2011. december 11., vasárnap 22:17
Nem ez a neve. Nézzétek el,de általam rájuk ragasztott neveket fogok használni...
Szóval Mannikám. Ismerem,mióta csak az iskolánkba került, de idén az én csoportomban landolt. És lehet hogy nem járok messze az igazságtól, mert Manna inkább tűnik nem földi lénynek, mint sérült gyermeknek... Nem beszél, nem szobatiszta, nem eszik darabosat. De egyre inkább meggyőz arról, hogy neki ezekre nincs SZÜKSÉGE. Szavak nélkül is értjük, puccba vágjuk, ha kell, és a refluxa jó ürügy,hogy ne kelljen rágni...
Néha tudatja velünk: "emberek,azért jó ha észben tartjátok: KÉPES vagyok rá, csakhogy NEM AKAROM!"
Pár héttel ezelőtt mozgásnevelés órán (igen, ez a testnevelés "fogis" megfelelője) beugrós voltam a kolléganő helyett. Saját csoport, tök jó, legalább látom a konduktor kolléganőt is munka közben... Gondoltam, Manni örülne egy kis hintázásnak. Fölküzdöttem a gyerekfelügyelőmmel őnagyságát a tányérhintára. Konduktorunk segítő szándékkal meg merészelte Mannim fenekét emelni - mire nem e világból való lyánykám közölte vele: "MENJ INNEN."
(..... ******* ????? - ésatöbbi, se kép, se hang felnőtt-körökben.)
De hogy biztosak lehessünk abban, hogy nem a fülünk vert át a kollektív tudattalannal karöltve - a leány megismételte még kétszer. És közben hangosan nevetett.
Azóta is szólal meg, de kizárólag csak akkor ha ellent kell mondani... NEM, EJNYE, MENJ INNEN.
Egyértelmű, hogy csakis imádni tudom.:)
Különben olyan, mint egy kis árnyék. Követ ( követési távolsága cirka öt centiméter, gyakorlatilag fölbukok benne), és utánoz. És csüng, és puszil, és szeretget. Ha az ölembe ül, olyan mintha csak azért jönne annyira közel, hogy felmérje az állapotomat: nem tűri, hogy ne lássa a szememet - kisimítja a hajat a homlokomból - aztán a rituálé folytatódik. Először is közvetlen közelről a szemembe néz. (Nehéz állni a tekintetét,az egyszer biztos.) Aztán a homlokát az enyémhez szorítja (még mindig a szemembe néz) - a bal kezét pedig a szegycsontomra, a szívem tájékára. (Közben már nem nevet,mint addig.) És végül csak elfészkeli magát az ölemben...
Tények, nem mese. Valamit ezek a gyerekek kapnak, én úgy hiszem. Az Isten,amit elvett a kis fejekből, valahol máshol pótolta. Csakhogy a világ nagyobbik felének ez nem kell... Mert ők nem termelnek, nem hoznak hasznot, nem növelik azt a ......tt GDP-t (bocsánat, még a ki nem mondottért is...) - és ebben van némi igazság. De előfordul, hogy olyanokat tesznek,amit ember nem tud megfizetni, definiálni és néha ésszel felérni se...
Még egy apróság Mannikámról:
Egyik nap szomorú voltam. Persze, magánélet, nem visszük be - de mutassatok bárkit, aki a bánatát teljesen el tudja rejteni, esküszöm, valami plecsnit adatok neki... Előttük amúgy sem lehet, az érzelmi intelligenciájuk magas. Kis csoportommal ábrázolás-órán valami szépségest gyártottunk, és természetesen zenét hallgattunk. Aznap esett az első hó, ennek megfelelő ünnepélyességgel Ágnes: "Óh szív, nyugodj" című zenéje ment többször is. Mannim eljátszotta a szokásos "harmadik szem"- rituálénkat. A dal (vers) egyik soránál egyszerűen nem tudtam uralkodni magamon, kibuggyantak a könnyeim. Manka pedig a suta kezeivel kisimította a hajamat az arcomból, és a saját arcával törölte le...
Mit mondjak... kellett némi erőfeszítést tennem,hogy ne zokogjak. De igazából megvigasztalt...
És egyúttal akkor jött rá Manni,hogy szereti Ágnes zenéit.:) A Radnóti- és József Attila- megzenésítéseit kifejezetten kedveli.
