Ne ítélj felettem...
Ne ítélj felettem, már nem az vagyok.
Az este hűvös, fekete porcelán.
Nem jutottam messzire, utam annyi
csak, mint egy átücsörgött délután.
Rámhúzza csuklyáját a csend, nincs
keresztem, hát felfeszülök a vágyra.
A csillagok csikkek, parazsuk a
retinába hullik, hamujuk a mára.
Bordák boltíve alatt szívem szelíd,
hajt, küzd, de elkurvul, mert magyar.
Félti forintos, olcsó álmait,
de míg dobog, addig hazazavar.
rácsosak az esték
sörényes évekkel futottam
mára betörtek minden eszmét
vágyaim fáradtan hajtanak
haza rácsosak az esték
minden csupa szálka szilánk
mezítláb szaladnak a napok
felszisszen reggel és üres
zsebekbe nyúl a viharsarok
tenyeremen törött plomba
tenyeremen törött plomba
pocsékba mennek a percek
egy megkergült mérőóra
se tudja hány watton szeretlek
ha szerelmem áram volna
és szívem konvektor lenne
aki fázik melléférne akkor
s többé sosem dideregne
Fűzfák hajába...
Fűzfák hajába fátylat fon a dér,
pilláink mögött orgonák nyílnak...
Inas szívem küzdeni hajt,
tükrét törném a pocsolyáknak.
Fiatalságom erő, ökleim
mégis gyengék, ha bánat emészt...
Dobhártyáimon nem harci dob
lüktet, csak szerelmes szívverés.
Építőkockám rég elhagytam…
Építőkockám rég elhagytam,
belül mégis épül a semmi...
Szégyenem pőre és didereg,
hogy embernek kell lenni.
Bennem bűnök hevernek,
hova bújjak, hogy senki se lásson?
Zsebemben nem remény csörög,
csak vaspénznyi megváltásom.
Elrajzolt vonal vagyok
Arcomon varasodik az idő,
zsebemben csak csend csörög.
Szőrén megült vágyak
űznek, pénz fialta örömök.
Egemen felfeslik a tejút,
számban rosszízű lesz a kenyér...
Elrajzolt vonal vagyok egy
világnagy ember tenyerén.
és felborítják a kukákat
beleszagolnak a csendbe
érzik az utcaszagot
villanyfényben fürdő
magányos krisztusok
zsebeik mélyek, beesett
szemükbe fészket rak a bánat
valamiért élni kell
és felborítják a kukákat