Ruder Jana: Sárgul már...

 2011. október 28.

A Nap pihenőt tartott a házak tetején. Sugarai szinte mozdulatlanul ültek bele a tetőcserepek mélyedéseibe.  Tavasz keringőzött a kertek között. Nyíltak az orgonák, s a kerítésdrótok lilaakácfonatot tartottak.   Magasra felkúszó hajtásaikról   leomló, hatalmas virágfürtökben gyönyörködtek az arra járók, s kékdongók játszottak a szirmokon,  hangosan döngicsélve, hogy a méheket  elijesszék.

A tulipánok tarka szigeteket képeztek a parkban, míg a pompás nőszirom, az illatával is hódított. Az alacsonyan szálló fecskék, erős csivitelésükkel jelezték az eső érkezését.

Lassan, megszámlálhatatlan árnyalatban nyújtóztak a fény felé az ágakon növekedő rügyekből kibomló levelek, s napfénnyel karöltve hagyták, hogy barangoljon rajtuk a szél…

 Század eleji padok sutyorogtak a fák alatt, s azon versenyeztek, vajon melyikük lesz az, aki a legtöbb szerelmespárnak ad majd  helyet.

 Az ezüsthárs mögött, a dombok tetején, egy régi kastély bújt a felhők alá.  

Homlokzatát kőangyalok vigyázták.    Parkjában fenyőfák nyúltak a csillagok lábaihoz.  A vén platán is otthont adott a fészkelő madaraknak, melyek boldogan vették birtokba a csendes, békés helyet.    A kőangyalok szelíd mosollyal figyelték a madarak röptét, csicsergésüket.   Több mint kétszáz éve álltak már az épület elején, megszokták a madárdalra ébredést.  A park legöregebb vörös tölgyének  ágán, egy levélke született meg éppen, amikor a fülesbagolytól ijedtek meg  a varjak, nagy ricsajt csapva maguk körül.  A szomszédos vadgesztenyefa már szép lombkoronát növesztett.  Virágai, mint apró fehér gyertyák ékesítették a fát. 

A tavasz ezernyi a csodát hintett szét, amerre járt.  Ahogy múltak a napok, a nyár egyre közeledett.  Egy gesztenyefalevél, amelyik egy,  a templom tornyáig is felhúzódó ágon nőtt, a magasból szinte mindent láthatott, észrevette a játékosan ringó kis tölgylevelet. Addig - addig nézte, amíg a levél is arra fordult egy kis szellő segítségével.  Elpirultan vette tudomásul, hogy a szép gesztenyelevél bizony kitartóan figyeli. Naponta ismétlődtek a tekintetváltások… s még az öreg hárs is észrevette, hogy itt bizony valami fura dolog vette kezdetét.

A nyári esők, zivatarok csak fényesítették a leveleket, Zöldjük egyre erőteljesebbé vált, a levegő is megtisztult körülöttük.  A két falevél, már egymás árnyalatait is értette.   

Az ősz beköszöntésével, halványodtak a színek, vékonyabbá váltak a levelek…

A közeli villanydrótokon gyülekezőt   tartottak a fecskék, hogy megbeszéljék a nagy út előtti teendőket.   Telt virágú krizantémok  bimbói adtak színt a reggeli szürkeségnek.,  s egy egy dió,  vadgesztenye koppanása törte meg a park  csendjét.  Szürke felhők vonultak az égre, a hajnalokra köd hajolt.

 Hideg eső kíméletlenül áztatta az  ágakat.  A gesztenyefalevél most értette meg, hogy nem lesz örök az élet, s amikor szembesült azzal, hogy a társai rozsdásodnak, lepotyognak, teljesen kétségbeesett. Nem akart elválni az ágától, mert innen még jól láthatta, a tölgy-levélhercegnőjét, aki minden erejét összeszedve kötődött az ághoz. 

Sírva szemlélte testvéreit, barátait, akik már fa alatt hevertek, s az emberek nagy zsákokba rakták őket.  Sokat elégettek, míg másokat nagy autóra pakolták az emberek és idegen helyre vitték…

Napról napra kevesebben maradtak a fákon és a színűk egyre sápadtabb, barnábbá vált.

 Egy reggelen  deret fújt a hajnal a fákra, rétekre. A szél haragosan rontott az épületek közé. Félt, remegett a gesztenyefalevél,  erősen  kapaszkodott, szeretett volna  még az ágon maradni.  Már csak ő volt egyedül. A társai lepotyogtak régen. De a szél, az eső, a fagy,  szövetkeztek ellene.  Bántották. Szaggatták...égették...

Görcsösen markolta az ágat, hogy legalább így  ne veszítse szem elöl,-  mert a magasból láthatta -  kedvesét, amint az minden erejét összeszedve küzdött az életéért.

A novemberi fagy  azonban nem kegyelmezett a tölgyfalevélnek.  Letépte az ágról… s az úttestre sodorta  a  hideg, kegyetlen  szél, és messzire söpörte el vadgesztenyefa levelétől.  Sírtak mindketten, egymástól távol.  Tudták, hogy vége az életnek.   Már nincs tovább. Soha többé nem láthatják egymást.

A kőangyalok is becsukták a szemüket és a madarak is fáztak.  Két cinke szállt az ágra, amikor a gesztenyefalevél is feladta.  Lassan keringőzve hullott a többi falevél közé. Már mindenről lemondott, amikor kinyílt a szemközti épület kiskapuja.

Óvodások léptek ki rajta, vidáman, hangos örvendezéssel keresgéltek a parkban… faleveleket, makkot, vadgesztenyét  gyűjtögettek.  Kis kosarakba rakták a legszebbeket.    Gyűjtőmunkájuk után, a jó meleg csoportszobába visszatérve,  rajzlapra ragasztották a leveleket, szép , különleges  képeket késztettek belőlük.

Egy szőke kislány  válogatáskor két falevelet tett maga elé, az egyik egy gesztenyefa levele, a másik egy vörös tölgyfa levele volt.

-      Óvó- néni!   Nézd, milyen szépek…- ezeket egy lapra teszem… olyan kedvesek. -  kiáltott fel,  miközben megsimogatta a leveleket,  majd lassú, óvatos mozdulatokkal, bekente a fonákoldalukat ragasztóval és együtt énekelt  a többiekkel…

„sárgul, már a falevél, falevél, vándor fecske , útra kél,  útra kél….”