Szabó Aida prózái

Őszi nászi bál

2010. szeptember 14.

Ablakomból néztem, ahogy odakint piros bogyókat érlelt lágy simogató kezével az ősz bágyadt napsugara. Majd mélázó tekintetem szobámban egy színesedő levélre tévedt. Egy levél búcsúzott. Így toppant be az ősz a szobámba is, hullani készülő Kislevél, tevéled. Napról-napra néztem lassú, harmonikus múlásod - búcsúztunk egymástól. Erőd lassan apadt, ereidből osont az élet. Esténként hallgattam halk, csendes lélegzetedet. Egyik nap még csak éppen halovány lettél. Másnapra már az elmúlás ecsetje kevert egy kis sárga színt élénk, zöld köpenyed színébe. Később egyre színesedtél. Lassacskán az egész tested sárga, szerényebb utazóruhát öltött, és ezzel elhagyott sugárzó, zöld fénylő pompád - utazni, menni készültél. Ez már nem volt oly hivalkodó, az elmúlás vágya settenkedő tolvajként lopakodott, és készenlétben, topogva várta a megfelelő alkalmat, hogy lecsapjon.

- De nézd csak Levélke, a szobán túl, kint a nagyvilágba mi zajlik! Már hűvösebb az ősz, és az északi szél is időnként meg-megborzolja a fákat. A lombkoronák összebújva susognak, zizzennek még egyet. A levelek összekuporodva, fázva alszanak egy cseppet, álmodnak a fényárban úszó, tikkasztó nyárról. Talán lehunyt szemhéjaik mögött megelevenednek az ifjúkori bohémkedéseik is.

De látod, már felébredtek és körbe- körbeszállnak! Hisz ez kész bálterem! Figyelj! Mennyi színes levél! Örvénylő tarka, színpompás kavalkád - egész karnevál. Nézd! Itt egyedül táncol az a sárga. Ott meghajolva felkérte a kis vöröst a barna. A sarokban a szégyellős nyurga, hogy elbújt az ágak között, még a fejét is lehajtotta, időnként azért kikukucskál, és már egyszer-egyszer fel is mer pislantani - ó, micsoda kis félénk, milyen bátortalan! Amott pedig a cinóberrel ropja a vidám, szeplős rozsdája, és az a fityfiritty a szellő ölében hogy riszálja magát - a kis huncutját! Szédítő gyorsasággal kavarognak-keveregnek, hogy el nem szédülnek! Micsoda nagy a nyüzsgés! Megelevenedett a világ! Az a piros, ahogy kacag, fejdísze ide-oda ringatódzik rajta. Sokszínű pártáját a hajnali köd párája fonta sejtelmes ujjaival, pirkadatkor koszorúba. De hiába vágyik már, ragyogó álmára; a Napnak aranyló aranyára, meleg sugarának ölelő karjára, fénykoszorújára, az idő kereke kérlelhetetlenül zakatol tovább, és a szélnek szárnya kitűzött röppályája, ahol pörögve-forogva keringőbe most száll keringve pilleéltű párjának karján.

A levelek örvénybe hullva a haláltáncukat járták. Haláluk volt a nászuk - az elfogadott sorsuk. A csillagok óvatosan pislákolva, nyújtózkodva bújtak elő a végtelenből, és ezzel véget is ért a levelek őszi, nászi bálja.

- De látom Levélke, a nézelődésbe is megfáradtál. Pihenj egyet! Hajtsd álomra a kicsiny fejecskédet! Azzal egy kis erőt gyűjthetsz még. Hosszú lesz az utad, kell az erőd!

Piciny kis életednek, utolsó lélegzetednek leheletei, cseppjei egyenletesen áramlottak vissza az éltető szárba. A szár mely táplált, napról napra erőt adott, most kíméletlen fösvényként az utolsó cseppig kamatostul mindent visszakövetelt. Amott már egy új levél bontakozott ki, melybe a te visszaszivárgott nedveid is friss erőként csörgedeztek. Halkan, ellankadva átadtad a helyedet.

Fényed megfakult, meggörnyedtél, mint botjára támaszkodó nénike. Éppen csak pihegtél. Mára tested apró, fonnyadt lett, összezsugorodtál, mint ráncos, kicsi, fonnyadt alma. Ám ráncaiban, aszottságában, múlásodban pihegő, alvó gyermekként egy új életnek a csírája, egy újabb lehetőség, a nagy titok már benned szendergett. Aprókat zihált a lelked. Lassan elült az este, szürke fénye suhanva tompult feketére, sötétség borult a szobára.

Egyszer csak egy csöppnyi nesz ütötte meg a fülemet; elhaló, végső, suttogó sóhajoddal elváltál a szártól, lehulltál - lehet, hogy csak egy röpke pilleálomra. Az asztalon csupán levetett, hátrahagyott, zörgő ruhád pihent. Ruhád elhagytad, szárnyaló lelked elsuhant, mint lepke, akit a Nap ragyogása, sugarak tánca, új virágok illata, csábja hívogatott. Talán nemsokára újra öltözködhetsz az új életedben, s ki tudja mivé leszel, s mit vittél magadból a következő útra.

Pirkadatkor széles vállán hozta a friss, hajnali szél harangunknak távoli hangját. Fenséges, fennkölt otthonában a harangnyelv apró, pompás topánkájában szomorúan lejtette giling-galangját. Hattyúhalálukon a fákat megmaradt leveleiktől szél keze vetkőztette, és azok egyenként, dideregve, csendben landoltak a földön. Ott sárba taposva sírtak. Gyakran hallottam még elfojtott nyöszörgésüket, sóhajukat. Odakint sok levél, a szobámban pedig egy levél búcsúzott

Rövidesen télre fordult az idő. Télen a fák leveleik nélkül, csupán magányos, meztelen sötét, fekete csontvázak, és míg újra nem élednek, vacogva reszketnek. Metsző, nagy hideg éjszakában, amikor csak a csend lélegzik, könnyük földre koppanását és foguk koccanását vélem sejteni.