Nem dúdolhatok...
Dallamtalan csönd botorkál
bennem, napra nap
visszhangzik a némaság, ha
megszólítalak.
Hangok nélkül súgja vissza
amit már tudok,
dal voltál, s én többé soha
nem dúdolhatok...
Vasalás
Ma ott simítok az időn végig
hol gyűröttek az évek,
és emlékeink fodrai
a mával összeérnek.
A napok ráncait vasalgatom,
de minden mozdulatban
csak azt érzem, ha folytatom,
még összegyűröm jobban...
Március
Fürdik a fény a nád-tocsogókban
jó szagú álmot ringat a rét,
illan a szellő langy mosolyával
fésüli át a fák tetejét.
Vágya ha pattan zöld szemű rügynek
cinke dalától hangos a táj,
zeng a magasban szárnyal a széllel
hirdeti: most már nyitni muszáj!
Hajlik a fűzfa szőke hajában
árad a fénnyel víg kacagás,
átfut a tájon messzire lüktet
újra a ritmus: szívdobogás.
Hiány
Az érzésre feszült gondolatok
most pattanó húrrá pengenek
s egy szívdobbanásra ráölelve
mint vágy-verte dallam, zengenek.
Majd hosszú sóhajra hangolódva
elszállnak utánad messzire.
Én mindig tudtam, hiányzol majd:
De sosem hittem, hogy ennyire...
Anyám
Csak nálad lelem elillant
melegét a szónak,
lágyan ringó dallamát a
régi altatónak.
Csak itt simíthat hangja még
suttogó meséknek,
ha mosolyodtól felhőtlen
kékje lesz az égnek.
Ha kötényedbe temetné
arcomat a bánat,
hozzád futok, úgy mint régen,
megnyugodni nálad.
A rohanó perc kedvedért
bár megállna, anyám,
és hidd el, hogyha tehetném,
én megállítanám...
Újra otthon
Lebben az idő köd-ruhája,
már nem szab határt a képzelet,
s a múltba néző gondolat most
szabadon száll a rét felett.
Mind ami elmúlt itt maradt, hisz
az eltűnt gyermekkor nyarát
még ott ringatják ágaik közt
a göcsörtös, vén almafák.
A dűlőutak homokjában,
ha keresnél süppedt lépteket,
majd oldalba bök a régi lány,
és csilingelve rád nevet.
Megfoghatod a kezét újra
szaladhatsz vele a réteken,
tűzhetsz hajába vadvirágot,
hogy mosolya még szebb legyen.
Mind ami elmúlt megmaradt, hisz
az eltűnt gyermekkor nyarát
még itt ringatják ágaik közt
a göcsörtös, vén almafák.
Vers vagy bennem...
Egy vers van bennem, dallamokból
fonódott ezer szóvirág
de hangjait csak én hallhatom,
rajtam kívül senki más.
Egy vers, amit még nem írtam meg,
csak mondogatom szótlanul,
egy vers, amellyé lettél bennem
örökre - leírhatatlanul...
A szavakon túl....
A szavakon túl
elcsuklott a hangom,
fölényes mosollyal
simult rám a csend,
hosszasan rezgő
sóhaj lett a mondat,
szavak helyett
itt hallgatás a rend.
A szavakon túl
nincsenek már álmok,
csak kifulladt vágyak,
és furcsa néma gyász,
szívem monoton
tompa ritmusára,
csóktalan csöndek
árnyéka vigyáz.
Az alkotó hozzáfűzése:
Vers: Kormányos Sándor,
Zeneszerző, előadó: Karády István.
http://dunapart-cafe.net/index.php?page=showamusic&id=819&catid=main
Az este...
Az este halkan elköszönt
s Te jössz majd, rezzenésnyi csönd
moccan a nyíló éjszakán
a nyújtózkodó vágy után.
Ajtómon soha nem zörögsz,
megérzem mégis, hogyha jössz,
mint hervadt virág-illatot
szórod körém a tegnapot.
