2010. július 23., péntek 16:10

Fájok, egyszerűen, hétköznapian és nagyon szerelmesen. A legszebb ebben, a hétköznapi szerelem.

Aki átélte, tudja mire gondolok.

Nem szeretem az ünnepeket, amióta nem élnek a nagyszüleim. Minden más lett. No nem nőttem fel, semmilyen szempontból. Mégis a más, az vakít, mint napsütésben a tiszta ablaküveg. Életveszély a madarakra...Nem lenne szabad üvegpalotákat építeni és persze sok minden mást nem lenne szabad. Például megkörnyékezni egy szívet és holmi jogokra - később visszatérve - hivatkozni és aljas játékba bevonni akarni.

Igen, tudom szebben és érthetőbben kéne fogalmaznom. Nem megy. Nem bizony és nem is felindultságomban, csakúgy. Nem vagyok fogalmazós típus, csak bután szeretni tudó. Kár. De mi?

Mindegy...

Megesett, hogy valaki, aki barátomnak vallotta magát megkeresett mézes szavaival és hivatkozott holmi érzelmekre és miegymásra, amiért én tegyek meg valamit, amit sosem tennék meg. És ha az a valaki valaha is szeretett vagy picit is közel érezte magát hozzám, tudnia kéne, hogy a „nem” lehet az egyetlen válaszom.

De nem, nem ez történt. Nemcsak a szívemmel játszott, de teljesen hülyére vett, még ha ebben vagyon némi igaza is. De azért annyira mégsem.

Érdekes vagy sem, de már eljátszotta velem ezt a játékát és elhitette magával, hogy minden jó így és úgy...

Pedig nem!

Sőt, az sincs rendjén, hogy másoknak irkál rólam, hogy miket nem mellékelem. Tény, nem rózsaszín leányálmokat.

Na persze olyan jó szúrni a másikon, ezért hát küldjük el azokat a leveleket, hadd legyen képben az a szegény másik, vagyis én...

Hát képben lettem és mégis ez az újabb gyalázat, megvisel, mert nincs múlt idő.

Beteg lettem. Nagyon beteg. Levettem minden firkám, fizimiskám, bár így ugye szabálytalan vagyok és nem publikálhatok.

Félelem

Hasogat valami erősen. Elszorul a torkom a belsőm, mindenem egy merő görcs. Hihetetlen erősen átjár valami ismeretlen rettegés. Sosem féltem, így nem.

Persze ettől-attól megijedtem. Kislányként egy ideig a hatalmas keresztes pókoktól, akik a járdát szegélyező cirokba szőtték mesés hálójukat.

Majd esténként,  mikor mentem haza a kihalt peremkerületbe. Üres telkek, sötét... képzeltem valaki követ.

Aztán minél közelebb értem a házhoz egyre felerősödött ez az iszonyatos érzés, de mondtam félhangosan:   - azért sem szaladok, csak lassan nyugodtan. Hisz nincs senki csak a képzelet, csak a bátyám története, mit oly sokáig nem is tudtam. Elültettem, magamba ültettem, átvettem...

Azóta mást vettem át, egészen mást, a fájdalmat és hogy tán közös a tő? Meglehet - erről talán máskor.

Most megint félek, valami féltés valami, valami elmondhatatlan.

Miért, vajon miért lett ez így?

Hova lett az a nyugodt énem, hova lett a hitem?

Miért erősítem az ártalmasat és szűkítem vagy törlöm ami mosolyt fakaszt belsőmben.

Eszembe jutott Anna, először egy másik portálon olvastam őt. Meglepetten kaptam fel a fejemet, hogy ír... Istenem hogyan is ír... A különös gondolatai keverednek vagy tán egészen azonosulnak  a keleti tanokkal. Nem értették őt (nem állítom, hogy én igen, de rezegtette belsőhúrjaimat).

Aztán Anna megjelent itt is, ahol otthonra lelt - azt hiszem -, vagy időszakosan legalábbis.

Olvassák, szólnak hozzá. Megtalált másokat gondolati síkon... és megérkezett hozzám és megszólított.

Most főzés közben rá gondoltam, hogy ma is írt, pedig nincs is fent.

Talán csak azért lépett be?

Elkalandoztam.

A félelmemről akartam írni, kiírni, hátha csak a régi csacska félelmek élnek majd újra bennem, ami nem baj, sőt.