Nos hát, ő az egyik gyerököm. A saját édespulyám már ismeri őket, talán kicsit majd az is látja, milyenek, aki itt olvas...
2011. december 13., kedd 19:08
Cseppet még visszatérek Mannihoz...
Vagy két hónapja történt, hogy zenét hallgattunk, és aznap mérges voltam Mankára, mert az Istennek se volt hajlandó csinálni semmit. (Naná, hogy beült az ölembe, pontosan tudja, mivel tud megfőzni.)
Kis csiklandás motozhatott emiatt az agyamban, mert feltettem egy kérdést a lánynak - holott tudtam, hogy nem tud válaszolni ÉS azt hittem, amúgy sincs halvány fogalma se arról, amit kérdezni fogok.
A kérdés így szólt: "Manni, hol a violinkulcsom?"
Ez többedíziglen is csipkelődésnek minősül, hiszen feltételeztem:
1. Kiscsaj nem tudja, mi az a violinkulcs.
2. Ha tudná is, nem látja, hol, mert a tetoválásom a hajam alatt van.
3. A "kulcs" szó becsapós, hisz a kulcscsomómat azt jól ismerik - ez egyértelmű megtévesztés.
Megkaptam a magamét ezért.
Mannus szó szerint egy nyakassal előrebillentette az én hülye fejemet, és megkopogtatta a tarkómat a tetkómnál...
Ergo: pontosan megfigyelte, hogy VAN tattoo-m; pontosan tudta, hogy VIOLINKULCS-ot ábrázol, és még véletlen se keverte össze a teremkulcsokkal.
És legtöbben azt hiszik, ő csak egy tereptárgy, aki passzív része a környezetének...
És akkor Ficó...
Down-syndroma. Ez sokaknak ismerős. Többnyire egyformának tűnnek a "kívülállók" számára, fizikai jegyek miatt. Pedig mind egyéniség, külsőleg is.
Ficó testvér amolyan igazi "downie": elképesztően lusta és még annál is elképzelhetetlenebbül makacs. Visszabeszél, szökik, szófogadatlan - bár az igaz, hogy "őrmester-anyját" (aki én lennék), nem szívatja halálra. De mindenki máson (beleértve a saját szüleit is) intenzíven gyakorol. Ártatlan külsejét meghazudtolóan hisztis és keményfejű. ( Egyébként egészen ódivatú módon "tanítónéni"-nek hív. Nálunk nem hívják így a pedagógusokat. Általában a neveinket használjuk és tanítjuk meg, hisz a gyermekfelügyelők nem tanárnénik, de rájuk is hallgatniuk kell...)
Egyszer elvittük túrázni. Ficót. Nem tudni, ki követte el azt az irtózatos baklövést, hogy a Szalajka-völgy Nagyrétjéről gyalogtúrát tervezett a buszunkig... (Utólag nem volt gazdája az ötletnek:) )
Mindenesetre úgy két órát meneteltünk - bátran állíthatom - tragikomikus összképben. Egyik gyerekünk 20 kilóját a gyöfö-m a nyakában cepelte le, volt aki bőgött egy sort, Sziszike nemes egyszerűséggel helyet foglalt a porban, és közölte hogy ő fel nem áll onnan...
Ficó egy ideig tűrt. Csendesen rakta a lábait, ha mégoly gazdaságtalanul is mozog. ( Fölfelé "dolgozik", mint a spanyol iskolában a lovak... Nagy lendülettel emeli a térdeit,csak épp előre nem halad.)
Amikor úgy éreztem, hogy a könyökízületemet mintha késsel hasogatnák, akkor gondoltam először arra, hogy nem volt jó ötlet ez a túra... Mert Ficó teljes súlyával beledőlt a kézfogásomba, és mint egy homokzsákot, húztam magam után.
A szöveget viszont nem nyújtom, kisfiam volt a megmentő: csak megfogta Uraság kezét, és közölte vele:
"Ficóka, megyünk haza..."
És a kis homokzsákom visszaváltozott gyerekké. Matyika kedvéért lépni is hajlandó volt...
Egyébként nagyon érzékeny, és FÉLT engem. Valamelyik nap elég volt annyit említenem a füle hallatára, hogy "szétmegy a fejem". Átölelt, és komolyan, a szemembe nézve tanácsolta:
"Tantónéni, vegyél be gyógyszert... nehogy beteg legyél..."
