Bódai-Soós Judit versei:

Csillag-álom

Álmomban hegyeket láttam,

fenyvesekkel zöldbe burkolt

sok-sok nagy hegyet,

és láttam a fenyők felett

felhőkkel cicázó aranyszín Napot,

amint lángra gyújtja

az estre szürkült kékszemű eget.

A színek körbevettek,

játékuk kacajt csiklandott rám,

szivárvány-csengettyűs kacajt,

és a szél karjába csimpaszkodva

- mintha szárnyam nőtt volna -

kacéran felröppentem,

megcsalva így a mindig hű talajt.

A légben rúg-kapáltam,

míg röptöm ritmusára lelt,

aztán egy hósipkás csúcsra szálltam,

- fagyos fehérben fürdetni a lábam -

s közben a világ - alant -

az elbukó Nap sírján

tűzdalt énekelt.

Feljebb lebegtem,

a csúcsnak búcsú-csókot dobva,

fel, oly magasra, hol nincs más,

csak a végtelent ringató csillagok,

és karjukban lágyan elomolva

elhittem végre már, hogy én is,

hogy én is egy örök csillag vagyok.

Háj monológ

Ha azt hiszi, jóember, hogy lazán

hozzám vágott szava egy igazán

földbedöngölő sújtással fölér,

nagyon téved, mert ennyit csak: "kövér"

bárki mondjon, elhajtom, mint itten

e szánalmas kis legyet legyintem.

De ha elméje értő szót fogad,

"mondhatta volna szebben, kis lovag,"

más-más stílusban akár... példaképp:

kezdhette volna mintha szánna épp:

"Hölgyem, önnek mily nehéz lehet

folyton cipelni mázsás terheket!"

aztán aggódóan: "Ó, asszonyom,

nem fél, hogy valakit tán összenyom?"

vagy lelkesen: "Lássátok emberek,

mily tökéletes forma a kerek!"

vagy bosszúsan: "Álljon inkább amott,

ne takarja előlem a Napot!"

vagy hízelgőn: "Édes kis húsgolyó,

magából habzsolgatni volna jó!"

esetleg bambán: "Hát ez miféle?

Egyforma ennek hossza és széle..."

vagy sportosan: "Inkább átugranám,

mintsem, hogy megkerüljem önt, Madame."

elismerőn: "Egészen megrázó!

Lenyűgöz e farsúlyos bombázó."

vagy üzletiesen: "Mondja, mennyi

szövettel lehet testét befedni?

És ha fényképet készítenének

önről, úgy hány tekercs film telnék meg?"

katonásan: "A világ szalutál,

ha egy ország ilyen lábakon áll."

de akár irigyen is szólhatna:

"Ennyi hájjal éhen nem halhatna,

ha nekem volna ennek csak fele,

tán már a bőségbe fulladnék bele."

vagy mondja vígan: "Tudja-e kis hölgy,

hogy minden léptét követi egy völgy?"

kihívón: "Ekkora elefántot

a világon még senki nem látott!"

tudományosan: "Súlya érthető

okokból ésszel fel nem mérhető,

mert úgy konvergál a végtelenhez,

mint a végbelem az alfelemhez."

vagy kíváncsian: "Mondja, kedvesem,

mit rejteget belül e zsírhegyen?"

vagy gyermekin: "Maga nem is néni,

hanem egy pufók, óriás bébi!"

És végül mondhatta volna azt is

kis ficsúr: "Ön egy csodás galaxis,

amely körül, ha keringnem kéne,

utam fényévekben volna mérve."

De hogyha eme hosszú szófolyam

nem bennem, hanem magában fogan,

s elébem tárja büszkén, peckesen,

akkor sem bocsátom meg, nem, sosem,

"mert magamat kigúnyolom, ha kell,

de hogy más mondja, azt nem tűröm el!"

Bódai-Soós Judit

(Edmond Rostand után szabadon.)

(A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges.)

Az ötödik

(Levegő)

Isteni sóhajból

fakadó lételem

ég-puha méhében

fogan a végtelen.

(Tűz)

Napszínű lángokkal

táncoló lobogás,

vágyakat hevítő

szikrázó látomás.

(Víz)

Tomboló viharból

hajnali harmaton

életté szelídült

könnycsepp az arcokon.

(Föld)

Létnek testet adó

mindent befogadás,

csillagporból termett

megszilárdult varázs.

* * *

(Ember)

Isteni sóhajból

táncoló lobogás,

életté szelídült

megszilárdult varázs.