Persze a keresztes pókot már rég megkedveltem, hiszen oly kedves lény ez a Zakariás... meg amúgy is, hihetetlen szép. Igaz, még mindig a darázspók a kedvenc és már itt vannak, jelezve az ősz első csókját...

Az  idén amúgy is ősz van, örökkön ősz, még a néhány forró nyári napban is mindig peregnek az elszáradt levelek, mindig...

Szárazság, ez a kis terület különös helyet foglal el ebben a hatalmas országban. Körülöttünk mindenütt eső, árvíz...és itt minden szomjan hal. Nincs víz a folyóban a kis patakokban. A vízelvezető árkokról már nem is szólok, cserepes a medrük évek óta.

Talán vissza kéne fejtenem ezt az összevissza gombolyagot.

Ki ért engem, ki...

Bennem motoszkál az a szó, még nem tudom törölni. Igazi döfés, nyög bele mindenem.

Kiáltanám, elmondanám üvöltenék mit tett velem. Mit tett velem...

Miért?

De nem, ezt most hagyom.

Erről a furcsa új félelmemről akartam írni...

Jönnek a sikolyok.

Először egy kis gyerek.  Majd most az asszony sikolya és egy nagyon-nagyon régről egy  idősebb nő hangos kiáltozásai, miközben gurult le a mély és meredek patakparton, ahová a férje lökte.

A soha fel nem dolgozott történések, amik elraktározódva híznak és híznak, miközben mélyen beágyazódtak

és lezárták a belsőm nagy részét. Minden elveszett belőlem, minden elbújt...

...és most jöttél Te, mintha pattannának a rozsdás lakatpántok, mintha...

de még nem tudom, mert ez a borzalmas félelem, minden rezdülést újra meg akar ölni.

fotó: Szerző

Szűkül a tér 

- /A címet önkényesen..Zs.Zs. adta../

2010. július 27., kedd 07:38

Szűkül a tér a fogyó idővel, ami egyre nő

hullámok jéghidegek, hogy tűzforrón égessenek

estike még vöröslőn lángol,

kitárt tölcséreiben harmat rezeg

verébsereg perpatvart csap

itt a reggel

a gyíkok még alszanak...

fehérhere bojtos feje kíváncsian kukucskál

odébb a lómenta fehér füzérvirága már a lepkéket várja

reszket az aszter ezer bimbós ága

orgona lombja mily sötét, szárára fészket vert a sárgás zöld moha

búg a gerle, tán most fújja le a szerelmi románcot,

hamarosan fiókák látnak napvilágot

egy autó hangosan tovaszalad

felveri ezt a békés csendet

zsálya kék lilája kacéran néz a világra

macskagyökér már derekasra nőtt,

szép fehér feje édes illattal tele

szegény kamélia megirigyelte Dumas szépséges nőalakját

és vele készül odaátra...

hosszú az út, a révész fösvény

ladikját most láncra veri, de hihetetlen még ott is tolvaj jár

és bár nem Bagdad, de bizony ellopják

ha ő nem, hát más teljesíti dolgát

és bevégeztetett

miközben fogja kezem

szűkül a tér, de még marad

csak idő nincs

elfogyott már...

A mosolyod

...mosolyod

              szememben virágzik

miközben szívemben dalt fakaszt

megbújik minden hajlatomban

s csak ölel ringatni vágyón

szelíd lanka arcomon

feszülő sóhaj gerincem ívén

mosolyod

              életre kelt remény

csodás jégvirág a múlt mosókonyhája ablakán

kacskaringózó hideg fénye puha meleg

téli álom odú mélyén

tavaszt nyíló üde illat

gyermeki kincs örök varázs

                                        a mosolyod...

Cím nélkül..

/Mamcsi/

2010. július 23., péntek 20:30

 Mamcsi ül, hol itt-hol ott. Időnként előrebukik a feje. Elbóbiskol.

Mindig megijedek, félek, hogy leesik. Várja a halált. Ennyi az élete.

Várni, várni és várni, hogy a párja mellé szólítsa az élet.

Igen, az élet... Négy hosszú esztendeje már...

Minden megváltozott, mióta nincs papika. Elszállt a lélek a házból, az udvarból. Üres lett.

Mamcsi lelke akkor eltávozott papikáéval. Most együtt vannak végül is, tán egy bárányfelhőn éppen..

Csak az a fránya test mi még nehezül és szenved és várja az örök pihenőt.