(Szeretem, bármilyen agyas.)
Sokáig nem mosolygott, és nem csinált semmit. Mikor hozzám került, olyan volt, mintha az egész világot utálná. Aztán - ennek ellenére (vagy ezért?) - beállítottam az azévi alapítványi bálunk egyik táncába.
Et voilá: kiderült, hogy Ficókám nevetni is tud,nemhogy mosolyogni...
Azóta sokat változott, de a makacssága öszvéri magasságokkal vetekszik.
Emlékezetes mondása (miután édesanyja kissé emelt hangon intézett hozzá szavakat):
"Jóvammá... Nem vagyok én se hülye, se süket!"
Ficó.
Ennyi.:)
2011. december 17., szombat 16:23
Más néven Karády Katalin vagy Blaha Lujza művésznő.
Vastag hangját a Down-syndromának "köszönheti". Bár nem tudom, Blaha Lujzának milyen hangja volt, de legalább olyan horderejű előadásokat produkál a lány, mint a legnagyobbak.
*kis kitérő: kisebbik színházunkban Radó Denise rendezésében sokáig ment egy darab,amiben egyik volt tanulónk - "downie" hölgy, Ancsa, nagy sikerrel játszott. Kovka méltó utód lehetne.:) *
No vissza a Nőhöz: egészen tavalyig egyeduralkodott, mint lány. Hozzám fújta a szél négy éve, mint Mary Poppins-t (úgy 12 kilóval és 97 centivel nem volt nagy rakomány...) - és legalább olyan mogorva is volt. Nem szólt egy büdös kukkot se, holott grammatikailag és tartalmilag is teljesen normális a beszéde. (Formailag nem, nem minden hangot képez ma sem helyesen. De értelmi akadályozottaknál ez általános, a Down-oknál pedig az izomzat renyhesége miatt egyébként is kásásabb és kevésbé tiszta a beszédhang.)
Csörgött a s*gge is,de év végére leszoktattuk. Okos kislány és gyorsan tanul, nem hagyhattuk, hogy abban a randa pelusban menjen nyugdíjba...
Róla írni nagy falat lesz, azt hiszem. Mert nehéz érzékeltetni azt,hogy miért annyira bájos és miért imádja mindenki. Szerintem kifejezetten szép gyerek, de van benne oltári mennyiségű vásottság is (három fiútestvér mellett élelmesnek kell lennie).
Az ártatlan,védelemre szoruló kislány és a kutya rossz,szökős,nagyszájú,"átkozott boszorka" kombinációja veszélyesen imádnivaló. A Kovka-hatás elől nincs menekvés.:)
Reggelente például komplett színielőadást láthatnak az érdeklődő, műértő nézők. És elhihetitek,VAN törzsközönség!
Címe: "Búcsú"
Főszereplő: Kovikám (nem kevésbé fontos mellékszereplő: az édesapja.)
Dialóg,úgy nagyjából (arányok, ismétlések száma, összetétel esetenként változó, a darab erősen improvizációra épül):
K.: -IDESAPÁÁÁÁÁM...! (apa zavartan mosolyog, öltözet, pakol)
K: -Idesapa, idesanyám hóóó van??
A: - Oviba vitte Bencuskát, kislányom.
K: - Igen? (apa többedíziglen helyesel, Kovika viszont pittbullként akaszkodik a témára. Öt percnyi ismételgetés után jövend a nagyjelenet:)
K: - IDESAPÁÁÁM... Puszi!! MMMMMÁ... MMMMMMMÁ.... (apuka mindkét orcájára nagy nyálas csókok helyeztetnek)
A: - Jó legyél,kislányom!
K: - TE IS,idesapám!! Szeretlek!!
A: - Én is szeretlek...
K: ÖLELÉÉÉÉÉS..!! (hosszas ölelgetés, lapogatás,behunyt szemmel, nagy átéléssel)
A: - Jól van,most már megyek,kislányom...
K: Szeretlek!! MMMMÁ.... MMMMMMÁ.... (apa mindkét kezén csókok sortüze csattog)
A: - Én is szeretlek...
K: Mehetsz mááá, APÁM!! JÓ LEGYÉÉÉ...!
