elénk tolta
jó kedvét az
este,
a zene ritmusa
testünket
pörgette.
kiégett vágyak
közt újat
szült az éjjel,
s mosolyra feszült
testtel-lélekkel
áldoztam a mának
egy jókora
adagot,
mintha meg sem
élném a holnapi
napot, s átadtam
magam az egész
esti táncnak;
a tánc múló és
felejthetetlen
csodájának...
Savallo
2010. december 06., 14:24:16
Hogy mikor és miért?
ne kérdezd tőlem.
sokkal bonyolultabb
annál lelkem,
hogy magamba nézve
tükröt lássak.
zavaros víz ez - súgja
a bánat, s meghajolok
furcsa szószólóm előtt.
Oly sokáig beszélt helyettem,
hogy az összes nevetve
mondott szó, sóhajtott
gondolat - aranyfüstbe
vonja minden gondomat.
tekintetem ilyenkor ellazul,
s szemem ideges rángása
is csüng a gyönyör
e csöppnyi harmatán.
Fáradt lettem.
huszonéves fejjel,
hogy fogjam fel
lényem ősi voltát?
nem kértem, mégis
érzem, becsülnöm kell
fásult elmém minden
intelmét, vágyát
és karakán módon
tűrni.
S ha mégis
elegem lenne belőlem,
hát szép szavakkal
áldozok a mának.
Ilyenkor a múlt
hullái is várnak.
de ők mindig is ezt
tették, hisz ismerik
énem kettősségét,
s napos oldalaim
kurva voltát..
Savallo
2010. június 11., 21:19:10
bár erőd fogytán
tested gyengesége
mégis erőt merít
a lélektelenségre.
kiürülve szemléled
magad, s kiáltásod
nem hallatszik át
a falak erdején.
betontömbbe zárt
életed kiugrani
kész az ablakon.
nyisd hát ki,
had zuhanjon.
hisz esésed
közben rájönnél
talán mit
vesztett el
a korszakok
hajnalán
süket és néma
éned, kivel
néha köszönő
viszonyba
kéne lépned,
hisz te magad
vagy a forrás,
mellyel egyre
fáradó szomjad
olthatnád.
2010. április 09., 23:41:40
provokatív jelleg,
semmi több nem kellett:
vérgőzös mámorba
fullasztom tudatom,
félek tetteim
elnyelik az udvaron
hagyott játszótársakat,
de mennem kell..
dögölve taposok
kifáradt utakon,
haszontalan kényszer
hajt sötét cél felé
melyben elveszek
s elvesztek mindent..
tomboló örvény sejtjeim
egzaltált és zsibbadó
romjai felett őrjöng
de mennem kell.
irányt váltani
képtelenség lenne,
nem is merek,
inkább hagyom
hogy sodródó
lényem keltette
asztrális zuhanyon
csillanjon meg
csupán a félhomály.
még mindig itt
vagyok, de haladok.
faragott arcokon
át les rám a kihunyni
készülő rakomány:
terhes lelkem.
ledobom terheim
kegyetlen percekig
ferdén mosolyog rám
a fárasztó állomány:
saját magam.
2010. április 04., 20:58:37
Csak annyit kapsz belőlem,
Amennyit épp adni akarok.
Fátyol alatt a némaság őre,
S amit látsz; ember adagok.
Álarcos bálban játsszuk szerepünk,
Fényes a külső. De mit takar?
Csaló a látszat, mögötte keserű
- Ám ha lerántod - tehetetlen harag.
Álca nélkül már nem jár senki:
Védtelen az emberi jellem.
De álarcboltban álarcot venni,
Eléggé divatjamúlt lenne.
A rutin dolga, hogy elvégezze,
De persze a felszínesség is segít.
Így alakítják egyéni életre,
Hogy legalább Maszkod legyen elit.
Tényleg csupán e báb vagy?
Belül üres, míves gipsz.
Vértet alkottál magadnak,
De megvédeni van még kit?
2010. március 24., 15:53:12
http://dunapart-cafe.net/index.php?page=wrshow&id=26196&catid=main
téged nem
neveltek
figyelő
tekintetű
őrnek.
sem kápráztató
páncélzatú
hősnek,
te belőled
nem lesz
soha bátor,
vitéz erejű
gladiátor.
belőled nem
kell valóra
remény,
a lélektelenség
is erény.
számodra minden
kincs talány,
mit elvesztettél
napjaid piros
hajnalán.
belőled nem
kell több
e földnek,
kivert magából
pedig tegnap még
röghöz kötöttek.
te rád a nap
sem szívesen ragyog
és sietve lépsz
át minden ilyen
pillanatot.
neked a remény,
ha szembejön
sem köszön.
s rég elfeledted
milyen az öröm.
benned soha senki
nem bízott,
magadba zártad
hát az összes
kínzott csonka
testű bábot,
de havonta egyszer
szedsz nekik
virágot..
zsibbadok;
mintha már
nem is lennék,
testem dallammá
forrta magát
egybe
és hangjegyként
száll
tüdőm gőze, pedig
csak kezem
nyújtottam
a levegőbe.
Savallo
vágyat szült
az erőtlenség
titkon
a magányra.
áhítva
gondolt, hogy
lehetne
barátja.
kihordta
féltett
gyermekét
a gyenge
testet öltött
a fásultság
könnyeibe
rejtve.
ám elhagyta
hamar az
ernyedt
anyai fészket
és bár küzdés
nélkül
rálelt
az élet.
megunta
őt is,
onnan is
lelépett,
aztán magányra
találva
ismert rá
végleg:
családja
nem más,
mint maga
a bánat.
mosolyogva
eszmélt fel,
hogy karjait
kitárta
és aszott
szíve
dobbant
egy nagyot
megszülve
halálával
a bűntudatot.
Savallo