Csillag Tamás  versei:

Ne ítélj felettem...

Ne ítélj felettem, már nem az vagyok.

Az este hűvös, fekete porcelán.

Nem jutottam messzire, utam annyi

csak, mint egy átücsörgött délután.

Rámhúzza csuklyáját a csend, nincs

keresztem, hát felfeszülök a vágyra.

A csillagok csikkek, parazsuk a

retinába hullik, hamujuk a mára.

Bordák boltíve alatt szívem szelíd,

hajt, küzd, de elkurvul, mert magyar.

Félti forintos, olcsó álmait,

de míg dobog, addig hazazavar.

rácsosak az esték

sörényes évekkel futottam

mára betörtek minden eszmét

vágyaim fáradtan hajtanak

haza rácsosak az esték

minden csupa szálka szilánk

mezítláb szaladnak a napok

felszisszen reggel és üres

zsebekbe nyúl a viharsarok

tenyeremen törött plomba

tenyeremen törött plomba

pocsékba mennek a percek

egy megkergült mérőóra

se tudja hány watton szeretlek

ha szerelmem áram volna

és szívem konvektor lenne

aki fázik melléférne akkor

s többé sosem dideregne

Fűzfák hajába...

Fűzfák hajába fátylat fon a dér,

pilláink mögött orgonák nyílnak...

Inas szívem küzdeni hajt,

tükrét törném a pocsolyáknak.

Fiatalságom erő, ökleim

mégis gyengék, ha bánat emészt...

Dobhártyáimon nem harci dob

lüktet, csak szerelmes szívverés.

Építőkockám rég elhagytam…

Építőkockám rég elhagytam,

belül mégis épül a semmi...

Szégyenem pőre és didereg,

hogy embernek kell lenni.

Bennem bűnök hevernek,

hova bújjak, hogy senki se lásson?

Zsebemben nem remény csörög,

csak vaspénznyi megváltásom.

Elrajzolt vonal vagyok

Arcomon varasodik az idő,

zsebemben csak csend csörög.

Szőrén megült vágyak

űznek, pénz fialta örömök.

Egemen felfeslik a tejút,

számban rosszízű lesz a kenyér...

Elrajzolt vonal vagyok egy

világnagy ember tenyerén.

és felborítják a kukákat

beleszagolnak a csendbe

érzik az utcaszagot

villanyfényben fürdő

magányos krisztusok

zsebeik mélyek, beesett

szemükbe fészket rak a bánat

valamiért élni kell

és felborítják a kukákat