És némi kézfogdosás, vigyorgás, szemforgatás és nevetgélés után a megviselt "idesapám" távozik.
Kovi pediglen beül a terem kellős közepére, és húsz kilója,valamint 9 éve minden tekintélyével megkezdi aznapi regnálását....
Hihetetlen módon kioktató tud lenni különben.
Múltkoriban a helyes köszönés rejtelmeibe avatta be egyik kispajtását. Mindehhez tudni kell, hogy Őfelsége hanyag eleganciával csak annyit vet oda csúszómászó híveinek, hogy pl.: "HELÓ, MAAACSI!"
( Minden rendű és rangú tanarak megérkezése és megpillantása észrevétetik hangsor formájában is, de nem lihegi túl a témát.)
Namármost, kispajti imígyen köszöntötte Máriát: "- Szevasz, Marcsi!"
Természetesen felhördültem: "-Naaa,kisfiam..."
De még érkezésem se volt kijavítani a nem megfelelő formulát, mert Kovikám-életem kútmély, rekedtes hangján nemes egyszerűséggel leugatta a gyermeket:
" - Nem úgy keeeeeeel....! JÓ NAPOT KÍVÁNOK, MARCSI NÉNI!! "
Egy hétig röhögtünk rajta,mert ugye Kovikám normális esetben sose köszön így.:)
Szereplési vágyát minden lehetséges alkalommal kielégítjük, állandó és biztos színfolt műsoraink és fellépéseink palettáján.
És mindemellett olyan,mint egy élő tükör. Elképesztő, hogy mennyire visszalátom és -hallom magam benne... Be kell vallanom, jó érzés. Használja a szavaimat, és egyre többet beszél, úgyhogy vigyáznom kell, mit mondok.
Újabban már szemtelenkedik is. Néha előfordul, hogy a Pasas felhív, úgy, hogy Őnagysága is a közelben van. Kovka már a csörgésnél elkezdi az orra alatt susmogni: "Cakáll... cakááááál..." (Pasas szakállas.)
Mire eljutok addig hogy felveszem, nyíltan röhög. /Én meg vele nevetek.:) /
Legutóbbi gyönge poénját főnökasszony óralátogatása alatt vetette be:
Miközben én vért izzadva próbálom vele megtanítani a T-betűt, és nokedli-ujjait a kezembe fogva küzdök a mindenáron elgörbülő vonalakkal - Kovika felnéz, és szépen, artikuláltan tagolja: "CA-KÁÁÁÁÁÁÁLL..."
Azt a gonosz vigyort látni kellett volna.:)
Lefagytam,mint egy laptop kék halál idején. Remélem, főnököm nem ezt jegyezte meg az olvasás-írás órából.
Sztárjelöltünkhöz előbb-utóbb visszatérek még, mielőtt Oscarra jelölik, és szóba se áll majd velem...
2011. december 28., szerda 09:51
Ma nem olyan gyerekekről fogok írni, akik a csoportom tagjai. De sokszor voltam/vagyok velük, mellettük - és ha még ennyi sem jut egy napra, akkor legalább bekukkantok hozzájuk egy puszira...
*Apró kitérő: csudálatosan szép nap volt az iskolai karácsonyi ünnepség napja... A teljes báli műsort előadtuk, plusz az ünnepi előadás. Kopasz fákat varázsoltam ócska fogasokból, téli képben mozgó kis színes figurákat alakítottak a gyerekeink, Gazdag Erzsit szavaltak , és -
http://www.youtube.com/watch?v=33SE_AWZjM0 - ez volt az egyik zene (ki hallott még ilyet... de olyan csend lett tőle,mint a templomban...)
És volt egy vidám kis körtánc: http://www.youtube.com/watch?v=QF_pjFuTdw4
A magasrangú vendégek elsírták magukat... Természetesen nem ez volt a cél. Az már inkább, hogy lássák, így is lehet. Velük együtt. Ha már róluk szól a történet. És segítséget ajánlottak fel,ami pedig a gyerekeinknek az egyik legfontosabb...
És most vissza a folyosó végére.
Tulajdonképpen tárgyilagosan nézve tragikus történet az ikrek családjának története. Hiszen egy egészséges, szép gyermeknek testvért akartak - és kaptak két súlyosan, halmozottan sérült kis emberkét.