Azelőtt, ha kiléptem az udvarunkba és átnéztem hozzájuk mindig ezer jellel élt az élet.

Csodálatos volt látni őket. Mi maradt belőle? Nem sok vagy tán semmi.

Már csak három tyúk kárál és kotkodácsol veszettül, ha éppen produkáltak, no nem görbét.

Bár valahol az is görbe avagy inkább íves, mint a szerelem.

Elnézem mamcsit. Összetöpörödött teljesen. Alig van. Szeme mindig könnyes. Sír és sír.

Sanyarú a sora. Egy szem fia állandóan ordibál vele, már ha ott tartózkodik..

Ezt teszi a pötigá is. Tanulékony.

Kirámolták a szoba-konyhát. Kidobáltak mindent ami az évek hosszú során kincsként felhalmozódott.

Üvegek, poharak, kerámiák... Aztán ami értékesebb volt számukra, mind elvitték.

A szép régi bútorok egy részét elkótyavetyélték. Az élőt holttá tették...

Ülünk az asztalnál, viaszkos vászon borítja. A mennyezetről ragacsos légyfogó lóg...

Kegyetlen hétköznapi kellék falun.

Mamcsi ráncos, dagadt keze, keskeny kezemben pihen. Mesél. Fogatlan száján ömlik a panasz.

Majd felsír újra és újra. Nem értem, csak sejtem. Simogatom hol a kezét hol a fejét.

Magamhoz ölelem. Tehetetlen vagyok. Fáj.

Anyám otthon fekszik hosszú  évek óta... Neki vajon ki fogja a kezét? Őt ki hallgatja?

Messze a lánya. Hűtlen a lánya. Nem óvja, nem ápolja. Nem adja vissza a tengernyi szeretet,

amit kapott tőle.

Csak a párnába süppedt fejét látja, ahogy utoljára látta, amikor már meg sem ismerte őt.

Élet - sorsok – párhuzamok – szenvedések. Mindegy milyen ország, mindegy milyen szín...

Ember, csak ez számít, nekem mondhatnak bármit. Megingathatatlan a hitem.

Tudom a fájdalom, mindenütt fájdalom és tengernyi könny folyik az árván maradtak szeméből...

Nekem is ez lesz a sorsom, törvényszerűen.

2010. július 20., kedd 15:58

Forog a világ

http://www.youtube.com/watch?v=yB1J7JBszys

Lüktet az ér

forog

forog a világ

zsuravli

nyírfa törzse mily fehér

hó végtelen hó

gyilkos háború

kezem fonja

körbe fonja

forog forog a világ

olvad a hó

tavasz szökell

háború dúl értelmetlen

zsuravli

s mégsem festetted át a színeket

de a feketét sem

karcos képek

álló diák

üvegek

ólomba öntött színes álmok

kifeszítve templomok gótikus ablakán

testet ölt Mária

lelép hozzám

nyújtja felém hófehér liliomát

kék köntösét reám adja

szívem védi

lelkem védi

létem óvja

forog

forog csak a világ

kicsiny gyermek

egyetlenem

köldökzsinór tekeredett

arcod kékült

arcod lilult

kicsiny fiam én édesem

mondd szerelmem miért nem festesz

szívem nehéz

iszonynehéz

megfojt egy láthatatlan kéz

felsír a gyermek

felsír a kisfiam

elvitték mégis tőlem

nem öleltem szívemre

kiömlött minden festék

egy színben látszik már a világ

mégis felszaladt az égre a nap

színarany sugara cirkálta

szőke göndör hajadat én édes kisfiam

bennem az évek elmosódtak

bennem az emlékek összekeveredtek

szédült világ

szédült élet

háború dúl mindenfelé

nem kell ahhoz fegyver

minek az a sok gyilkos fegyver

elfolytak az évek

hullámként tornyosultak

jön a végső az egyetlen

maga alá temet

égő gálya a Gangeszen

mindent elemészt a tegnap

csillagok mégis sorra gyúlnak

feletted ragyog az ég

Göncölszekér hazaszalad

de nélkülem...

kisfiam édes kisfiam de messze vagy

http://www.youtube.com/watch?v=--j7wvtOi1s

2010. július 20., kedd 09:12

Gyűlölöm a vadvirágos rétet - szaggatott vonalak

http://www.youtube.com/watch?v=KrTFeoM7oWg&NR=1

Gyűlölöm a vadvirágos rétet...

