyszerűen odafagy
oh te hideg Szibéria
Gázláng – milyen szép is
kérdés mire használják
hogy film is volt
hát igen, szerettem
félelmetes a romantika
mennyire szeretlek
nyújtanám kezem
de nem érlek el
alakod szétfoszlik
mint a hajnali köd
ha csókolja a kelő nap
telített a szívem
mi lesz velem
nem lesz ideje vért pumpálni
bennem reked még a lélek is
egyre csak hajtogatnám
szeretlek szeretlek
de visszafogom magam
persze minek
nem sokáig mondhatom
oly rövid a szerelmes pillanat
és mily hosszú a nélküled
ezredévek dübörögnek
elefántok halni mennek
szememből könny kicsordul
2010. június 25., péntek 17:51
Tilos az A
Derkovits Kassák és te drágám
zeng a munka dicsérete
akár sztahanovista is lehetnél
de időközben sajna kiment a divatból
de mint tudjuk és ahogyan szól a nóta
„mert a divat az nem halad, csak visszaváltozik”
Remény hát van
és
Remenyik
bíztatóan hangzik
Tilos az A , lehet a B is
de akkor még van C is
persze ki tudja
hízik a lista
gyarapodik
ahogy a félelem
kivert kutyaként oldalogna
de már kiver kutya sincsen
Mészárszék
újra divat
eladták rég a vágóhidat
termeiket bérbe adták
húzzák a zenészek
oh nem
nem a vén cigányt
őt megtagadták
zsuppolták, zsákolták
és az isten tudja miként szállt a végzet felé
s mindez lehet nem is múlt idő
milyen is a kedvem
otthagytam, felhagytam mindennel
zsebemet tapogatom
vajon oda mit rejtettem
tán a boldog tegnapom
és most aztán félhetek
jönnek a zsebesek
szeretlek
nemcsak úgy mellékesen
két slukk között
hogy az időt valamivel akkor is kitöltsem
Derkovits egyik vásznáról léptél le drágám
egy égővörös cupéba lazán beugrottál
hangosan csikorgott a gumi
mert miért ne
és egy szegény mamóka majd szörnyethalt
na jó ez nem a tied
csak olyan jól hangzott
Te ennél sokkal szerényebb vagy
és a lényeg, hogy engem szeretsz
2010. június 25., péntek 16:41