Konok kő
Estében tücskök cirpeltek,
s hívott a magányom édes,
könnyű, csöndes vágya - álma.
S hagytam féltő ölét, ágyát,
két ölelő, óvó karját.
Konok kő ült ott lent, mélyen,
zárt kagylóhéjába zártan,
mélytengeri némaságban.
Kínoknak perc szúja testem
csupasz csontvelejét rágta.
Vetkőztem meszes csontvázzá.
S a lelkem vacogott - fájva.
Érzés mart, tört lassan habbá.
Kabócák, tücskök cirpeltek,
s kísértek nyári éjszakán.
Már öltözködöm - lassacskán.
Kölcsön
Fogom naponta kapum előtt múlását, pislákoló életét.
Még megy! Bírja lába, akarata, az erős élni vágyása.
Vonszolja sovány magát, s évei arcának elmosódott hadát.
Kötik még az életéhez szálak, s csak ő tudja milyen vágyak.
Halálát hurcolja hátán púpként. Napfényben is rajta érzem
már az elmúlás dohba áztatott kesernyés, savanykás szagát.
Élete régen bemártotta ecsetjét tél jeges szívébe,
s kíméletlen fagya szétmarta a létre kihegyezett testét.
Látom lefelé mutató csontos ujját lesben álló kaszásnak
arca ráncába ivódottan. Üregesen beesett szemét.
Tekintete messzire eljár, lassan gödör lesz szeme helyén.
Megnyúlt orrát, felfúvódott hasát. Arca sárgás, száraz, kiégett
pergament vékony szikkadtságát. Vánszorgó keringését a vérnek
áttetsző bőrén fáradt-kéken átderengőn. Már eljött érte
születésekor eljegyzett jegyese. Hozomány nem kell! – Állja;
szemfedőt. Követeli jussát, kihunyó parazsát alig várja
szónak, gondolatnak, akaratnak – mihamarább lába kéljen.
Egykor eldobott bumerángját számon tartja csontvázmátkája,
s osonna sebtében, kölcsönadott élettel birodalmába.
Szó-labdák
A szavakat
labdaként mint a pöttyöst,
gyönyörrel görgetem
olykor nehezek
mégis könnyedén fellököm,
pattogva szökellnek
feldobom, elkapom...
– törékeny kristályok –
s velük gyermekként játszom
színüket látom:
kékek, zöldek sárgák, lilák
narancsok... bíborok
s bódítanak mint a mély tüzű nemes borok,
ahogy a prizmán a fény törik
szivárványuk fellege felröpít
illatuk dallamuk mámorít
de a szívem csendre... óv s int.
Mint minden ők is csalókák bohók
pillangók, illanók
röpke az éltük
mégis a létük a mérgük
nyomuk mit hagynak,
édesek vagy égetnek
formálódva lelkembe tapadnak,
s végül velem együtt enyésznek el, csendesen.
(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)
Tetszik a vers?