Szemeddel csókolt vallomás
éget legbelül.
Midőn reszketve vár
egy magányos sóhaj,
hallgasd, érezd és lásd, hogy
bársony ölelésbe bújt ígéreted,
elhagyott romjain,
még most is kitartóan állok
és várok!
Elveszett reményem
csillagok tündöklő fényében
izzik fel újra.
Már messze jár.
Szerelembe fúlt sóhajod
fojtó melegét,
most szakítsd le rólam
,mert halott szavak!
Mi voltál, s mi lettél bennem,
még most is kérdezem,
,mert szemeddel csókolt vallomásod
a gyilkosom, a végzetem.
2010. augusztus 07., 14:26:05
Szerelemmel....................................Szárnyra
súgott ........................................... kelt
dalban...................................... egy
lobbant................. .....jégmadár.
Keserű szívem, bús dalával
messze röppent
tova szállt
Fájdalom
könnyét
vitte
messze,
felhők
közé
újra
el.
Álmokon szőtt vágyaimról,
Hideg szívvel énekel.
Álmaim kertjében
szivárványszín könnyek
oltották égető szomjadat.
Magukhoz öleltek a fák,
s a szél így simogatta
magánytól megkopott,
fénytelen arcomat.
Aranyba öltözött szívvel vártalak.
Erőtlen volt a hajnali fény,
lombok közt bujkálva
tisztára mosta
egybegyűlt fájdalmam
halott hangjait.
Nekem még most is
Te vagy az élet.
Nyugalmat, békét hozó,
nyár esti varázs,
bennem maradt,
édes vallomás.
Hulló könnyeim,
mint szivárványszín könnyek
oltották szomjadat,
mikor az álmok kertjében
egy szelíd ölelésbe bújt
titkos sóhajban
megcsókoltalak.
2010. augusztus 02.
Álmomban még egyszer megcsókoltalak,
mielőtt indultál.
Szemed fényét öltöttem magamra, hogy ne fázzak.
Magányom küszöbén így melegített a vágy, a láz, a tűz, a béke,
ami voltál.
Üresen cseng most a szó.
Selyemmel átszőtt, néma fogságban nyugszik a fájdalom.
Nem ereszt.
Halkuló szívem ütemén, szorít egy elhagyott sóhaj.
Látod?
Most reszkető csendben élek,
Te mégis bennem maradtál.
Sophie King
2010. július 23.