Hiába vagyok nap mint nap akadályozott gyerekek közt, számomra pontosan ugyanolyan felfoghatatlan, mint bárki más számára: hogyan lehet az ilyet ép lélekkel megélni, és a taposómalomba beletörődéssel, türelemmel, és szeretettel - ÖNKÉNT - beállni. Megkockáztatom: nem lehet. Mindig van valami,ami hibádzik - és most általánosságban beszélek. Vagy a törődés kevesebb, láthatóan. Vagy mindenkivel harcba száll a szülő, még olyan apróságokért is, hogy mért használtak el a suliban 5 pelenkát,mikor ő otthon csak 3-at ennyi idő alatt. Vagy úgy tesz,mintha a kicsije nem is létezne. Vagy úgy,mintha rajta kívül senki se létezne a világon. És sorolhatnám... A gyógypedagógus csak abban különbözik a "mindenki más"-tól, hogy képes a SZÜLŐT is elfogadni. Már ha jó gyógypedagógus. Mert mi sem tudjuk, hogyan reagálnánk egy ilyen élethelyzetre. Sokféle reakciót látunk - és semmin sem csodálkozunk...
Szóval,az ikrek. Két kisfiú, kétpetéjű ikrek, Boncus és Mirkó. Szépek. Majdnem teljesen vakok, hallássérültek, súlyos epilepsziások, nem beszélnek, pelenka, állandó hányás a reflux miatt...
Ketogén diétán vannak, ami - higgyjétek el - néha rendkívül gusztustalan. A fiúk tömény zsíron élnek, mert állítólag csökkenti az epilepsziás rohamok számát. Készséggel elhiszem, de vajjal összeturmixolt hallal megetetni szegénykéimet... Egy vájdlinggal adnék annak, aki elkészíti: enné csak meg együltő-helyében. Hogy még egy kevés fűszert vagy ízesítőanyagot is sajnál belőle... (No,itt érhető tetten: hol van az EMBER ilyenkor? Hol az empátia? Ha a saját kölykével kéne megetetnie, mit szólna...??)
Mirkó egyébként élénkebb, kiabál, mozgolódik, mosolyog. Bonca mosolyát ki kell érdemelni. Naná, hogy ő a kedvencem... És mert mindenk Micót ajnározza. Tény, Boncus többet hány, állandóan hurutos, és alig kommunikál, sokszor sír, többet görcsöl.
Amikor elkezdtem kisegíteni náluk délutánonként (igen, 8-tól 4-ig iskolában vannak...) állandó emberhiányunk miatt, csak azt láttam: Bonca az altatás alatt diszkréten behány, aztán alaposan megfürdik benne, mosdatni kell, a tetejébe nem eszik. Viszont sokszor nem is ébred fel etetés közben sem, és ráadásul állandóan sír. A gyógyszerét oltári üvöltés közepette diktálják bele...
A lányok meséltek ezt-azt, nem is akarom részletezni, csak egyetlen jellemző "apróság": Mirkótól reggel elbúcsúzik anya,puszilkodás, ahogy kell - Bontira viszont még csak rá se néz, úgy hagyja ott. Innen leszűrhető a lényeg...
Ekkor kezdett el érdekelni "A"-iker. Mit lehet vele kezdeni? Hogy ébred fel? Mitől hagyja abba a sírást? Miért nem eszik? Tud egyáltalán a tesóról? Iker, basszus, az olyan kötelék ami túlmegy az IQ-kon... Mért ennyire bezárt...?
A legszívszorítóbb volt látni a kis hangyányi ökleit. Állandóan tenyér felé fordított hüvelykujjak, amiket görcsösen szorít a többivel. Tipikus önvédő jel, nonverbális szinten. (Mint a keresztbe tett kar, láb, stb.)
Tény,semmi koncepcióm nem volt. Csak olyan ösztön-félék... Énekeltem, a fülébe. Hogy biztosan halljon, hallásmaradványuk van. Odatoltam Mirkó mellé. Az ölembe tettem a lábait. (Úristen,ha látnátok, milyen vékonykák...) Csiklandoztam, simogattam. Piszéztünk. Ha beszéltem, a gégémre tettem a kis kezét, hogy érezze a hangrezgéseket. A saját arcomra tettem a tenyerét. Gurigáltam a kocsiban. Fura hangokat adtam ki direkt, pl. tüsszentés, gurgulázás, ilyesmi. És én etettem...
