MoMo: Szívből...
Két héttel korábban azt mondták, hogy nagyon gyors lesz az elmúlás…
Azt nem mondták, hogy ennyire…
Félálmomban forgolódtam, akkor már napok óta nem tudtam aludni.
Vártam hogy újra hajnal legyen, hogy induljon már az első busz, és veled lehessek.
Hüvős volt, és annyira érzéketlen lettem. Időnként nekimentem embereknek, megbotlottam a saját lábamban is.
A kávé és a cigi… szégyen, de ez volt az egyetlen, amit a testem kívánt azokban a napokban.
A kórházban zárlat volt, de mindig bejutottam valahogy.
A héven eszembejutott, hogy egy hete még kocsival mentünk a csodadoktorhoz, nem tudott segíteni, de ott is volt valami szép. A tűz ropogott a cserépkályhában, olyan jót aludtál… ritka pillanat.
Útközben mindig annyi mindent elképzeltem, hogy majd beszélek hozzád, hogy majd megetetlek.
Nem tudtalak… és mindennap egyre nagyobb volt bennem a fájdalom.
Emlékszel, amikor nyáron együtt olvastuk Tótk Krisztinától „A világ minden országát” és sírtunk…
Mindketten ugyanarra gondoltunk akkor is… azt hiszem.
(Tóth Krisztinát azóta nem olvasom, még fáj nagyon ...)
Azon a reggelen, azon a bizonyos reggelen ugyanúgy ültem melléd, te már nem ugyanúgy feküdtél.
Mozdulatlan voltál, halkan egyenletesen szuszogtál.
Csak ültem melletted.
Teltek az órák.
Nagyon nagy csendben.
Egész napunk így telt.
A tudósok még vitatkoznak arról, hogy kómában az ember éreze-e valamit vagy sem.
Pedig erre csak egy válasz van... Szívből. Érez… Bizony érez...
Amikor este eljöttem tőled, tudtuk vagy inkább csak érezhettük, hogy ezek voltak az utolsó órák itt a földön, együtt veled.
Mikor elköszöntem, akkorát sóhajtottál…
Elengedtük egymás kezét... ott abban a pillanatban, örökre.
........
Egy héttel korábban mondtad, „Meglátod, majd megy minden tovább szépen.”
és annyira szörnyű, hogy tényleg minden megy tovább. Felkelünk, dolgozni megyünk, nézzük a filmeket, pancsolni járunk, eszünk, iszunk, szeretkezünk … és tovább élünk. Igazad volt és mégsem, azóta minden megváltozott…
Mondják, hogy majd idővel elfelejtelek. Én meg mosolygok magamban, hogy milyen butákat tudnak mondani emberek. Vigasztalni próbálnak, értem én…
Hm… soha nem felejtelek, mert nagyon szerettelek.
Annyi erőt ad még most is az, hogy hallom néha a hangodat...
Gondoltam már arra is, hogy lehet hogy már megbolondultam, és nincs is túlvilág.
Ezt a gondolatot mindig gyorsan elengedem... mert jobban esik a szivemnek az, hogy mi még találkozunk egyszer valahol.
Hajnalban már egyedül ülök a kertben, eszembejut, hogy tavaly ilyenkor hányszor itt ültél a hintaágyban és gyönyörködtünk a napfelkeltében, a kertemben, a madarakban.
Belémhasít a fájdalom, hogy miért, miért nem lehetsz itt??? Tudom, hogy nincs válasz… akkor elcsendesülök, gyújtok egy gyertyát és a lelkembe menekülök.
Ott jó, ott nagyon jó… ott még veled lehetek.
2010. július 01., 09:07:52