Szonett a magányos cédrushoz
Elhagyott szirtek méhében fogant
sorsod, óidők titkait ringatod
léted bölcsőjén, csendjükbe fonnak
magányod sóhaját őrző csillagok.
Gyökereidbe elhullt korok vére
égett, lombjaidban ott suttog a múlt,
íriszeden emlékezetté réved
a hajnali fény, hisz kérgeidbe gyúlt
az egyedüllét alkony-íze. Arcod
ráncaiba zárta évezredek
hamvadó parazsát. Meztelen dacolsz
az enyészet rítusán, szélbe rejtve
könnyeid sajgó reményét, így porlad
imáddá az ajkadon virrasztó holnap.
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?
Lobbanás
Horizontba hulló fénytörés vagyok,
szemed életet lehel sóhajomba,
Hold-tükör íriszedbe olvadok,
rád fonódom néma óhajommal...
Derengő, lágy őszi alkony árnya
testem, betakarlak suttogó csendben...
Lélek-vánkosod hajnali lángja
megérint, sors-párnám ölébe teszem,
köd-szirteken gyúlt remény-fáklya minden
szavad, meztelen szívemen tűzvirág.
Lélegzeted táplálja fáradt hitem,
Belőled lobban halk gyönyörbe a világ.
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?