Hagyj már békén! Csak fájdalom
lehetsz nekem, s nem vállalom
újra mi elmúlt, azt hiszem:
Csak kapni akarsz, adni nem...
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
Nagyapám a bort szerette..
Nagyapám a bort szerette
s nem volt ritka alkalom,
hogy ebéd közben hasas üveg
díszelgett az asztalon.
Emlékszem rá, zöld üveg volt
fehér csatos, cifra jószág
de folyton üres, töltögetni
igen-igen sűrűn hordták.
Nagyanyám a pincekulcsot
eldugdosta, rejtegette,
de mindhiába mert az öreg
előbb-utóbb megkereste.
Így hát olykor előfordult,
hogy délután már nótaszó
zengett végig az akácoson,
ha beborozott nagyapó.
Hasadt a dal, dülöngélve
nótázgatott a jó öreg,
arról, hogy lám, a szíve titkát
nem mondhatja el senkinek.
Nagyapám a bort szerette,
hát sűrűn volt rá alkalom,
hogy ebéd után, horkolása
visszhangzott az udvaron.
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
Nemvers
Nem vers ez
csak néhány
fáradt gondolat
billeg tétován
a merev tekintettel
menetelő éjszaka
sötét szempilláin
nem vers ez
csak görnyedt álmok
törött szilánkjait
szedegetem ki
a sosemvolt percek
messze csosszant
szél-fújta
lábnyomából
nem vers ez
csak a remények
hullócsillagait
kísérem figyelemmel
minden éjszaka
anélkül hogy kívánnék
valamit...
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
Az este...
Az este halkan elköszönt
s Te jössz majd, rezzenésnyi csönd
moccan a nyíló éjszakán
a nyújtózkodó vágy után.
Ajtómon soha nem zörögsz,
megérzem mégis, hogyha jössz,
mint hervadt virág-illatot
szórod körém a tegnapot.
Hagyj már békén! Csak fájdalom
lehetsz nekem, s nem vállalom
újra mi elmúlt, azt hiszem:
Csak kapni akarsz, adni nem...
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
Folyton-folyvást...
Folyton-folyvást
szüntelen
meg kell veled
küzdenem,
mindig, könnyes
csókosan,
boldogtalan
boldogan.
Háború ez,
vad csata,
vérző vágyak
illata
száll köröttünk
szárnyakon
vergődik a
fájdalom.
Folyton-folyvást
szüntelen
tart e néma
küzdelem.
Győznöm kell, hisz
nincs erőm
lerogyni a
harcmezőn.
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
Halkan zümmögő...
Halkan zümmögő
őszidő
bánat húrjait
pengető
illanó percről
rég halott
vágyakról dúdol
dallamot.
Álmosan zsongó
őszidő
nehéz a sóhaj
mint a kő
körbefon érzem
köd-falú
átláthatatlan
mélabú.
Bennem bolyongó
őszidő
foszlott álmokon
lépkedő
elindul este
s reggelig
utat tapos a
szívemig.
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
Csend
Vágy voltam, mámoros, repkedő,
megöltél, azóta csend vagyok,
makacs hálót szövök köréd
és hiába szólsz, én hallgatok.
Majd végtelenné növök benned
és nem leszek többé oltalom,
bár hozzád bújok, átölellek,
de megöllek én is, jól tudom.
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Támad a tél...
Zúzmara hullik hó-szagú ködben
fagy dala zenget jég-muzsikát,
fellegek hoznak messze havasról
álmot a fáknak téli ruhát.
Távoli hangú förgeteg indul
félelem dermed túl moraján,
hó kavarog, ha lendül a karja
ágakat tördel a fák derekán.
Ostora pattog vad suhogással
zúdul a tájra csapkod a szél,
zord mosolyától döbben az erdő
fagy foga villan, támad a tél.
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Nem tudom már...
Sóhajt az alkony, ónos szürkeségben,
ma este ködbe rejtőzik a táj,
fák árnya dereng sűrű néma csöndben,
rezdülő titkot sző a félhomály.