a két kezed még most is látom

nem szóltál semmit csak néztél rám

szemedben zöld fény sok mindent mondott

és cirmos pettyeim csilingelve nevettek

Karádyt hallgattam

előtte Bachot

jó kis melange

ölellek egyetlenem

s fénybe fordulnak az árnyak

már a karjaimban látlak

Angela kicsi angyalkám

Bakacsi

romantika

lágy fények a Dunán

sétahajó

halk csobbanások

zeneszó

összesimulva táncolunk

álom, édes álom

térj be hozzám;

de ne törékeny lepkeszárnyon

Kalevala

ősi mítosz

arkhangels -  nem tudom hogy kell írni

impresszionistább vagyok az impresszionistáknál

hol vagy

hol jársz

merre visz utad

ropog az avar

por száll fel léptünk alól

cipőd fénye szememben

s a megtaposott emlékek szívemben

füst száll a szemembe

vagy csak szívem könnye

mitől homályos a múlt édes kincse

vágydobbanás - álomkép

nem hallom hangod

sosem szóltál

összefonódunk az avaron, az avaron

vége a nyárnak

hűvös szelek járnak

maradj itt, maradj itt kék álom

alakod karcsú árnya égig ér

onnan mint röppenő nyíl talál el

átlőtt szarvas vergődik vérében

megtört szeme reád tekint még egyszer

képek

csak mondom

ölelj át, oh ölelj át csak egyszer még, végleg...

Trilógia

2010. június 22., kedd 09:15

Ez már majdnem szerelem

ma reggel mikor veled keltem

s kusza gondolataimat még véletlenül sem rendeztem

kerestem a fonalat merre gurult az a fránya gombolyag

de több kilométer után megálltam s úgy maradtam

s most nem tudom mit tegyek

sóbálvánnyá lettem

remélem télen megvadult elemi erők

erdőkbe reptetnek s leszek éhes vadak csemegéje

s a bujdosó királylányt is megmentem

az a buta öreg király ráébred mennyire szerette

az a legkisebb, volt kedves kicsi lánya

ma reggel veled...

s előtte éjszaka mennyit járt a szám

neked szőttem szó-szőttest

persze jól tudom kedvenc szavaimat folyton ismételtem

na de mondd már kimondta, hogy mindig minden új legyen

szerintem igen balga, akár az építészek kik gigászi álmuk

mindenféle skatulyákba varrják

bolond szívem zakatol egyre

eltévedt sehova se vezető vágányra lelt

dohogok mormolok boszokányszombatolok

holdtöltekor felszökkenek az égbe

s onnan nézek szerteszéjjel

keresem az elveszített utat

bár meglehet sokkal jobb magányosan

a rengetegben

- mint egykor Ábel -

tisztának lenni

csak a széllel feleselni

2010. június 22., kedd 09:36

tiszta vizű forrás

- /A címet önkényesen..Zs.Zs. adta../-

szeretlek

tiszta vizű forrás

buggyan a szó

árad az érzelem

szeretlek

ismételgetem magamban

de régen mondtam

milyen édes

árad szétárad

felemel

könnyűvé lettem

kímélj meg

zuhanni még ne

kérészélet

mégis szép

elégek

félek

nem nem félek

csak egyszerűen szeretlek

vallomásként harmatcseppet gyűjtök

a hajnali rétről őzsuta randevúról

tenyeremből kínálom minden szomjazónak

ki rá lel

s ki nem azt meglelem

kortyok

karcosak

akár ott fenn a levegő

szeretlek

áradó érzésfolyam

szétterül

sose töltsd fel az árteret...

