Szabó Aida   versei:

Konok kő

Estében tücskök cirpeltek,

s hívott a magányom édes,

könnyű, csöndes vágya - álma.

S hagytam féltő ölét, ágyát,

két ölelő, óvó karját.

Konok kő ült ott lent, mélyen,

zárt kagylóhéjába zártan,

mélytengeri némaságban.

Kínoknak perc szúja testem

csupasz csontvelejét rágta.

Vetkőztem meszes csontvázzá.

S a lelkem vacogott - fájva.

Érzés mart, tört lassan habbá.

Kabócák, tücskök cirpeltek,

s kísértek nyári éjszakán.

Már öltözködöm - lassacskán.

Kölcsön

Fogom naponta kapum előtt múlását, pislákoló életét.

Még megy! Bírja lába, akarata, az erős élni vágyása.

Vonszolja sovány magát, s évei arcának elmosódott hadát.

Kötik még az életéhez szálak, s csak ő tudja milyen vágyak.

Halálát hurcolja hátán púpként. Napfényben is rajta érzem

már az elmúlás dohba áztatott kesernyés, savanykás szagát.

Élete régen bemártotta ecsetjét tél jeges szívébe,

s kíméletlen fagya szétmarta a létre kihegyezett testét.

Látom lefelé mutató csontos ujját lesben álló kaszásnak

arca ráncába ivódottan. Üregesen beesett szemét.

Tekintete messzire eljár, lassan gödör lesz szeme helyén.

Megnyúlt orrát, felfúvódott hasát. Arca sárgás, száraz, kiégett

pergament vékony szikkadtságát. Vánszorgó keringését a vérnek

áttetsző bőrén fáradt-kéken átderengőn. Már eljött érte

születésekor eljegyzett jegyese. Hozomány nem kell! – Állja;

szemfedőt. Követeli jussát, kihunyó parazsát alig várja

szónak, gondolatnak, akaratnak – mihamarább lába kéljen.

Egykor eldobott bumerángját számon tartja csontvázmátkája,

s osonna sebtében, kölcsönadott élettel birodalmába.

Szó-labdák

A szavakat

labdaként mint a pöttyöst,

gyönyörrel görgetem

olykor nehezek

mégis könnyedén fellököm,

pattogva szökellnek

feldobom, elkapom...

– törékeny kristályok –

s velük gyermekként játszom

színüket látom:

kékek, zöldek sárgák, lilák

narancsok... bíborok

s bódítanak mint a mély tüzű nemes borok,

ahogy a prizmán a fény törik

szivárványuk fellege felröpít

illatuk dallamuk mámorít

de a szívem csendre... óv s int.

Mint minden ők is csalókák bohók

pillangók, illanók

röpke az éltük

mégis a létük a mérgük

nyomuk mit hagynak,

édesek vagy égetnek

formálódva lelkembe tapadnak,

s végül velem együtt enyésznek el, csendesen.