Bokrok tövében, nedves holt avarban
álmodik néhány fáradt pillanat,
amely még ősszel hullott le a földre
utánad hajló, síró fák alatt.
Elillant álmok, emlékek suhannak,
mosolyod fénye már régen elveszett,
hangod csak elhalt suttogás a szélben,
egy illúzió, mit vágyam kergetett.
Nyomodban járok, emlék-szőtte ködben
e vágyakra hulló fázós alkonyon,
magukkal hívnak elfáradt remények,
megyek, hogy miért, már magam sem tudom.
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Melankólia
Kifosztott, árva némaság,
elhervadt mezők gyásza,
színe-vesztett alkonyok
fúlnak az éjszakákba.
Tűnődő álmok, arctalan
moccanó tompa bánat,
kinyújtózva ad helyet
bennünk a hallgatásnak.
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Álom vagy már...Csendem néma foglya lettél
hallgatásom körbezár,
börtön minden csókos emlék,
hisz nyár volt, és most őszre jár.
Ébren többé nem kereslek,
álom vagy már, hallgatag,
kibuggyanó könny lehetnél,
de mindig visszatartalak...
Kormányos Sándor
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Kék madár
Lágy fényű szavakba bújtatnám a csöndet,
és megfognám újra nagyapám kezét,
hallgatnám tágra nyílt, csillogó szemekkel
az ezerszer hallott, élet-szőtt mesét.
Mesét a lüktető, messze hívó vágyról
mely időtlen zenélt szíve rejtekén,
és újra meg újra, más utakra vitte
végig kísérte az egész életén.
Mesét az égről, a szőke napsugárról,
egy nyárról amely már régen elveszett,
és arról a fénylő kék tollú madárról
amit az úton hiába kergetett.
Az élet manapság nem sző új meséket,
nagyapám emléke vissza-vissza jár,
elveszett nyarakról álmodunk a csöndben
tűnődve, hol lehet a fényes kék madár.
Kormányos Sándor
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Fázós éjeken..
Álmok nélküli csöndbe zárt
nyugtalan magányú rab vagyok,
gyötör, hogy nem lel senki rám
vágyaim foszló sóhajok.
Az éjjel sötét és kegyetlen
csak didergő hideg csillagok
távoli messze fénye őrzi
az emlékedet: Hallgatok...
Kerestelek a napsütésben
míg éjszakákban rejtőztél,
csókot lehelt a naplemente
amit úgy véltem, te küldtél.
Bezártalak az álmaimba
melegnek fázós éjeken,
de kisétáltál a pirkadatba
s többé már nem érhetlek el..
Kormányos Sándor
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Valaki...
A múlt ködén át, egy régi nyárból
valaki sűrűn látogat,
valaki, aki őrzi még
az elfelejtett álmokat.
A csöndek útján jön, visszahozza
az elveszett nyarak dalát,
az egek tiszta kék szemét,
a mezők bársony illatát.
Ha éjszakánként ölelve ringat
tűnődő álmok sóhaján
rebbenő szemmel álmodom,
hogy egyszer felébreszt talán...
Kormányos Sándor
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
2010-02-10 12:54:52
Lebben az idő köd-ruhája,
már nem szab határt a képzelet,
s a múltba néző gondolat most
szabadon száll a rét felett.
Mind ami elmúlt itt maradt, hisz
az eltűnt gyermekkor nyarát
még ott ringatják ágaik közt
a göcsörtös, vén almafák.
A dűlőutak homokjában,
ha keresnél süppedt lépteket,
majd oldalba bök a régi lány,
és csilingelve rád nevet.
Megfoghatod a kezét újra
szaladhatsz vele a réteken,
tűzhetsz hajába vadvirágot,
hogy mosolya még szebb legyen.
Mind ami elmúlt megmaradt, hisz
az eltűnt gyermekkor nyarát
még itt ringatják ágaik közt
a göcsörtös, vén almafák.