Rájöttem,hogy igenis hall. Hogy viccesnek találja a hirtelen zajokat, és nevet rajtuk. Tudom,hogy figyel a nevére. Tudom, hogyan kell megetetni,hogy tényleg egyen is. Tudom,mit nem szeret - de azért megeszi... Beadom neki a gyógyszerét hisztéria és fulladozás nélkül. Látom,hogy valószínűleg ő nem lát egyáltalán, talán látásmaradvány sincs. (Mirkó ingatja a fejét - tipikus "vakos" mozgás - a látásmaradvánnyal rendelkezők csinálják többnyire, így ingerlik vizuálisan önmagukat. Bonca nem "billeg" soha, csak fülel.)
Érzem, látom, és tudom hogy szereti a zenét. Tudom, hogy érzékeli a testvérét. Már megismer engem is. Elkezd keresni a kezeivel,ha etetem: testkontaktust akar.
És kijön abból az átkozott "bezárt-ököl"-tartásból, ha ott vagyok. Velem nincs szüksége önvédelemre.
Nem vagyok csodatévő szent Teréz anya. Bár olyan jó és türelmes lennék, de nem vagyok. Nem is erről szól ez a mese.
Viszont Boncus történetén keresztül jól lehet érzékeltetni: minimális odafigyelés is nagyon-nagyon sokat jelenthet...
Ebben a történetben nincs humor, és nem lesz happy end.
Aki a reinkarnációban hisz, azt mondja: az ő lelkeik most fizetnek valamiért,amit előző életeikben követtek el. Hát, nem tudom... Ha így van, nem tudom, mit fizettet meg velük a Jóisten. Csak azt tudom, hogy iszonyú sok fájdalmat és kínlódást kell eltűrniük. Mi egész nap üvöltenénk egy töredékétől is, azt hiszem...
Hálát adok az Istennek, hogy az én gyerekemnek nem kell ezt átélnie.
2012. január 8., vasárnap 09:19
Mielőtt még bárki azt hinné, hogy kislány, kijelentem: a legtejlesebb mértékben fiú.
Négy éve állandó tagja a csoportnak. A papírjaiban szerepel ugyan valami homáloys utalás a Golden Hair-syndroma-ra - de Babuskánk ennek ellentmondóan nem szőke, és az istennek se hajlandó a szindróma tüneteit produkálni...
Pelenkás. Nem beszél. Valóban, mint egy csecsemőnek, szösz haja van, éles, törékeny körmei. Billeg, a hangjával, az ujjaival játszik, csiklandós, és könnyen sírva fakad.
Mikor anyával bejöttek terepet felmérni a Nagy Iskolakezdési Hadművelet előtt, onnantól, hogy a becses lábacskáit a küszöbre helyezte, egészen odáig, hogy idesanya ölében a távozás hímes mezejére lépett - üvöltött. De nem akárhogyan. Akkori gyerekfelügyelőmmel-barátnőmmel (aki még nálam is határozottabb és edzettebb nőszemély) azt latolgattuk: vajon megússzuk napi 1-2 órával ebből a fajtából - vagy esetleg kérdezzük meg orvosunkat,gyógyszerészünket további lehetőségeinkről...
Elárulom, nem kötöttünk ki a kis rácsosban.:) Babuka pillanatok alatt elfelejtette a magánszámot. Effektív megkegyelmezett nekünk. Hamarosan viszont a csodánkra jártak a folyosón (napi átlag 30 alkalommal feltéve a kardinális kérdést):
"- MIT TUDTOK VELE KEZDENI...?"
HE? MI? Mi az hogy MI mit tudunk vele kezdeni?? Majd kezd Ő saját magával valamit!!
A tanítás - bármit is igyekszek megtanítani a gyereknek - nem a tudás átadásáról szól.
Hanem azoknak a körülményeknek a megteremtéséről,amelyek közt a gyermek saját belső indíttatásától vezérelve elsajátít valamit. Magyarul: ha Ő nem akarja, akkor ÉN fejre is állhatok a magam részéről, akkor se fogja csinálni az elvártakat...