élet tölti meg

először csak satnya ágacskák riadoznak

majd egyre erősödnek

büszkén törnek az égbe

s mindenféle virágok szélsimogatásra reszketnek

hát ne ne töltsd fel

hagyj a folyónak szabadteret

oly egyszerű ez

2010. június 22., kedd 09:55

álmos a szó

álmos a szó

térdel a vágy

gyere el

gyere el hozzám

nézd milyen szépen nyílnak a virágok

madárfiókák repülni tanulnak

zeng a szó

éled a táj

fekete álom aludni tért

még nincs tél

mégis hófehérbe öltözött a szemhatár

fekete-fehér

kelet és nyugat

ember és ember

ha ég szerelemben

milyen más szemmel lát

de meglehet mindent csak képzelek

s most kis virág vagyok

erdő mélyén bújok

s onnan csilingelem halkan

szélszárnyára ülve

mennyire szeretlek

2010. június 27., vasárnap 13:31

Liliomok

Kék fényű hajnal utamat szegte

hosszasan álltam elmerengve

lépjem át

vagy várjak

míg a nagy dolgok rendje szerint

minden elrendeződik

minden hajnalt kiböjtölni

minden érzést eltemetni

maradni rendületlen élettelen kő szívemmel

tudtad-e bennem pihen mélyen elrejtve

az örök szerelem

kitörő vulkán

égető láva

mindent felperzsel

izzó tűzfolyam

hömpölyög

antik Róma

szép szerelem

Pola az egyetlen

elnézem fürtős haját

kiszabadult a regulából...

Arra jár Livius

mert idő az nincs

a tengely is elkopott

vagy tán ellopták

mennyire szeretlek batikolt világ

mennyire szeretlek ki mint villám

belém hasítottál

látod nem vagyok veréb

de mégis ugrálok

korlátom nyikorog

recsegve ledől

fából faragták

és a mandarint mind eladták

az a hetedik csak mese volt

el ne hidd

nyisd ki bátran azt az ajtót

kedved ne szegje, hogy kulcsra zárva

hidd el ha illesz a zárba önként kitárul

még belépned sem kell hisz egybenyílnak

mint mára a Dávid- és a Tűzliliom

 2010. június 26., szombat 23:20

Falak

ma kövér és véres a Hold

rám telepedtél

jár a szád

mondod csak mondod

egyre magasabbra száll

az indulat

hát hallgass már

nem érted

miért nem érted

megtelt a Hold is

felszálló ága

leszálló ága

hinta-palinta

gyere szeress

ne kövess

az Istenért ne kövess

hagyj lélegeznem

sikoltva kitör a szó

karambol

fék nem csikorgott

annál jobban a kerék

útban volt a fal

szemben is jöttek

a másik fal is rossz helyen állt

akár az út menti fák...

túlfeszített

túl feszített

anya karjában csecsemővel

ordít csak ordít

egy másik kép villan be

egy másik anya

kezéből kitépték

falhoz verték

ott vajon mi vagy ki volt útban

dallamot hallok

mennyire szeretem

Aznavour hangja sír a szívemben

Yiddishe mama

a kis örmény rég elhagyta hazáját

én is

de másért

fáj nagyon fáj

ordítanék

egyszer végre ordítanék

és kocsist megszégyenítő módon káromkodnék

erre a pont pont pont világra

csendes visszafogott lényem

levetné zabláját

szabadon áramolna belsőm vad moraja

ma véres a Hold, megtelt egészen

s a kés vajon hova esett

csobban a víz

hív az Ohio

2010. június 26., szombat 10:46

Elképzelem

Elképzelem ahogy dolgozol

milyen jó látni dolgos kezed

és tudni, hogy ha elfáradsz is

engem szeretsz

mondhatnám ma még

de minek

bolond az, ki kergeti a pillanat-szépet

holmi sötét eljövendőért

látod Drága, most mégis pergetném az időt

mint méhész a mézet

zümmögő kaptár

csurran az édes méz

szeretlek

társítok mindent mindennel

de Te talán már tudod, hogy nem tévedtem el

csak látszatra összevissza és csapong a gondolat

nagy rend ez,

mint kicsiny gyermek fészek-rajza

mindennek a kezdete és egyben vége

a köztes meg? - ki tudja

vibrál a levegő

a Nap már forrón éget

reped a föld

megannyi pici katasztrófa

egymást felerősítik

és végül átcsapnak konok fejünk felett

elnézem az illatba ájult szomjas vidéket

kényszerérik minden

mint egy szalmaláng-szerelem

úgy várom, hogy hazatérj

és mikor átölelsz már semmi sem hiányzik

minden rád vár

a kedvenc fotelod

a búsan árválkodó papucsod

kutya nincsen

valamiért alig várom az estét

halovány lámpafény

csak éppen dereng

mint mikor az elfáradt éjszaka aludni tér

és a hajnal nagy álmosan ébredezve a helyébe lép

és még annyi mindent mondanék

megirigyelve? Paul Géraldy kedvesét...

persze nem, csak azt a könnyed csacsogást

visszaléptem az időben,

de oly mindegy végül is

hisz akkor is voltak gazdagok és szegények

és mit látni vélek, bizony az úri szoba titka

az én helyem azonkívül van, eredően

de Te akkor is engem szerettél

ahogy én Téged, pedig nincs is mindörökké

Ezredévek

Ezredévek dübörögnek

kévébe kötöttem az időt

minden hiába

nem láttalak már mióta

kedvem szegetlen

pelenkázni miként tudnék

óriás bébi a ma

éhes, nagyon éhes

megetetném

de levágták az összes marhát

de van még tápszer

gyógyszer konszernek

-látszatra csak -

veszekednek

téves, mint minden nézet

hogy  létezhet demokrácia

de leginkább a szabadság

de nem baj

hinni kell

bízni kell

lehazudni csillagot

akár vöröset is

szegény kis katonák

mit vétettek

szememből könny csordul

de nincs ideje lefolyni

egyszerűen odafagy

oh te hideg Szibéria

Gázláng – milyen szép is

kérdés mire használják

hogy film is volt

hát igen, szerettem

félelmetes a romantika

mennyire szeretlek

nyújtanám kezem

de nem érlek el

alakod szétfoszlik

mint a hajnali köd

ha csókolja a kelő nap

telített a szívem

mi lesz velem

nem lesz ideje vért pumpálni

bennem reked még a lélek is

egyre csak hajtogatnám

szeretlek szeretlek

de visszafogom magam

persze minek

nem sokáig mondhatom

oly rövid a szerelmes pillanat

és mily hosszú a nélküled

ezredévek dübörögnek

elefántok halni mennek

szememből könny kicsordul

2010. június 25., péntek 17:51

Tilos az A

Derkovits Kassák és te drágám

zeng a munka dicsérete

akár sztahanovista is lehetnél

de időközben sajna kiment a divatból

de mint tudjuk és ahogyan szól a nóta

„mert a divat az nem halad, csak visszaváltozik”

Remény hát van

és

Remenyik

bíztatóan hangzik

Tilos az A , lehet a B is

de akkor még van C is

persze ki tudja

hízik a lista

gyarapodik

ahogy a félelem

kivert kutyaként oldalogna

de már kiver kutya sincsen

Mészárszék

újra divat

eladták rég a vágóhidat

termeiket bérbe adták

húzzák a zenészek

oh nem

nem a vén cigányt

őt megtagadták

zsuppolták, zsákolták

és az isten tudja miként szállt a végzet felé

s mindez lehet nem is múlt idő

milyen is a kedvem

otthagytam, felhagytam mindennel

zsebemet tapogatom

vajon oda mit rejtettem

tán a boldog tegnapom

és most aztán félhetek

jönnek a zsebesek

szeretlek

nemcsak úgy mellékesen

két slukk között

hogy az időt valamivel akkor is kitöltsem

Derkovits egyik vásznáról léptél le drágám

egy égővörös cupéba lazán beugrottál

hangosan csikorgott a gumi

mert miért ne

és egy szegény mamóka majd szörnyethalt

na jó ez nem a tied

csak olyan jól hangzott

Te ennél sokkal szerényebb vagy

és a lényeg, hogy engem szeretsz

2010. június 25., péntek 16:41

Urna

És én csak nézem idő barázdálta cserzett arcodat

állsz a fehérre meszelt egyszerű templom előtt

nem hivalkodó cifra,  nem aranyozott ékes

miközben az ajtóból elzavarják  a szegény koldusokat

tiszta ember vagy, férfi, sokat megélt

mesélsz-mesélsz

mondod a múltat

mondod a jelent

de a jövőt árnyék övezi

nézlek és emlékek tolulnak szívembe

mert a szívem érez bármi is közvetíti

mennyire szeretlek te édesanyaföld

azok az ízek, azok a szavak

a gyönyörű hársfasor a kórház utcájában

mikor ontják édes illatukat

alattuk andalogni...

milyen szép vagy!

az idő mennyi emléknyomot

hagyott egykor ifjú arcodon

szeretlek Téged

szeretlek

ott állsz, miközben rég elporladtál

még azt sem

elégettek

urnába tettek

rajtam fekete

szeretlek

és a határban este velem vagy

szólítalak és te válaszolsz bagoly képében

hova hívsz

oh hova hívsz

nem, nem hajtom le fájón fejem

felemelem büszke daccal

és hangosan kiáltok

vigyél magaddal

vigyél magaddal!