Persze,ha ránézel egy olyan kisfiúra, aki egész nap 5 percet se képes ülve tölteni, normálisan nem jár, mászik,mint egy fél éves kisbaba (már abban a pár tíz percben,amikor nem fekszik, fejét kopasz foltosra sergetve a padlón) és teljességgel önállótlan - valóban felmerül a kérdés:
"Mit lehet vele kezdeni...?"
Nem árulok el titkot - gondolom -, hogy Babóca nem maradt így...
Véresen komoly következetességgel segítve és napi szinten megküzdve a külső körülményekkel Babus megtanult gyereknek lenni.
Jár. Sőt nemhogy jár,elszökik. Otthon is meglóg a házból. Csintalanság=gyerek.
Figyel. A nevére, a környezetére, a többiekre, a reakcióinkra, a történésekre. Figyelem, érdeklődés=gyerek.
Ül,ha kell, a padban. No persze,némi jutalom-játék segített ebben... Megteszem,mert valami jó származik belőle=gyerek.
Kommunikál. Jelez,ha szomjas, éhes, ha valami játékot szeretne, ha nem jó az a könyv,amit adtam neki, ha kényelmetlenül érzi magát. Kapcsolatotteremtés=gyerek.
Rosszalkodik. Visong (kipróbál hangokat), ledob, lelök, tép, kopog, zajong (ha nem kellene,akkor főleg), leszed, elvesz (ahonnan nem szabad). Keresem határaimat=gyerek.
Mosolyog. Sokat. Mosoly=gyerek.
Sír. Kevesebbet,és gyorsan abbahagyja. Átmeneti viharok=gyerek.
Mindig van új produkció. Tanulás=gyerek...
Sokmindent megtanult az első évünk óta. Hozzászokott a napirendhez, kipakolja a reggelit, eszik kanállal, önállóan(!), használ játéktárgyakat, egészen oskolás-forma... És még szerepelt műsorban is.:)
A kanállal való küzdelmünk az egyik sikertörténete Babukának.
Tudni kell, hogy újszülöttként többször lebegett élet-halál között. Orrszonda, gyomorszonda, gégemetszés, nem szopok, nem nyelek, nem lélegzek...
Szóval, etetni kellett. Nem rágott,nem harapott,félrenyelt. Jézusom, gondoltam,ebből hogy lesz önálló étkezés..? Legfontosabb célunk márpedig az önállóságra nevelés (nem véletlen hívtak régebben minket "foglalkoztató" iskolának hivatalosan is).
Nos, nem én voltam az okos ez ügyben, maximum annyi mondható el,hogy rásegítettem...
Ugyanis Babuka számára a húzóerő a nála jobb képességű gyerekek társasága. Ezért is ragaszkodtam hozzá, hogy ne rakják másik csoportba. Mert másokat utánozva a legkönnyebb valamit megtanulni. Utánzás,csordaszellem=gyerek...
A "segítség" pedig egy apró trükk volt. Életvitel-órán gyümölcsöket mostunk és készítettünk elő fogyasztásra. Ez utóbbi művelet abból állt,hogy mindenki kapott egy műanyag kést, és kockákra vágva kis tálakba halmozta a saját gyümölcseit. A kevésbé profi "szakácsok" a szőlőt szemezték.
Node Babu..? Ő a szemeket se tudta a szárról letépni,nemhogy vágjon... Mit csináljak, hogy érezze ő is,milyen önállóan megdolgozni az ételért..?
:)
Mély tálba tettem egy maréknyi szőlőszemet.
És kapott hozzá egy kanalat.
Bbus halálosan komolyan vette a feladatot. Az addig azonnal, minden ételneműre kézzel rácsapó gyerkőc összeráncolt homlokkal kergette a tál belsejében keringőző zöld bogyókat.
És diadalmas mosollyal dugta a szájába a kanalat,mikor belesikerített egyet.:)
Nagyokat nevettünk,de nem rajta... inkább vele.
Azóta a folyékony ételeket is megtanulta kanalazni, és egyre kevesebb levest iszik meg a póló...
Tudom,legtöbbünk számára ez nem nagy teljesítmény. Nekünk természetes.
De NEKIK a legtöbb - számunkra magától értetődő - dolog NEM AZ. Tanulás kérdése. És itt jövünk mi,a segítők: legyünk olyanok, tegyünk olyanokat, hogy kedve legyen hozzá.
Megkockáztatom: ezt MINDEN iskolatípusban szem előtt kellene tartani...
2012. január 22.,
Megvan a kapcsolat...!! Halleluja, heuréka, éljen és hurrá, valamint hip-hip...!
Nagy dolog történt velünk pár napja:
Kovika és Ficóka - úgy tűnik - rálépett az olvasástanulás rögös és fáradságos útjára.
Igazság szerint fogalmam sincs, hogyan szintetizálódik két hang a kis kobakokban - tehát nem tudom azt sem, miért most és miért így, no meg legfőképpen: miért EGYSZERRE mindkettőjüknél..??
Down-syndromá-sok, viszonylag jó beszédkészséggel,és hangképzéssel, így minden esélyük megvan akár az értő olvasásig is eljutni.
(Képzeljétek csak el,a lütyő tanárnénijük már látja lelki szemeivel,amint a számítógépen - némi jutalomként és tananyag-kiegészítésként - a Torony műveit bogozgatja a két szőke... )
És itt jön a kopp.
Mert lehet hogy sosem jutunk el ide. Ez nem pesszimizmus, ha rajtam múlik, meg is fog történni,és nem csak vízió marad... Ha nem idén akkor jövőre, vagy azután, szinte mindegy.
Inkább realizmus - mert muszáj a földön járni. És annak a kérdésnek a felvetése:
Vajon van SZÁMUKRA valami gyakorlati jelentősége az olvasásnak? HASZNOS tudás,amit a kultúrtechnikák nyújtanak?
Sajnos nincsen. Hasznos tudás számukra a gyakorlati tudás.
Ez a kőkemény realitás. Mert az értelmi akadályozott emberek nem képesek önálló életet élni. Mindig szükségük lesz segítőkre, gyámra, gondozóra (mindegy is,hogyan nevezzük), mert AKADÁLYOZOTTAK.
Emiatt pedig a legfontosabb feladata a mi iskolatípusunknak az lenne,hogy - egyéni képességektől és járulékos sérülésektől függően - a lehető legnagyobb mértékű önállóságra nevelje a gyemekeinket.
Ehhez képest van 12(!) kultúrtechnikai jellegű tanóra - és 4(!!) gyakorlati jellegű...
A többi 8 órából 4 mozgás (ez jó), 2 ének-zene(ez kevés), és 2 játékra nevelés (igen,ilyen is van nálunk).
A valódi életben sajnos nincsen szükségük az olvasásra. A legtöbbük egyébként is csak a mechanikus folyamatra képes, magyarul: nem érti,amit olvas. Még a tévéműsort vagy a tejesdobozt se tudja "értelmezni".
Kétségtelen: van, aki értő olvasásig is eljut. DE: iszonyúan kevés százalékuk... És náluk is gyorsan visszafejlődik a tudás: tévé előtt, egy szociális otthonban, ingerszegényen, beszűkülten, használat nélkül egy értelmi akadályozottnál hipergyorsasággal épül le minden megszerzett tudás-szeletke.
És egy törvény alapján már évek óta fel kellett volna számolni a tömegintézményeket!!
Lakásotthonok kellenének - vannak is,de nem elég ennyi!
Nincs folytonosság évtizedek óta az intézményláncolatban.
Mondhatnánk: Magyarország, én ÍGY szeretlek.....
Node, ÉN nem lennék én,ha feladnám. :)
Kovi és Ficó ragyogó arcát elnézve nem létezik,hogy ne próbáljunk meg mindent,amit emberileg és pedagógiailag lehetséges.
Mert akkora sikerélményt okozott nekik egyetlen aprócska "MA" és "MI" - hogy már csak ezért megéri.
Ficó volt az első különben, Kovikám beteg volt, így a szőke herceg volt a "jégtörő" :)
Ő produkálta az első önállóan összeolvasott két hangot.
Akkorát ordítottam,hogy szegény Bogim (a gyerekfelügyelőm) halálra ijedt....
Ééés: Ficóka bezonyhogy megúszta a feladatlapját, jutalomból az óra utolsó tíz percében elvonulhatott a szőnyegre a kisautókkal, diadalmas és nem szűnő, fülrepesztő vigyorral az arcán.
(Miféle tanár az ilyen,tudom... Engedékeny, szentimentális, és puhány.)
De ahogy mondják: ez kis lépés az emberiségnek....
... de nagy lépés NEKÜNK!! :)